Prince of Persia: The Lost CrownTeszt

Kevés olyan nagy múltú franchise létezik, amely annyiszor próbált megújulni a generációk során, mint a Prince of Persia – a legtöbbször pedig sikerrel is vette a Ubisoft ezt az akadályt. Az elmúlt másfél évtizedben azonban hiába kerestük az újabb oázist a sivatagban, a 2010-es The Forgotten Sands óta ugyanis nem kaptunk nagyszabású játékot a szériában. Így aztán éppen itt volt az ideje a nagy visszatérésnek – a változatosság kedvéért ezúttal is az eddigiektől eltérő formában, miután az éppen fénykorát élő 2D-s metroidvania műfajban bukkant fel ezúttal sokak kedvenc hercege.

Ha már herceg, akkor rögtön érdemes tisztázni egy félreértést, a The Lost Crown főhőse ugyanis ezúttal nem ő (a címszerepet betöltő Prince Ghassan csupán egy mellékkarakter a sztoriban), hanem a perzsa hadsereg legendás elit egységének tagja, Sargon, a Halhatatlanok egyike, aki a korai bonyodalmakat követően egy különös helyen találja magát. Ez a közel-keleti mitológiában is felbukkanó Qáf-hegy, ahol – a széria világát ismerőknek cseppet sem váratlan módon – látványosan szokatlanul telik és működik az idő, így aztán az ellenfelek és az akadályok mellett az ismeretlennel is szembe kell néznünk kalandunk során, tucatnyi különböző helyszínt bejárva a hatalmas és szerteágazó térképen.

Az alap játékmenet különösebb meglepetést nem fog okozni senkinek: a végigjátszás előrehaladtával folyamatosan új képességekkel bővül mozgásrepertoárunk, melyekkel korábban elérhetetlen pontokra juthatunk el. A jó hír ugyanakkor az, hogy a klasszikus metroidvania-játékmenetet sikerült tökéletesen „PoP-ossá” formálni, legyen szó akár a harcról, akár a platformingról. Előbbi első blikkre nem feltétlenül tűnhet mélynek, ugyanakkor javaslom mindenkinek, hogy a központi helyszínen (The Haven) mindenképpen látogasson el Artabanhoz, a kardforgatóhoz, aki jó néhány gyakorlófeladaton keresztül bevezet minket a harcrendszer rejtelmeibe. Ezen őszintén szólva meg is lepődtem, amennyire jó és játékosbarát ugyanis az onboardingja a The Lost Crownnak, olyannyira nem hangsúlyozza ezt a lehetőséget a végigjátszás kezdetén, pedig a kombók és a lehetőségek nagy részét itt lehet igazán jól megtanulni. Aki tehát arra számít, hogy a szokásos 2D-s bökdösés, dodge-olás és parry-zés vár rá itt is, az mindenképpen meg fog lepődni, hiába van meg ugyanis a klasszikus „vívás” a játékban, a Prince of Persia akrobatikája is visszaköszön, ha kellően ügyesek vagyunk, akár 7-8 mozdulatból álló, látványos kombóláncokkal.

A felfedezés is csodálatos élmény, és nemcsak a kifogástalan irányítás, valamint a végig izgalmas, változatos pályadizájn miatt, hanem azért is, mert az egészet átjárja a Prince of Persia hangulata. Már az 1989-es eredeti is elsősorban az akadályok és csapdák legyűréséről szólt, mintsem a kardozásról, és jó látni, hogy a The Lost Crown sem mozdult el túlzó mértékben az akció irányába. Egyáltalán nem ritka, hogy negyedóránál is több idő eltelik két harc között, a logikai platforming szekvenciák pedig alaposan próbára teszik ügyességünket – mind hosszukkal, mind komplexitásukkal. Hogy milyen sokrétű lehetőségeket tartogat Sargon mozgásrepertoárja, az itt derül ki igazán, egészen eszement dolgokat kell ugyanis művelnünk idővel (és az idővel, ha-ha), melyek első gondolatra nem feltétlenül nyilvánvalóak, de amint rájövünk a továbbjutás mikéntjére, már haladunk is, mint kés a vajon – alaposan próbára teszik a fejlesztők az irányítás precizitását, de szerencsére nehéz rajta fogást találni. Szándékosan nem szeretnék konkrétumokba bocsátkozni, ezek az „a-ha!”-pillanatok ugyanis szerves részét képezik az élménynek, az egész végigjátszáson átívelő tanulási folyamat pedig kőkeményen berántja az embert. Meg persze az, hogy az újonnan tanultak birtokában visszamenjünk felfedezni a korábbi területeket – nálam napi szintűvé váltak a „most már csak el kéne menni aludni” momentumok, pedig nem kifejezetten jellemző ez rám. Ilyen az, amikor egy metroidvania hosszú és tartalmas, ugyanakkor nem válik vontatottá sem – alighanem ilyen szempontból is kifizetődő döntés, hogy a fejlesztők nem még több ellenféllel próbálták kitolni a játékidőt.

A bevezetőben is említettem már a műfaj reneszánszát, ami elsősorban az indie-knek köszönhető, ugyanakkor azt már a Metroid Dreadnél is láthattuk, hogy más élmény ezt az egészet AAA-szinten is látni. Nem feltétlenül azért, mert jobb, de különös módon épp a masszívabb produkciós büdzsé, és az ennek megfelelő látvány, valamint tálalás hoz egyfajta friss impulzust a sok kényszerűen „artsy” alkotás között. Mindezt úgy, hogy a The Lost Crown bőven tartogat kihívást is: akadnak ugyan bekapcsolható segítségek, de alapjáraton a legkevésbé sem lóg ki a sorból a nehézséget illetően. Akadnak meglepően jó új ötletei is: a limitáltan használható Memory Shardokkal például nemcsak mindenféle szimbólumot, hanem tényleges screenshotokat helyezhetünk el a térképen, ami teljesen új szintre emeli az ingame jegyzetelést. Más pontokon inkább a trendek mentén halad jó érzékkel: ilyen például az egyre divatosabb buildezés, ami itt nem extrém hangsúlyos ugyan, de a különféle (és egyre nagyobb mennyiségben használható) amulettek kombinálásával többféle megközelítéssel is harcba indulhatunk, növelve ezzel az újrajátszhatóságot is. Egyvalamire sajnos az AAA sem garancia már manapság, ez pedig a csiszoltság – a The Lost Crown sem tökéletes sajnos technikai szempontból. Kétségbeesni azonban nem kell szerencsére: elvétve találkoztam csupán egy-két buggal, és azok is inkább grafikai jellegűek voltak – game breaking vagy teljesítménybeli gondokkal nem kellett szembenéznem.

Akit esetleg az előző bekezdés és a „tripöléj” kicsit eltántorított, azt most zárásként szeretném kicsit megnyugtatni, a legjobban ugyanis pont az tetszett a The Lost Crownban, hogy egyszerre van meg benne a nagy címek áramvonalassága, illetve az indie alkotásokból áradó rajongás és ambíció. A Ubisoft Montpellier tett már le azért egyet s mást az asztalra, mégis tele van a játék kikacsintásokkal és easter eggekkel, melyek közül csak azért nem a különféle (és egyáltalán nem erőltetett!) Dark Souls-utalások lettek a kedvenceim (mi más...), mert az egyik fel-felbukkanó szereplő mindig a 2008-as Prince of Persia fő zenei témáját fütyürészi, azzal meg engem kilóra meg lehet venni... Na jó, egye fene, egy minden elemében kiváló szekvenciális akció-platformer is megteszi – a The Lost Crown ezeket a rubrikákat is gond nélkül kipipálja.

Adná magát a lezárás, hogy ha érdekel a játék, akkor töltsd le a mai napon megjelent demót, és kóstolj bele, de az a helyzet, hogy erre az ég világon semmi szükség nincs. Ha ugyanis szereted a metroidvania műfajt, akkor a Prince of Persia: The Lost Crown kötelező vétel: meseszép, szórakoztató és kreatív tisztelgés mind a franchise, mind pedig a zsáner előtt. Akkor meg már kár lenne lelőni bármit belőle a megjelenés előtt, nemde?

PLATFORM PC, PS5 (tesztelt), PS4, Xbox Series, Xbox One, Switch
KIADÓ Ubisoft FEJLESZTŐ Ubisoft Montpellier
MEGJELENÉS 2024. január 18. ÁR 17 490 Ft / €49,99