A 100 legjobb játék - 3

**3 - Final Fantasy VII

Megjelenés éve: 1997

Platform: Playstation, PC, PSN**

Látszólag semmi közük egymáshoz, de nem véletlen, hogy a Half-Life 2 és a Final Fantasy VII ilyen közel kerültek egymáshoz a listán. (Arra, hogy a szenteknek maguk felé hajlik a keze, talán nem is érdemes kitérni. Volt itt részrehajlás, hogyne.) A két játéknak ugyanaz a közös vonása. Oldschool, rég lefektetett, ezerszer kipróbált és mindig működő játékszabályok jellemzik őket; a poroszos szigorú központi mechanika köré épített felépítmény pedig maga a modernizmus. Manapság a kettő összeegyeztetése sok álmatlan éjszakát okozhat a fejlesztőknek, de a remekműveken ez nem látszik.

A Final Fantasy VII is ilyen játék: remekmű, ahol a régi értékek természetes könnyedséggel simulnak a csúcstechnológiához. Tény, hogy a Final Fantasy VIII modernebbnek, korszerűbbnek hat; az emberléptékűbb, finomabb, kevésbé sötét tónusú mese érthető okokból tűnik megkapóbbnak. A Final Fantasy VII ezzel szemben átmeneti játék; biztos távolságból szemlélve már kijelenthető, hogy a hatodik és nyolcadik rész közti átmenetről van szó; ebben a szerencsés helyzetben pedig a régi epizódok erényeit és az újak finomságait is sikerült elegyítenie. Tartalmilag a SNES-re készült klasszikusokat is állva hagyja; ami pedig a technikát illeti, még egy RPG sem volt, ami a maga korában olyan forradalmi áttörést hozott volna, mint az 1997-ben megjelent Final Fantasy VII.

A tökéletes példája annak, amikor a jótékony technika korlátai még engedik, hogy létrejöjjön a Csoda, de a játékszabályok nem engedik, hogy eluralkodjon rajtuk. Hiába az egyszerű, kalapácsujjú karakterek; sokkal élettelibbek voltak a korábbi, 2D-s sprite-oknál. A gesztikuláció, az egyszerű mimika bőven elég volt ahhoz, hogy drámát varázsoljon a képernyőre. Ahogy Priscilla és Tifa pofozkodott a Sister Ray tetején, vagy ahogy Cloud térdre rogyva égnek emeli a karját Zack holtteste fölött; olyan jelenetek, amihez nem kellett CG videó, drámai kameramozgatás, csak állóképek, semleges, kissé elnagyolt karakter-animáció... és persze a máig felülmúlhatatlan zenei aláfestés.

A felbontástól eltekintve a művészeti rendezés még ma is megnyerőnek mondható - a tartalom és a kivitelezés pedig állandóan versenyt fut egymással. Már maga Midgar is több fantáziáról tanúskodik (és több kalandot kínál), mint a modern szerepjátékok összességében. És hiába, hogy a Final Fantasy VII egyből a mélyvízbe dob, magasról indít, nem restelli egyre följebb és följebb tenni a lécet. Mindig kínál valami változatosságot. És itt nemcsak a chochobo-versenyre és Gold Saucer minijátékaira gondolhatunk, és nemcsak a tengeralattjáró-csatára, a Wutaiban, vagy a Shinra főhadiszállásán megejtett bújócskára, esetleg Condor ostromára, hanem a helyszínek változatosságára, és az egyre sodróbb iramú történetre.

Az egyszeri lázadó története, aki megjárja a tengert, a hegyeket, a távoli városokat, a világűrt, végül pedig legyőzi a Gonoszt és megmenti a Világot - klasszikus mese ez, semmi kétség. De a mágiát, a modernizmust, a technót, a sötét tónusú cyberpunkot, a drámát, a tündérmesét és a szerepjátékot azóta sem sikerült ilyen színvonalon reprodukálnia senkinek. Külön-külön is ritkán, nemhogy egy játékon belül.

Tétova becslések szerint a Final Fantasy VII több mint harmincmillió dollárba került. Pontos üzleti jelentések szerint több mint tízmillióan vásárolták meg világszerte. Hiába, olyan korból származik, amikor a játékosok megbecsülték az értékes alkotásokat, hajlandók voltak fizetni érte, és évek múlva sem kopott meg a reputációja. Jó helyre került minden fillér, amit a fejlesztők a játékra költöttek, és azok is, amit a játékosok fizettek érte.

/tyler/