The Dark Pictures Anthology: House of Ashes - tűzben edzveTeszt

A fenti egy kompromisszumos megoldás lehet, ha többféle horrorzsánerben akar bizonyítani a fejlesztőbrigád. Az ötletgyártással amúgy sincs bajuk, a kompaktabb formátumnak köszönhetően pedig szűkebbre szabva, de változatosan tudnak mesélni mindenféle rémtörténetet. A Man of Medan-ban a második világháború szelleme által bejárt tengerre szálltunk néhány jómódú ficsúr fiatal társaságában, a Little Hope a pogány-horrort fúrta be egy sötét kisváros díszletei közé, a most tárgyalt House of Ashes pedig egy egyedi creature-feature, ahol katonák menekülnek egy sumér templom vérszomjas szörnyetegei elől.

Ahogy az előző két játékhoz is tudtuk sorolni az ihletforrásokat, úgy most is adódnak párhuzamok. A House of the Ashes forgatókönyve idéz a Predatorból, az Aliensből, az ezredforduló környéki amcsi katonás filmekből, a Descent-ből, de még az Alkonyattól Pirkadatig is beugrott több helyen. Ezek ellenére az összkép mégis frankó, simán működne mai mainstream moziként is a történet. Az alapsztoriban egy katonai osztagot követünk, akik egy műholdas felderítés során egy földalatti komplexumra bukkannak. A hírszerzés szerint ez maga Szaddám vegyi laborja, így akció indul annak csendes lerohanására. A baj akkor kezdődik, amikor egy felszíni csata során megnyílik a föld, az pedig nem Vegyi Ali konyháját, hanem egy mezopotámiai templomot rejt, ami egy még ősibb romra épült, Krisztus előtt több ezer évvel. Izgi mi? A Pazuzu szobrok kicsit félre is vezethetik az embert, mert itt nem az Ördögűző démonaival találkozunk, hanem valami egészen mással. Egy olyan entitással, ami Hickset és Ripleyt is megizzasztotta volna, és amire a földhözragadt katonák sincsenek felkészülve. A sztoriban vannak olykor bugyuta filmes fordulatok, de a House of Ashes azért próbálkozik a szörnyeket felvonultató horroroknál kicsit rafkósabb lenni. A karaktereknél üdvös, hogy nem sikítozó tiniket, hanem tűzben edzett katonákat alakítunk, akiknek döntései minden irányban racionálisak tudnak lenni, és még az emberi súrlódások mentén is képesek egy közös cél érdekében dolgozni. Ez már önmagában üde hozzáállás, a sok bárgyú filmes forgatókönyv után, amit halivúd mostanában köpött ki magából. És az alapmechanikának számító döntési helyzetekben is lehet jól, értelmes hozzáállással választani. Az interakciók egy részét nem vagy köteles elvégezni (pl. hiába adódik lehetőség fejbekólintani puskatussal a pásztort, ha az agresszióra amúgy épp nincs is szükség), ráadásul az elbukott QTE sem feltétlenül egy általánosan rossz megoldás felé terel – résen kell lenni, és ilyen téren úgy érzem, intelligens irányba fejlődött a sorozat.

Más részről is történtek változások. A House of Ashes jóval akciódúsabb, mint a korábbi részek. Nem egyszer kell QTE sorba ágyazva lövöldöznünk, a menekülős részeknél sokszor egy háború kellős közepén érezhetjük magunkat. Hőseinket mozgó, TPS kameranézetben irányíthatjuk, így a sorozat kicsit kilép a szokásos rögzített kamerás túlélő-horror stílusból. Mindent egybevetve nekem tetszett az akció és a felderítés aránya is. Meglepően sokat kell nézelődnünk, és meglepően részletes világot húznak fel az osztag balszerencsés kalandja köré. Sok-sok mindent megmagyaráznak a talált tárgyak és titkos leletek, és a kezdeti felütés a misztikumban is képes mélyebbre ásni, ha nem is magyaráz meg mindent. (Miért is kellene mindent megmagyarázni?) A House of Ashes alapjaira akár egy franchise-t is fel lehetne húzni, de ez a forma is épp jó. Azzal együtt, hogy a sztori talán hosszabb is mint a Medan vagy a Little Hope volt. A narratíva ívében néha azért leül a tempó, ezt pedig akkor lehet észrevenni, amikor a behatárolt földalatti komplexum ugyanazon folyosóin már másodjára-harmadjára haladnak el a szereplők. Időhúzás? Kicsit igen, de ennyi épp elfér a teljes sztoriban.

A House of Ashes továbbra is támogatja a többjátékos megközelítéseket, például az online baráttal megosztott rémmesét, vagy a helyi ötfős játékot egy kontrollerrel. Ez nekem kicsit gimmick-jellegű kiegészítés, bár az is igaz, hogy magát a multiplayert a megjelenés előtt nem volt lehetőségem kipróbálni. A korábbi játékok esetében az egómat mindig bántotta, ha a válaszokat mások kiveszik a kezemből, szóval nem is bánom, hogy magam maradtam az ősi templom mélyén a kis döntéseimmel. Apropó döntések – már volt szó fentebb arról, hogy mennyire nem egyértelmű adott szituációban ezek szerepe, de az Ashesben, az új, választható nehézségi szintek mellett is egy picit könnyebbnek éreztem előre megbecsülni, hogy melyik karakter mit is vár az éppen aktuális hősömtől. Nagyon sokáig „hibátlanul” mentem előre halálesetek nélkül. Csak a játék vége felé kellett újratöltenem az adott fejezetet, hogy talán jobb kimenet felé tereljem a hőseimet. Amúgy a szereplőkkel gyorsan meg lehet barátkozni. Az öt lélek, akit terelgetünk, mind érdekes a maga módján, legyen szó Ashely Tisdale által megformált Rachelről, vagy az osztag többi nagypofájú bakájáról. A másik oldal szerepeltetése külön jópofa konfliktusokat hoz, de persze ilyet is láttunk már hasonló mozikban. Salim, az iraki katona karaktere nagyon hozzá tud nőni az emberhez, és szuper látni, ahogy a személyek közötti frikciókat elsimítva az ellenségekből ideig-óráig összetartó csapatot tudsz kovácsolni.

Látvány és prezentáció tekintetében elmondhatjuk, hogy a Supermassive érzi a saját képükre formált Unreal technológiát. A filmes beállítások és karakterek még mindig fantasztikusak, és az összkép mindennel együtt korszerű formát ölt. De a PS5, XSX korszakban már érne egy komolyabb fejlesztés. Félre ne értsetek, a House of Ashes az esetek nagy részében igen komolyan néz ki. Sőt, mi több, a játék közepétől olyan jeleneteket is láthatunk, hogy nem győzünk majd pislogni Csak ott van bennünk a kisördög az első Unreal 5 bemutató után, amelyben PONTOSAN ilyen homokos-sziklás barlangokat láthattunk... A szereplők darabos hajkoronája és néha bugos animációi szintén kirángatnak minket az immerzióból, és jelzik, hogy ez még nem film, hanem egy videojáték. Technikailag amúgy a PC változat nem jelzi, hogy tudja a ray-tracinget, pedig a next-gen konzolos kiadások ezt hirdetik magukról. Ami tuti, hogy a játék egy 2060-as GPU-val a 60 FPS-t csak 1080p felbontáson tudta elérni, azt viszont ultra beállítások mellett. A 4K60 FPS-hez izmosabb gép kell majd, és akármennyire is filmszerű a látvány, azért a rögzített 30 és a 60 FPS között az utóbbi opció fog győzni sok embernél. Az is biztos, hogy sok opciónál a high-ultra beállítás között van egy nagyon érezhető minőségbéli javulás (pl. az árnyékoknál), de hogy ezt milyen renderelési technikával éri el a motor, azt nem részletezte a teszt mellé kínált doksi.

Az eddigiek alapján már körvonalazódik, hogy a House of Ashes talán a legjobb része eddig a The Dark Pictures Anthology-nek, feltéve, ha ezt az akciódúsabb megközelítést az ember el tudja fogadni. De a sok jó mellett most is becsúsznak apró, bosszantó hibák. Ilyen például, hogy a tesztpéldány kétszer is képes volt NPC-ket szűk folyosókon beakasztani, ami kvázi game breaking bogár. Emiatt fejezet-újraindításra is szükség volt, ami összesen bő fél órával tolta meg a játékidőt. Én üdvözöltem, hogy kevés a jump scare, és az erőltetett, direkt nyújtott feszültségépítés, de lehet valakinek ez épp hiányozni fog a játékból. Ahogy fentebb is többször kijelentettem, a House of Ashes az akció-horror határvonalon táncol, és ilyen szemmel valószínű azoknak fog inkább imponálni, akik mondjuk filmekben is a szörnyes-darálós megoldásokat részesítik előnyben, a szellemes, riogatós történetekhez képest.

A Supermassive nálam bizonyított. Az apró fejlesztések jól állnak a játéknak, a brit stúdió pedig egy újabb horror-szubzsánert volt képes a saját értelmezésére formálni. Lelkes vagyok, mert ha a vállalat képes lesz akár hosszú éveken keresztül is ilyen szinten tartani az antológiát, akkor még sok-sok izgalmas sztori várhat ránk. A House of Ashes nem hozza rád minden sarkon a frászt, de a feszültséget végig fenntartja, a kontrollert markolászva pedig alaposan megizzad majd a tenyered. Az Ashes karakterei továbbra sem atomtudósok, de értelmes döntésekre is képes profik. A fordulatok továbbra sem egyediek, de a helyszín és a mítoszok egybegyúrása önmagában is érdekes végeredményt hoz. A House of Ashes nem hoz új szintet az Until Dawn által megkezdett filmszerű horrorjátékok sorában, de a formát ügyesen kezeli, és a körítésével érdekes rémmesét kínál a felnőtt játékosok számára.