MechWarrior 5: Heroes of the Inner SphereDLCTeszt

A MechWarrior széria ismerői minden bizonnyal még olvasva is hallják, ahogy Bitching Betty emblematikusan monoton hangján elvégzi a BattleMech-ünk bevetés előtti rendszerellenőrzést. Nem véletlenül: a BattleTech univerzum 89 (!) óta boldogítja a videójátékosokat. Olyan örökség ez, amihez nem könnyű felnőni. Ugyanakkor a fejlesztő Piranha Games-nek sem ez az első rodeója. Debütálásként a MechWarrior Online-t tették le az asztalra, amiből hamar kisejlett: van egy jelentős rajongói bázis, ami nem a kompetitív stílus mocsárjában akar (vagy épp tud) óriás robotokkal zúzni.

Úgyhogy fogták magukat, és megcsinálták az egyjátékos / kooperatív fókuszú iterációjukat, a MechWarrior 5-öt. Tavaly a Gamepass jóvoltából be is neveztem az élményre, aminek rövid kivonata, hogy bár többnyire élveztem a vele eltöltött órákat, de néhány hibája vagy hiányossága miatt túl korán ellaposodott. A millió C-Bills-szes kérdés tehát az, hogy a Heroes of the Inner Sphere az elvárható tartalmi bővítésen túl tud-e többet nyújtani?

Kezdjük a könnyebben megfogható dolgokkal. A DLC gerincét az új karrier mód adja, amiben öt+egy frakció valamelyikével ugorhatunk be az Inner Sphere-ben zajló háborúba. A kakukktojás a (relatíve) kérészéletű Free Rasalhague Republic. Ez azért érdekes, mert egy frakció kiválasztása mindössze azt determinálja, hogy hol és milyen BattleMech négyessel indulunk, ám “történelmi” okokból kifolyólag a Free Rasalhague Republic időben jóval előrébb startol a többiekhez képest. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ezzel a frakcióval már a kezdetektől nagyobb arzenál érhető el a fejlettebb érából. És ha már a gyors startnál járunk: az alapjáték kampány módjában összeharácsolt géppark, pilóta állomány és anyagi háttér is egy az egyben áthozható ebbe az új, végtelenített játékmódba. Amiben immáron szabadon vállalhatunk melléküldetéseket, ami kizárólagos módja a passzív Mech fejlesztések megszerzésének. Vagy felgöngyölíthetjük az összes klán küldetéssorozatát, aminek végén értékes, Hero kategóriájú lépegetőkre tehetünk szert. A dupla Gauss-os Rifleman variáns például jó móka, főleg egy veterán kezében, aki már minden Mech gyenge pontját jól ismeri. Természetesen az új modellek sem maradhattak ki, melyek szemlátomást a nehézsúlyú, Assault robotok felé húznak, ugyanis hétből négyen itt landoltak. A felfedezés örömének védelmében csak annyit emelnék ki, hogy a nagyfiúk között a Charger 80+ km / órás sebességre képes, ami kész száguldás ebben a súlycsoportban. Cserébe az érdemi felszerelése erősen kompromisszumos feladat.

A fegyverek terén sajnos kevesebb ok van az izgalomra. A kémiai alapú lézer, a Heavy Rifle, vagy a Stream SRM egyike sem túl kreatív újdonság. Se vizuális, se mechanikai értelemben. A speciális modulok terén szerencsére már jobb a helyzet. Az ECM, ami zavarja a környék ellenséges Mechjeinek célzását. MASC és Supercharger, ami lényegében egy pár másodperces turbó. De talán a legjobb, a BAP / EWAP szenzor páros, amivel a takarásban lévő célpontok is beazonosíthatóak, akár 360 fokban. Aki valaha játszott MechWarrior játékokkal, az tudja, hogy ez mekkora fegyvertény. A célkövető rakéták, sőt, az összes távolsági / törékeny Mech legjobb barátja, ahogy a csapdák felfedésének is egyetlen biztonságos módja. Amiből akad bőven, és ez nem mindig szándékos. A MechWarrior 5 ugyanis a kezdetek óta hajlamos a játékos nyakába teremteni (avagy spawnolni) ellenséges egységeket, ami egyrészt frusztráló, másfelől pedig illúzióromboló. Nem is a véletlen műve, hogy PC-n az egyik legnépszerűbb mod az újragondolt, több taktikai lehetőségnek tered adó (és beszédes nevű) Better Spawns. Mindenesetre az új eszközök jól vizsgáztak, az viszont érthetetlen, hogy miért olyan ritkák a velük kompatibilis Mech-ek. 30 óra alatt alig két-három gépszörnyet találtam, ami egyáltalán képes volt a befogadásukra. Márpedig ez jelentősen lecsökkenti a modulok gyakorlati hasznát.

A karrier mód a kampányhoz képest jóval gördülékenyebb. Nincs szájbarágós tutorial, se a kötelező sétálgatás a hajón, mint interaktív menü, se átvezetők, amik finoman szólva sem voltak a játék erősségei. Ami a kezelhetőséget illeti, az érezhetően megalkuvós, multiplatform menüt leszámítva sokkal pragmatikusabb lett az UI és a menedzsment, ami rá is fért. Egy új küldetéstípus is bekerült a repertoárba, a Beachhead, melyben egyszerre több objektíva is rázúdul a pilótákra a névből sejthető, folyamatos tüzérségi támadások mellett. Ismét egy jó ötlet, ám felemás módon kivitelezve. Dicséretes, hogy a játékost folyamatos mozgásra készteti, sőt, a párhuzamos feladatok miatt akár úgy is dönthet, hogy egy gyorsabb Mech-ben leszámol a tüzérséggel, míg a többiek egy pontot védenek, vagy épp légvédelmi bázisokat rombolnak le (amiért erősítés a jutalom). Ám a már említett spawn rendszer az ilyen taktikáknak is csúnyán keresztbe tud tenni, ami visszatereli a játékost egy kevésbé kockázatos, unalmasabb mederbe. Átmeneti gyógyír az ominózus Better Spawns mod, de remélhetőleg majd hivatalos csatornán is érkezik rá válasz. Lehetne mondani, hogy a DLC-ben bevezetett légicsapás lehetősége pont az ilyen gondokat hivatott likvidálni, de ez is csak részben igaz. Jelenleg túlságosan szűkmarkúan osztja a játék ahhoz, hogy ezt ki lehessen jelenteni. Az ítélet tehát ez ügyben is hasonló: az ötlet jó, de a kivitelezés finomításra szorul.

A kooperatív játékmód immáron crossplatform (PC és Xbox között), új időjárási és láthatósági viszonyok, nagyobb pályák, illetve egy új bióma, az Extrasolar Moon is helyet kapott a DLC-ben. A performansz jobb lett, a karrier mód pedig olajozottan megy, az üresjáratokat jó érzékkel kigyomlálták. De ideje párat hátralépni, és megválaszolni a bevezetőben feltett égető kérdést. A fejlődés vitathatatlan, a Heroes of the Inner Sphere pedig több területen is jó irányba indult el. Viszont így is maradt két eleme, ami igen fájó: a gyenge AI és a Mech-ek bütykölésének mélységének hiánya. Mondanom sem kell, mindkettőre van közösségi megoldás. Előbbire a TableTopRulez AI, utóbbira a Reloaded nevű mod, de egyfelől még egyik sem lett frissítve, másfelől pedig mindig elegánsabb, ha a problémákat a fejlesztő oldja meg, nem pedig a közösség. A tendenciát nézve azonban ez ismét a modderekre fog hárulni, főleg ami a Mech építést illeti. A Piranha Games vezérelvnek tűzhette ki az egyszerűséget, és véletlenül sem akarnak (játékmechanikai értelemben) a MechWarrior Online, vagy úgy általában a BattleTech univerzum mélységébe ereszkedni. Így viszont továbbra is ”csak” egy látványos és addiktív, de szükségtelenül leegyszerűsített MechWarrior.

Félreértés ne essék, a világ kedvelőjeként csak úgy repültek vele az órák, mégis nehéz nem arra gondolni, hogy hatalmas potenciáltól fosztották meg a játékot, miközben a mainstream kegyeit keresik. És ezen a röppályán a vanília Heroes of the Inner Sphere sem változtatott.