Star Trek: Voyager – Across the UnknownTeszt

Egy erőforrás menedzsmentre és válságkezelésre épülő, Frostpunk-jellegű túlélőszimulátor, valamint a Star Trek: Voyager cselekménye egybegyúrva (vagy Tuvix-szerűen összetranszportálva) - ezt nevezem én égben köttetett házasságnak. Ennél jobban már csak a Battlestar Galactica találhatna rá a zsánerre, de azt hiszem, amikor bizonyos szent őrültek megtalálják magunknak a Berman-éra keveset méltatott ínyencségét, nem nagyon illik telhetetlenkedni. Nem árt azonban előre szólni: az Across the Unknown könyörtelenül bánik a játékossal, és a folyamatos falnak rohanás, majd újult erővel nekirugaszkodás szerves részét képezi az élménynek. A flow úgy lett kitalálva, hogy a szektorok újrakezdése egyáltalán nem számít szégyennek, a véletlenszerűen generált naprendszerek pedig kellőképpen megfűszerezik az alapfelállást. A véget nem érő gyötrelem azonban megszállottá is tehet, és ugyanúgy, ahogy Annorax kétségbeesetten töröl ki idővonalakat a létezésből, egyes játékosok kifejezetten fogékonyak lehetnek rá, hogy újra és újra dacolni kezdjenek a statisztikai esélyekkel. Akárhogyan is, én mindenkinek azt javaslom, hogy a legkönnyebb fokozattal kezdjük a barátkozást, a program ugyanis még ezen a nehézségi szinten is alaposan megizzaszthat. Nézzük is végig, milyen körülmények között kell helytállnunk, és milyen tényezőket kell kézben tartanunk.

A hajó energiahálózatának szíve egy nehézhidrogénes antianyag reaktor. Bár a kamrában dilítium moderátort alkalmaznak - és legtöbbször ez a kristály jelképezi a térhajtómű üzemeltetésének fundamentumát - a legfontosabb erőforrásigény mégiscsak maga az üzemanyag, vagyis a deutérium lesz. A legtöbb figyelmet és előrelátást ennek a kitermelésre kell fordítani, hiszen, ha idejekorán kifutunk a készletekből, nemhogy Tejútrendszer-külsőből, de még az adott naprendszerből sem jutunk ki soha. A feltérképezett lelőhelyekkel muszáj okosan stratégiázni, vagyis érdemes nem egyből nekiesni az összes kitermelési pontnak, hanem egyforma gondot fordítani a tartalékolásra, a raktározásra, a bányászati módszerek kockázatcsökkentésére, illetve az energiafelhasználás optimalizálására - ez történhet akkumulátoros betárolással, vagy épp ideiglenesen áramtalanított fedélzetekkel. Ettől függetlenül a dilítium-beszerzésnek is megvan a maga jelentősége, a kristály ugyanis a fontos kutatásokhoz is alapvető inputanyag, emellett pedig a kereskedelemnél is jól jön, ha fel tudunk ajánlani néhány mutatós tömböt a piacon.

Fedélzetbővítés esetén a duránium és a tritánium lesznek a prominens építőanyagok, de természetesen a munkára fogható legénységi létszámmal, valamint az élelmezéssel is folyamatosan gazdálkodik a kapitány (vagy leginkább az XO-ja) - ha kell, replikátor fejadagokkal, vagy épp leola-gyökérrel feltöltve a spájzot. Kihajózásának idején a Voyager úttörő technológiai nívót képvisel, így amellett, hogy Intrepid hajóként akár a bolygókra is le tud szállni, az indulása előtt még state-of-the-art bioáramkörökkel is felszerelték. Míg az előbbi feature kevésbé lesz jelentős (én legalábbis nem futottam bele olyan küldetésbe, ahol landolni kellett volna), utóbbi fejlesztés külön terhet ró majd a vállainkra, a biochipeket ugyanis a Delta-kvadránsban is meg kell tanulni előállítani. Később a borg technológia, és az ahhoz kapcsolódó fejlesztések is előkerülnek, de a két legkritikusabb mutató a legénység lelki állapota, valamint a burkolat szerkezeti integritása. Ha a kettő közül bármelyiket lenullázzuk, a játék azonnal véget ér.

Ha lehet, minden alkalmat meg kell ragadni, hogy a morált kezelhető szinten tartsuk, mert az elégedetlenség pillanatok alatt széttépheti a közösség hajtóerejét. A tisztek akkor lesznek teljesen nyugodtak, ha a kapitány mindig kiáll a legénység mellett, és olyan döntéseket hoz, ami harmonizál a többség igazságérzetével. Bár a segélyezés, adományozás könnyen megcsappanthatja a készleteinket (ami sokszor magunkra sem elég), az önzetlenség azonban mindig a jó irányba egyengeti a személyzet hangulatképét. Ez a mechanizmus kifejezetten felvillanyozó, a Star Trek világában ugyanis sokszor pont a legnehezebb időkben virágzik ki a legnagyobb szolidaritás, ebben a játékban pedig bőven lesz alkalmunk, hogy odaadásunk és áldozatkészségünk a legnyomorultabb szituációban is felszínre törhessen. Szó se róla, természetesen a Maslow-piramis alját is be kell betonozni, így az élhető szállásokat, a tisztességes élelmezést, valamint a stabil egészségügyi ellátást gyorsan tanácsos rendbe tenni, de a közérzetet azzal is masszívan gatyába rázhatjuk, ha a válságsorozatokkal dacolva, és a vaskos villanyszámlára fittyet hányva foggal-körömmel kiböjtöljük a holofedélzet reaktiválását.

A felsorolt tényezők önmagukban is tányérpörgető zsonglőrré képezik a játékost, de az izgalmakra a véletlenszerű sorscsapások is rátesznek egy lapáttal. A nagynehezen felépített fedélzetek szabotázs áldozatai lehetnek, az élelmiszer készletet tribbli-invázió rohamozhatja meg, a gyengélkedőn egzotikus nyavaják szabadulhatnak el, és ha egy szektorban túl sokat időzünk, a legénységnek bizony elkezd fogyni a türelme, ami jól meg is fejelheti az amúgy is fokozódó honvágyat. A kríziseket nem szabad félvállról venni, mert a morál és a hajó épsége kolosszális büntetőfaktorokkal kezdhet zuhanórepülésbe, a legyengült Voyager-t pedig egy energiaválság, vagy egy külső támadás is lazán a végzetébe pöccintheti. A rendelkezésre álló munkaerőt ajánlatos megfelelő szinten tartani (Engineering Office), az elérhető kutatásokkal pedig sosem szabad szünetet tartani (Science Laboratory). Sajnos a fejlesztési fa LCARS felülete meglehetősen sótlan lett, ami nem csupán azt jelenti, hogy vizuálisan nem kapunk szemet gyönyörködtető UI-t, de a puritán prezentáció az áttekinthetőséget és használhatóságot is nagymértékben lerontja - pedig ezen az interfészen elég sok időt kell eltöltenünk.

Ahol viszont mindenképpen érdemes bámészkodni, az az elénk táruló fedélzetek sokasága, de az űrben megfigyelhető égitestek, egyéb objektumok is megérdemlik, hogy egy-egy pillanatra kiszakadjunk a darálóból. Természetesen nem AAA kaliberű látványvilággal kényeztetnek minket, akik azonban a szívükbe zárták ezt a sorozatot, azoknak a Voyager hangyafarm-perspektívája felbecsülhetetlen látképet prezentál - főleg azért, mert a produkciót a mai napig sem korszerűsítették, vagyis nem készült belőle HD felújítás. Pedig, ha az esztétikáról van szó, a 90-es évek Star Trek sorozatai igazán egyedülállóak, a hajók belsőépítészete ugyanis olyan komfortzónába helyezi a nézőt, amit a The Orville kivételével egyetlen mai science-fiction sem képes reprodukálni. A lényeg, hogy álmaink munkaállomásai, illetve fényűző szállásai ismét betekinthetővé válnak, még ha a szobákat benépesítő emberkék nem is teljesen komolyan vehetően, csupán csak jelképesen bábozzák el ügyes-bajos mindennapjaikat. Ez egyébként egyáltalán nem rosszabb, mint az ilyen jellegű stratégiai játékok “babaházai”, a probléma inkább a karakterek ábrázolásában jelentkezik, akik bár hasonlítanak az eredeti szereplőkre, alacsony részletességük miatt a legtöbbször nemigen tudnak megnyerő benyomást sugározni. Talán érdemes lett volna megfontolni, hogy a kétes érzetű megoldás helyett valami stilizált, rajzfilmesebb, játékosabb szemléletben mutassák őket.

A cselekmény párbeszédekben, felderítő küldetésekben, illetve űrcsatákban hömpölyög előre, és az Across the Unknown egyik fő attrakciója, hogy simán eltérhetünk a tévében látott történeti nyomvonaltól. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha úgy alakul, akár kazonok, vidiiánok és malonok is csatlakozhatnak hőseinkhez, vagy egy bizonyos ponton még Kes-től sem kell feltétlenül megválnunk. És igen, ha Janeway kapitány eredeti döntésével szemben úgy látjuk jónak, hogy nem végzünk ki senkit, Tuvok és Neelix helyett akár Tuvix markáns jelenlétével is folytathatjuk az útkeresést. Az alkalmi vagy tartós szövetségesek is nagyon fontosak, és azon a vidéken, ahol még a rókákat is megmarják (akik a hátukon másokat visznek át a folyó egyik partjáról a másikra), nekünk is adott lesz a választás, hogy mi magunk leszünk-e a skorpió. Ami egyedi megvilágításba helyezi a narratívát - és esetenként problémát is jelenthet - hogy a szerencsefaktor könnyedén levághatja a mesék végét, és ezzel együtt a tanulságok lényegét. Mivel a legtöbb akció “kockadobással” dől el, ha nincs szerencsénk, sohasem derül ki, mit is akarnak a vidiiánok a felderítőcsapattal, vagy hogy Dr. Jetrel mit szeretett volna kérdezni Neelix-től.