Twin MirrorTeszt

Adott egy izgalmas, távolról az Indigo Prophecy-re emlékeztető felütés, amely szerint Sam (sokat elárul arról, mekkora hatással volt rám a játék, hogy három nappal a befejezése után rá kellett gugliznom a főhős nevére) barátja halála miatt visszatér szülővárosába, Basswoodba. A temetés másnapján azonban másnaposan, emlékezetkieséssel és a véres ingjével a motelszoba kádjában tér magához abban a hitben, hogy TALÁN meggyilkolt valakit az éjjel. Erős kezdés, eddigre mégis ásítoztam, a bevezetés során megismert főhős és többi szereplő ugyanis annyira érdektelen, a párbeszédek pedig szintén olyan sótlanok, közhelyesek és néha kifejezetten kínosak, hogy érzelmileg nem igazán sikerült bevonódni. Megtudjuk, hogy Sam több okból sem akart visszatérni a nyugat-virginiai fiktív bányászvároskába, például mert a barátnője szakított vele, vagy mert írt egy tényfeltáró cikket a bányában nem betartott biztonsági intézkedésekről, ezért azt bezárták, a lakosság zöme pedig a város elpusztítójaként tekint rá és megveti őt.

Mivel Dontnod kalandjátékról van szó, a főhősnek ezúttal is van természetfeletti (?) képessége: Sam a képzeletbeli elmepalotájába elvonulva gondolkodik. Ehhez hasonló megoldást a tények összekapcsolására és a lehetséges végkövetkeztetések megszülésére nem egy játékban láttunk már, itt azonban inkább csak látványos csilli-villi gimmick (van már erre jó magyar megfelelő?), semmint értelmes játékmechanika, ráadásul összesen kb. háromszor lesz lehetőségünk rendesen használni. Miután alaposan körülnéztünk és megtaláltuk az összes nyomot vagy átgondoltunk egy adott helyzetet, a Mind Palace-ben kérdéseket megválaszolva vagy cselekvésre vonatkozó döntéseket meghozva és az eseményeket sorrendbe állítva lezongorázhatjuk, miből mi következik, amíg össze nem rakjuk az események/cselekvések helyes sorát. Példa: Sam a barátja halálának körülményeit kutatva visszamegy a baleset helyszínére és végignézve a nyomokat kikövetkezteti, hogy miként sodródhatott le Nick autója az útról.

Nekem az egész intenzíven agyalósdival egy problémám volt: sokszor több felvetésnek is van értelme és semmi nem indokolja, hogy éppen az a helyes következtetés, amire jutunk, vagy hogy bizonyos dolgok kimenetelét Samnek bárhonnan is tudnia kéne. Akkor sincs semmi, ha rosszul gondolkozunk, mert addig nem enged tovább a játék, amíg össze nem kombináljuk a kirakós darabkáit úgy, ahogy a történetírók gondolták, amitől furfangos önjelölt nyomozó helyett inkább csak a nyomozási folyamat passzív résztvevőjének éreztem magam.

Mint sok mást, a Mind Palace létét sem vezeti fel és indokolja meg értelmesen a játék, aminek szerintem az lehet az oka, hogy az eredetileg epizodikusnak szánt és többször elhalasztott Twin Mirror idő és erőforrás szűkében baromira meg lett vágva. A Mind Palace mellé Samnek van egy szofisztikált képzeletbeli énje is, akivel néha beszélget, és aki szemmel láthatólag mindig tudja, hogy kinek mit kell mondani az egyes helyzetekben. Az egyszerűen Him-nek nevezett alteregó létére is csak halovány magyarázatfélét kapunk a rövid történet vége felé, ahogy a Sam-en eluralkodó, idegesítő interaktív víziók formájában jelentkező pánikrohamok oka sincs kibontva, holott ezek tisztázása kulcsfontosságú lenne az egész történet szempontjából. Mivel visszatérő motívum, hogy Sam kiakaszt embereket a tapintatlanságával és furcsának vagy ellenszenvesnek találják, nekem az a tippem, hogy a Dontnod egy társas interakciókkal hadilábon álló és embertársai megnyilvánulásait nehezen megértő főhőst akart létrehozni, aki talán Aspergeres, de persze ez sem derül ki.

A baj az, hogy a játékos szemszögéből nézve Sam egy teljesen átlagos pasas, akinek ha akad is nehézsége a kommunikációval, az a párbeszédek során nem érződik (sokszor van a semleges válaszlehetőségek mellé egy egyértelműen béna vagy provokatív válasz is, de ennyi), hanem látszólag mindenki indokolatlanul seggfej vele. Mivel nincs megerősítve, hogy van-e bármilyen mentális problémája, azt sem tudtam eldönteni, hogy esetében a rettentően monoton és érzelemmentes szinkronszínészi alakítás igénytelenség avagy tudatos döntés eredménye. A befejezést megelőző belső monológok üzenete és az esetleges mondanivaló, ami a francia csapat játékainak többségét jellemzi, itt zavaros és a saját értelmezésem szerint szokatlanul cinikus. Némiképp sarkítva aközött választhatunk, hogy Sam a saját természetét megtagadva megjátssza magát egy boldogabb élet reményében és nem keresi a válaszokat, avagy mindent az igazság hajszolására tesz fel akár annak árán, hogy másokkal szembekerül és a megszállottsága miatt magára marad.

Ha félreteszem a történettel kapcsolatos szubjektív aggályaimat, akkor a Twin Mirrorral eltöltött 5-6 órát a jellegtelen szó írja le leginkább. Szép, időnként már-már szemkápráztató, ugyanakkor a karakterek kidolgozottsága és főleg a mimika néha rém elnagyolt, illetve még sosem hallottam a PS4-emet ilyen hangosan fújtatni egy játéktól sem. A program olykor látványosan megszenved a textúrák (és a patchek előtt a karakterek) betöltésével, de mostanra legalább a hajmeresztő technikai bugok javát sikerült kikalapálniuk. A lineáris történetvezetés ütemezése elég egyenetlen, de többnyire vontatott, némelyik fordulat láttán pedig tényleg olyan érzésem volt, mintha hiányozna egy átkötő jelenet. Az írás és a párbeszédek minősége is hullámzó, a döntéseink java az utolsó két jelenetet leszámítva egyáltalán nem számít, a Basswood-i reménytelenség viszont annyira átjön, hogy néha magam sem értettem, miért hangsúlyozzák ennyire, hogy egy ilyen dögunalmas helyen kell detektívesdit játszanunk. A többféle befejezés tartogat váratlan csavarokat és a bűnügyi rejtély maradéktalan megfejtése érdekében meg is éri ezeket megnyitni, de ezt leszámítva nem hagy maradandó nyomot.

A Twin Mirror többé-kevésbé olyan, mint bármelyik korábbi Dontnod kalandjáték, csak épp hiányzik belőle azok bája és egyedisége. Akár egy erősen felvizezett Life is Strange, tinik helyett felnőttekkel, és néhány ígéretes, de végül nem megvalósított ötlettel. El lehet vele lötyögni pár óráig, de úgy igazán sosem köt le, a történet szereplőiért sem különösebben izgulunk, és mire kezdene izgalmassá válni, hirtelen véget is ér. A kihagyott ziccer klasszikus esete és igazán kár érte, mert a korai előzetesek alapján nagyobb dobásnak szánták, mint amekkora végül lett.