Destruction AllStarsTeszt

A Lucid Games nevére valószínűleg kevesen kapják fel a fejüket, hiszen alapításuk óta leginkább mobilos átiratokkal fedezték a stúdió sárga csekkjeit. Pedig a fejlesztők tíz évvel ezelőtt a Bizarre Creations csődbe jutott irodáiból verbuválódtak, így olyan árkád legendákon dolgoztak együtt, mint a Metropolis Street Racer, a Project Gotham Racing vagy a Blur. A kormány mögé csak néhány éve, a Ghost Games-el közösen fejlesztett Need for Speed Payback-el kerültek vissza, ami a jelek szerint ajánlólevélnek éppen megfelelt a Sony számára. A csapatnak talán egy kitörési lehetőségre volt leginkább szüksége, míg a PlayStation kínálatának egy sikeres többjátékos fókuszú IP-re. Attól tartok végül egyik sem teljesült maradéktalanul.

A Destruction AllStars a hagyományos „demolition derby” hősökre építő modern újragondolása, ami a picit primitív törés-zúzásnak gyalogos ugrabugrával igyekszik még egy réteg mélységet adni. Bár kezdetben voltak fenntartásaim a koncepciót illetően, azokat az ütközéskor leszakadó első alkatrészekkel együtt néhány kósza próbakör alatt elhagytam. Az alapok bitang erősek! Bruce Buffer karcos orgánuma üvölt a füledbe, a járművek villámgyorsan cikáznak a pályán, a karakterek pedig légies könnyedséggel vetődnek félre előlük. A súrlódásoknak és ütközésnek valódi ereje van, a járművek tisztességesen kopnak, gyűrődnek és roncsolódnak, aminek jelentős részét ügyesen leviszik a kezed közé is a DualSense képességeivel.

A különböző típusú négykerekűek érezhetően másképp viselkednek az arénában. Az izomautó kíméletlenül tépi fel a betont, a rali hasonmás idegesen dobálja be a hátsóját a legszűkebb helyekre, míg egy terepjáró vagy egyterű esetén lassabban jön meg az akarat, de utána nem is fogja senki egykönnyen állóra lassítani. A jobb kart előre pöccintve hirtelen megugrik a jármű, jobbra és ballra billentve pedig határozottabban lökdösődhetünk – ezek egymástól függetlenül töltődnek újra néhány másodperc alatt. Bár picit lehetnének mondjuk érzésre nehezebbek a testesebb masinák és talán nem ártana még szélsőségesebben kitolni a karakterisztikájukat, azért jelenleg bármelyikbe is pattansz be a káosz közepén, garantáltan élvezni fogod a leamortizálását.

Ehhez egyébként elég csupán néhány óvatlan pillanat, aztán próbálhatsz ismét mezítláb túlélni a következő négykerekűig. A mozgás ilyenkor hasonlóan súlytalannak érződik némileg, de kimondottan folyékony, könnyed és reszponzív. Karakterünk tigrisbukfencezik, falon fut, áthuppan és felkapaszkodik minden akadályon, blokkolókat aktivál a forgalmas szűkítőkben, vagy potyautasként lengedez az elsuhanó ellenfelek járgányainak tetején. Szóval bár két lábon meglehetősen védtelenek vagyunk, kis ügyességgel és a pályaelemek kihasználásával ezt könnyedén ellensúlyozhatjuk. Itt jegyezném meg, hogy az opcionális oktatómód csak egy korrekt gyorstalpaló, de messze nem fedi le az irányítás, a játékmódok, a felvehető kristályfajták és speciális képességek hasznos nüanszait.

Valahol az utóbbinál kezdődnek a gondok. Bár mind a tizenhat figuránk egyedi lehívható négykerekűvel és különleges képességekkel rendelkezik, ezek érezhetően nincsenek megfelelően súlyozva és kihasználva jelenleg. Hogyan is lennének? A Destruction AllStars bár kioszt néhányat a hagyományos kasztok eszköztárából és kacérkodik a különböző szerepek stílusjegyeivel, a végén mindenki egyetlen feladatot kap: zúzz! Ebben pedig kétségkívül hatékonyabb valaki, aki szó szerint keresztülvág egy pengével a tömegen, mint az, aki láthatatlanná képes válni az aréna sarkában. A Mayhem hagyományos mindenki mindenki ellen őrületében így rendre ugyanazok az arcok köröznek és a Gridfall lassan széthulló battle royale arénájában is beszűkül a potenciális karakterválaszték. Arról nem is beszélve, hogy a koncepció dualitása mindvégig kihasználatlan marad: nincs olyan karakter például, aki gyalogosan veszélyesebb és négy keréken sebezhető, aki csapdákat állít vagy aki távolról képes pusztítani, de közelről törékeny.

A fennmaradó két játékmód is pusztán csapatokra osztja a 16 főt, de nem válik csapatjátékká. Egy célért küzdünk, de a képességek nem kombinálhatóak, a pályákon nincs közös taktikával kialakítható erőfölény, egyszerűen nem ad lehetőséget arra, hogy egymást segíthessék az egy oldalra sorsolt hősök. Miközben a Carnado kockázat/jutalom rendszere önmagában is megáll a lábán és talán a legszórakoztatóbb pillanatokat képes szállítani, addig a fogaskerék gyűjtögetős Stockpile látványosan botladozik a jelenlegi formájában. Az opciók beszűkülnek, a gameplay loop lerövidül, a tartalom pedig kíméletlenül repetitívvé válik. Bár az adrenalin fröccsökért megéri vissza-visszanézni, semmi nem motivál arra, hogy hosszabb távon is maradj.

Részben valószínűleg ez annak köszönhető, hogy a játék prémium kategóriás árcédula helyett pár hónapja egy „PlayStation Plus exkluzív” feliratot kapott. A fizikai példányokat visszatartották, a digitális vásárlásokat szüneteltették, helyette a következő két hónapban minden PS+ előfizető hozzáadhatja a könyvtárához – aztán meglátjuk mi lesz. A modellváltásra viszont csak egy szörnyen átgondolatlan monetizáció és a súlytalan fejlődési rendszer jött válaszul – minimális tartalommal. Egy maréknyi puszta színvariáció, fantáziátlan banner, logó, néhány emote és győztes póz, na meg pár tucat értelmetlen egysoros. A játékban szintlépéskor szerezhető AllStar Érmék tucatjának fejében. A legköltségesebb darabokat persze Destruction Pontokért is megvásárolhatjuk, de azt jelenleg csak valós valutáért kapunk a Store felületén – elméletileg később a napi, heti, havi kihívások is dobnak majd valamennyit.

Játékmenetet befolyásoló előnyhöz szerencsére így sem juthatunk, viszont az egyfajta sztori módként funkcionáló, átvezetőkkel és változatos feladatokkal tarkított Kihívássorozatból csak az első felvonást érhetjük el ingyenesen. A folyamatosan bővülő további fejezetekért már nyitni kell a pénztárcát. Ez különösen azért frusztráló, mert itt már most találunk néhány kimondottan jópofa darabot, mint a gyalogos és autós részeket kombináló Time trial vagy a Crazy Taxi szerű potyautas szállítás. De hol az online ranglista vagy a kompetitív megfelelőjük? Egyébként is: egy többjátékos fókuszú játéknál tényleg a minimális egyjátékos tartalmat kell „paywall” mögé zárni?

Rettenetesen vegyes érzések kavarognak bennem. A Destruction AllStars ugyanis egy egészen látványos, remekül irányítható és a maga primitív módján tagadhatatlanul szórakoztató alkotás, aminek a legtöbb elemén látszik a bizonyítási vágy, a szakértelem és az odafigyelés. Elég csak a kezelhetőséget, a sérülésrendszert, a technológiai hátteret és a karakterek egyedi animációit megfigyelni. Esetleg fülelni a menümuzsika hősről-hősre lépkedve dinamikusan változó dallamaira. De most még nem több, mint egy rövidtávon működőképes, stabil és könnyedén bővíthető váz, amire sürgősen el kell kezdeni építeni a karosszériát ahhoz, hogy ne a bukott projektek roncstelepén kössön ki.