Donkey Kong Country - Tropical Freeze (Wii U)

Hazudnék egy jókorát, ha azt állítanám, hogy az új Donkey Kong játék a várakozásaim netovábbja lett volna. Ennek az oka persze nem az, hogy nem rajongok kellően a csacsi-majom iránt (ellenkezőleg!), inkább a tavalyi platformjáték felhozatal akut túladagolásának jegyeit viselem még mindig. Pedig a három évvel ezelőtt Returns utónévvel ellátott visszatérés igen jeles mű és nagyon jó alap arra, hogy a régi, ikonikus sorozat visszaszerezze méltó hírnevét. Az, hogy mennyire sikerült most ezt az alapot tovább pofozni a definitív Donkey Kong Country élmény felé az megint egy más kérdés.

Szeretett gorillánk - ki hogy-hogynem a Nintendo egyik legrégebbi videojátékos karaktere - épp a születésnapját ünnepelte kis családja és egy banán alakú (és feltehetően tartalmú) torta társaságában - illetve ünnepelte volna, ha valami megmagyarázhatatlan véletlen miatt be nem köszöntött volna kicsiny szigetén a hirtelen tél. Persze a véletlennek annyi köze van az egészhez, mint a réztálnak a fatálhoz, (pláne hogy a jelenlegi helyzetben ez a véletlen fatál-is, ha-ha) a szomorú valóság az, hogy az épp világhódító körútjukat járó, hideg szelekkel és sok-sok hópihével operáló barátságtalan viking állatok útját keresztezte éppen az ünneplő majomfamília szigete. Az ügy kimenetele ismerős: a parti hangulatból még fel sem ocsúdott társaság hirtelen egy másik, az otthonuktól vagy hat szigetre elterülő szárazföldön tér magához, a cél innentől természetesen a „mindenhol jó de legjobb otthon” mondás jegyében a hazatérés. A mesének itt vége, kedves gyerekek, de ne aludjatok, inkább ragadjatok Gamepad-et és kezdjetek el játszani, mert a következő cutscene a játék végén vár bennetek.

Mivel a kis kényszerutazás csoportos, kézenfekvő, hogy a hazatérés sem egyszemélyes móka lesz: ennek köszönhetően Kong barátaink segítségére bármikor számíthatunk. Diddy már az előző részben is részt vett kalandjainkban, ezúttal pedig Dixie és Cranky Kong is színesítik a játszható karakterek palettáját. A játszható karakter kifejezés mondjuk erős túlzás, mert az irányítást legfeljebb multiplayer alatt veheti át felettük egy másik játékos, ellenben remek képességeiket egyszemélyes játék során is szinte bármikor kamatoztathatjuk. Dixie hosszú egybefüggő loboncával továbbra sem felejtett el „helikopterezni”, ami által eddig megközelíthetetlen magasságokba is eljuthatunk, az öreg Cranky (bizonyára nem mindenki tudja, de ő az eredeti, hordódobáló Donkey Kong) pedig Dagobert bácsit megszégyenítve ugrál a botján a legveszélyesebb csapdák között is.

Csapdák, akadályok, a tér minden irányából érkező áldatlan áldások márpedig lesznek dögivel. Az előd nem csak a remek pályáival, hanem a nem kifejezzen kontrollerbarát nehézségével is kitűnt a mezőnyből - mindamellett, hogy a Tropical Freeze sem az a vasárnap délutáni sétagalopp, azért talán egy fokkal könnyebb lett. A pályadizájn ismét kíváló, egyszerre kínál teret a pályákon gondosan elhelyezett tárgyak begyűjtögetésére, alternatív kijáratok, jól eldugott puzzle darabkák keresgélésére és őrült speedrun-okra, amik a pálya teljesítését követően nyílnak meg. A legjobb futásainkat ráadásul videoként a Miiverse-en is barátaink orra alá dörgölhetjük - ha már online multit ezúttal se kapunk (no komment) legalább ilyen irányban történt előrelépés.

Magukból a pályákból kevesebb van, ámde ezt ellensúlyozandó, az átlag, megszokott 2D platformjáték pályáknál érezhetően hosszabbak. Az, hogy ez mennyire jó vagy sem, azt mindenki döntse el maga, jómagam jobban kedvelem, ha a startvonal és a céltábla zárt intervallumát jobban átlátom. A pályák gyönyörűek, tartalomban gazdagok, majdhogynem azt is mondhatnám, hogy nincs két egyforma téma, ami megelevenedik a háttérben. Minden szigetnek megvannak a jellegzetességei, de változatos formában tálalja a program őket. Ha elő is fordul ismétlődés, az úgy meg van bolondítva, hogy nem igazán veszi észre az ember, hogy látta már valahol az adott patternt. Majmaink ismét rádöbbennek arra a meghökkentő tényre, hogy tudnak úszni is, és ha már ez ekkora boldogsággal töltötte el őket, akkor a készítők voltak szívesek és visszahozták a vizes pályákat is.

A külcsín látványos javuláson esett át, egyrészt mindenki nagyfelbontású, másrészt sikerült a karaktereket is jóval részletesebbre kidolgozni. Donkey ezúttal végre igazi szőrös, bozontos dzsungelmajom, bár játék közben valószínűleg nem ebben fogunk gyönyörködni. Az animációk nem sokat változtak, de hát miért is nyúljanak ahhoz, ami jól működik, nem? Ellenben az operatőr jóval liberálisabb, merészebb mint valaha, a framerate pedig stabil 60 képkocka másodpercenként.

A pályák alá az a David Wise komponálta a talpalávalót, akinek az eredeti DKC trilógia felejthetetlen dallamait is köszönhetjük. Wise gyakran nyúl régebbi témákhoz, de valami áthangszerelés mindegyikkel történt, amitől jóval frissebben hatnak az öreg melódiák. Az új szerzemények is kifogástalanok, a klasszikus tónusok mellett is megállják a helyüket. Nem csak az adott pályához szolgáltatnak kiváló aláfestést, de magukban is dúdolható, emlékezetes zenék.

Mindannak ellenére, hogy a program az eddigiek alapján remekül teljesít, van pár dolog, ami mellett nem mehetek el szó nélkül. Az új nemezisek, a különféle északi állatok bár szépen kidolgozottak, nem sikerültek túl karakteresre. Furcsállom, hogy a készítők ennyire nem figyelnek oda a rajongói visszajelzésekre, hisz mindenki a kremlingeket és K.Rool-t sírja vissza, érthetetlen, hogy miért nem kapnak legalább egy minimális kis szerepet.

Bármennyire is jól megalkotottak, változatosak a pályák, az elrejtett puzzle darabokat rejtő minijáték barlangok feladványai százszor elsütöttek és egy kaptafára gyártottak. Valahogy itt kifogyott a Retroból a kreativitás. Csakúgy mint a Gamepad lehetőségeinek kihasználásából. A játék, írd és mondd, nulla, azaz semmi Gamepad-et kihasználó extrát tartalmaz, ami egy Rayman Legends után minimum furcsa. Pláne annak fényében, hogy a Rayman-t egy kis francia third party csapat rakta össze, a Retro Studios meg állítólag a Nintendo nyugati koronaékszere. Pedig a Wii U már majdhogynem visít azért, hogy demózzák már végre valamivel az innovatív lehetőségeket, amik továbbra is benne szunnyadnak. Erre az egyetlen lehetőség, hogy tudod offplay-ben is játszani a játékot, vagy ha nem akkor inkább kikapcsolja a kijelzőt, hogy tovább tartson a szufla az akksiban? Na ne már…

Emellett pedig a legnagyobb szívfájdalmam, hogy a nagyszerű pályák ellenére a játék képtelen tartalmilag felnőni a SNES-es elődökhöz. Oké, most már vannak alternatív útvonalak, rejtett pályák, de a régi trilógia a megszámlálhatatlan kis titkáról volt híres. Oké, ismét Rambi hátára pattanhatunk, de hol vannak a többi animal buddy-k? Lehet, hogy csak az én fétisem az, hogy egy platformjátékban attól, hogy különféle állatbarátok nyújtják a hátukat és az ez által megnövekedett mozgásrepertoár jókora plussz ízt ad a játéknak, de ha húsz éve meg lehetett csinálni, akkor most miért nem? Hol vannak a Kong család tagjai, a remek bónuszpályák, miért csak egy pici szeletét kapjuk meg ismét ennek a kedves kis világnak?

Egyszerűen érthetetlen, hogy ezen dolgozott a Retro közel négy évig? Félreértés ne essék, a játék rendkívül szórakoztató, és a kategóriáján belül tényleg csúcsragadozó, de… teljes mértékben a Returns alapjaira építkezik, amit képtelen egyedülálló Donkey Kong Country élménnyé expandálni.

Nem több mint egy jóféle mission pack, ami mondjuk DLC-nek túlságosan is hosszú lenne. Na jó, ez azért kisebb túlzás, de jóval találóbb lett volna, ha a keresztapák Donkey Kong Country Returns 2 nevet aggattak volna a gyermekre. Minden rinyám ellenére azonban bátran ajánlom a programot minden Wii U tulajnak és platformer rajongónak, mert amellett, hogy nekem pisztergálják a csőrömet a fent említett hiányosságok, egy remek játékot kaptuk.

8/10