Serial CleanersTeszt

A Serial Cleaner öt éve egy zseniális ötlet bájos indie megvalósításban olyan játék volt, ami nem ígérte ugyan le a csillagokat az égből, de amit ígért, azt maradéktalanul prezentálta: rejtőzködős, fifikás akciót, már-már funkcionálisan egyszerű, ugyanakkor megkapó(an debil?) grafikát, abszurd tematikával. Mindenféle alvilági fasírt-helyzet után kellett a nyomokat (hullákat, hordónyi vért és ottfelejtett bizonyítékokat) eltakarítani főhő... szereplőnkkel, Bobbal. Az idei ősz pedig itt kopogtat az ajtón a második iterációval, hanyagul egyetlen „s“ betűt biggyesztve a címhez, konkrétan ugyanazt kínálva, csak épp nem ugyanúgy. Feltupírozott látvány, extra változatosság, plusz pályák, plusz szereplők, lehetőségek, még több hulla, még több vér! És Bob. Igen, megint Bob.

De nem ám csak Bob! Ezúttal három (általa verbuvált) kollégájával együtt* (nem együtt, külön-külön) fogunk takarítani, s bár alapvetően ugyanazokat a feladatokat végezzük velük, mindegyikük kicsit más, mindegyikük rendelkezik egyéni tulajdonságokkal. Vip3r meghekkeli a lámpákat, biztonsági zárakat és zajkeltő forrásokat, valamint befér a szellőzőjáratokba. Lati átugrik bizonyos akadályokat (alacsonyabb palánkok, felborított szekrény, ilyesmi), illetve telegraffitizi a környék játszótereit. Psycho Hal pedig egy vadállat - felaprítja a testeket egy láncfűrésszel, hogy aztán végtagokat dobáljon a megilletődött közkopókra, vállal megtántorítja pár másodpercre a delikvenseket, miközben köröz a helyszínen, magában motyogva (kb. mint Marv a Sin City-ben). Bob a legtapasztaltabb azonban, becsomagolja a holtakat, mielőtt árulkodó vércsíkot húzva vonszolná őket kocsija csomagtartójába. Noha ezek így, leírva markáns különbségek, valójában az időnk nagy részét a fő feladatok (testek/vér/bizonyítékok eltüntetése) teszik ki, kiegészítve a zsernyákok inkább körülményes, mintsem bonyolult kerülgetésével. Ez pedig így picit monotonná és repetitívvé teszi az egészet.

Olyan érzés a Serial Cleaners, mintha nem folytatás, hanem ugyanaz a játék lenne, mint elődje, egy alapos remake formájában, amely apró játékmenetbeli tuninggal, plusz karakterekkel és több pályával rendelkezik. A legnagyobb változás elég szembetűnő, hiszen a már-már 2d-s stilizált felülnézeti képet izometrikus látószögre cserélték, a helyszíneket három dimenzióban építették fel. A művészeti stílus is bőven túllép az elődön, sokkal részletgazdagabb elemekkel operálva teremti meg azt a hangulatot, ami ennek a játéknak bizony nagyon jól áll. Kár, hogy néha átestek a pályatervezők a paci másik oldalára, egyes esetekben a helyszínek túlzsúfoltnak hatnak, ami akár a játékmenet rovására is mehet. Gyors példa: a parkolóházban a kocsikat kerülgetve nem egyértelmű elég hamar, hogy az adott verda és a támfal között átfér-e protagonistánk, és ha igen, miképp. Hullával a hátán, vagy nélküle? Le kell-e vajon nyomni még egyszer az akciógombot, vagy sem? És főleg: észre fog venni az arra járőröző „úriember“? Térjünk rá, miért kétesélyes ez utóbbi!

Az ipar tulajdonképpen szerencsés, hogy a bújkálós zsáner megteremtésekor olyan átgondolt és közel tökéletesen kivitelezett példányokkal találkozhattunk, amilyen a Metal Gear széria részei (már az első, msx-es darabok is). Mind vizuális megvalósítás, mind az ellenfelek „intelligenciájának“ logikus, való életet imitáló mivolta miatt. Jelen alanyunk azonban a játékosság jegyében kidobja az ablakon a realizmust. Noha tisztában vagyunk vele, hogy ez „csak egy játék“, még mindig kimondottan zavaró számomra, milyen könnyen kicselezhetőek a rendőrök, nyomozók és az okvetetlenkedő szemtanúk, járókelők. És erre nem találtak jobb megoldást, hiszen ha az orruk előtt a semmiből ott termő, hátrahagyott hullák megzavarnák a rutinjukat, a Serial Cleaners rémálomszerű nehézségű lenne, majdnem lehetetlen kihívásokkal. Ami leginkább bosszantó, hogy szemmel láthatóan ez a része az elődhöz képest fikarcnyit sem fejlődött; a mesterséges intelligencia nem buta, de iszonyat könnyen kiszámítható, viszont nem lehet ennél okosabb, mert az megölné a játékot. Ördögi kör.

Mégsem vagyok csalódott, hiszen amiben a játék jeleskedik, az az atmoszféra megteremtése. Sok dologtól kell elvonatkoztatnunk, kezdve a morbid alapfelállástól, az életszerűtlen, pusztán a játék játékosságát elősegítő mechanikákon át (ugye mindenki farzsebében ott lapul a világ legfejlettebb porszívója, amivel makacs vérfoltokat szippant be minden felületről, akár süppedős szőnyegről is), egészen a korlátozott cselekvőképességű, szűklátókörű zsarukig.

Amire még szükségünk lesz, az a türelem, hiszen bizonyos helyzetekben a várakozás és megfigyelés a leginkább célravezető megoldás. Erre a program lehetőséget ad, sőt, néha egyenesen rákényszerít. Közben szól a stílusos, remek érzékkel megválasztott muzsika (sajnos, vagy szerencsére dinamikusságot ritkán véltem felfedezni, egyedül talán Hal ámokfutásánál éreztem, talán csak álmodtam). Közben lágyan beteríti látóterünket a gondosan megfestett, szinte már nosztalgikus, kilencvenes, kora kétezres éveket idéző terepasztal-szerű grafika. Közben a helyszínen komótosan járőröző rendőrök útvonalai berögzülnek a rövidtávú memóriába, tálcán kínálva a lehetőségeket.

A Serial Cleaners szép is, jó is, de nem kiemelkedő. Eltelik vele a délután, akár kettő is. Morbid, de inkább vicces, mintsem drámai, a történet is rendben van, ami kicsit talán súlytalan és funkcionális. Mint a játék egésze.