Marvel's Spider-Man 2Teszt

Mivel már az első rész is egy mestermű volt a maga nevében, sokan (többek között én is) kíváncsian várták, hogy mivel lehet a már jól bejáratott nyílt világos formulát feldobni vagy továbbfejleszteni. Nos erre a válasz nem teljesen egyértelmű, mert ha most hirtelen egyetlen negatívumot kellene megfogalmaznom, az az lenne, hogy azért nincsen igazából túl sok újdonság a New York-i felhőkarcolók fölött cikázó nap alatt. Viszont ami van, abba szinte lehetetlen belekötni és mind játékos, mind pedig fejlesztői szemmel teljesen elmebeteg, hogy mennyi mindent tudtak ebbe a játékba, ilyen minőségben belepakolni.

A történet ott folytatódik, ahol az előző két rész abbamaradt, és bár a játék elején kapunk egy rövidebb összefoglalót, erősen ajánlom az előzmények pótlását, mielőtt beleugranánk Peter és Miles eddigi legvadabb kalandjába. Természetesen Venom és a szimbióta jelenléte a bejelentés óta köztudott, így nagy meglepetés nem nagyon érhet senkit amikor kiderül, hogy milyen események körül zajlik a történet fő szála. Ami igazán kiemeli és a képregényekhez, filmekhez képest megcsavarja a dolgokat az Kraven, a megállíthatatlan, fanatikus, kegyetlen és néha teljesen elmebeteg vadász színrelépése. Aki ismeri a Pókverzumot, az tudja, hogy Kraven nem viccel. Ő az egyetlen olyan főgonosz, aki olyannyira legyőzte Petert, hogy szinte a klinikai halál közelébe került és konkrétan el is temette, amivel megalkotta az egyik legikonikusabb sorozat szálat, amit valaha olvashattunk mindenki kedvenc hálószövőjéről. Ez már nagyjából előrevetíti, hogy mi várhat ránk, mivel a játékban elmesélt történet talán az egyik legdurvább és legsötétebb Pókember story, amit valaha digitális vászonra vittek. Sosem szerettem az eredettörténeteket, hiszen már túl sokan és túl sokszor dolgozták fel, holott a felnőtt, ereje teljében lévő Pókember mindig is egy (szerintem legalább is) érdekesebb és sokkal komolyabb vonalat képviselt. Intrikákkal, életeket befolyásoló és egy sokkal mélyebb, igazi emberi drámákat feldolgozó és már-már lehetetlen döntések előtt álló főhőssel, akinek nem az a legnagyobb problémája, hogyan fog meglógni a középiskolai fizika óráról, miközben egy aktuális szupergonosz éppen elpusztítja a várost. Sok kritika érte a játékot, hogy a fő történeti szál nem túl hosszú és hamar végig lehet “hálóhintázni” rajta. Nos valóban, talán egy fokkal rövidebb, mint az első rész, viszont ehhez képest remekül megkomponált és nagyon - nagyon kevés üres járattal rendelkező utazás ez, ami pont annyira kompakttá és intenzívvé teszi az élményt, hogy nem nagyon lehet utána úgy felállni, hogy bármilyen hiányérzetünk is lenne. Én személy szerint sokkal jobban preferáltam ezt a fajta megközelítést, mint a felesleges töltelék küldetésekkel teletűzdelt “rétestészta”-formulát. A mellékküldetések is megfelelően változatosak, néha komolyak, néha szomorúak aztán rendkívül viccesek. Ehhez természetesen az is kellett, hogy megkapjuk az eddigi legrészletesebb és legváltozatosabb városi játszóteret, amit valaha videójátékban kreáltak.

A technikai megvalósításba egyszerűen lehetetlen belekötni. A belátható távolság, az épületek, járművek és tárgyak részletessége teljesen döbbenetes. És ha hozzátesszük, hogy mindezt szinte nulla töltési idővel és elképesztő stabilitással futtatja a PS5, akkor valóban ott tartunk, hogy ezt tekinthetjük majd a jövőben az elvárható szabványnak. A nagy “feature” (amit a GTAV óta azért nem akkora újdonság), hogy a két főhős között szinte bármikor válthatunk. Ez a váltás is teljesen erőlködés mentes, villámgyors és piszok látványos. Amihez hozzátartozik a városban való közlekedés, amin érződik, hogy mindent megtettek annak érdekében, hogy a lehető legkevesebb frusztrációt okozza. Az új, hálószárnyak mechanika pedig tökéletesen működik, a játék második felétől szinte többet használtam, mint az addigra már sokkal nyögvenyelősebbnek tűnő háló hintázást. Rengeteg utazást segítő képességet nyithatunk meg, amivel tényleg másodpercek alatt tudunk átszelni elképesztő távolságokat, miközben a gyermekkori énünk végig vigyorog. Hiszen belül, titkon minden Pókember rajongó arra vágyott, hogy átélhessük a felhőkarcolók közötti féktelen utazást.

A harc is sokat fejlődött az elődhöz képest, viszont itt voltak pillanatok amikor úgy éreztem, hogy a kevesebb egy kicsit több lett volna. Szó szerint el lehet veszni a lehetőségek tengerében, még úgy is, hogy bizonyos képességeinkre viszont szükség lesz ahhoz, hogy az extra nehéz ellenfeleket legyőzzük. Értem én, hogy mindent is bele akartak ebbe pakolni de sajnos, szerintem a rendszer legnagyobb hiányossága még mindig az, hogy bár remekül vette át a “Batman rendszerét”, borzasztóan hiányzik belőle a sokkal fluidabb és látványosabb parry rendszer. Számomra az tette az Arkham sorozatot felejthetetlenné, ami itt sajnos nem működik annyira. Arról nem is beszélve, hogy a szokásos felütöm a levegőbe az ellenfelet, bucira kombózóm a fejét, majd repülök tovább, még mindig a leghatékonyabb és általában a leggyorsabb megoldás a nagyobb tömegek elintézésére. Ennek viszont, azaz ára, hogy jó pár óra után sajnos a harc számomra nagyon repetitívvé vált és nem nagyon segít rajta, hogy rengeteg van belőle. Próbálták persze ezt feldobni a szokásos lopakodós küldetésekkel, de azok meg inkább érződtek felesleges köröknek, mint lényegi adaléknak a játék élményhez. Bízom benne, hogy a következő részben, illetve talán a Rozsomák esetében egy kicsit bátrabban mernek majd belenyúlni az alapokba. Viszont maguk a képességek extrém látványosak, és egy tapasztalt játékos kezében piszokul badass harcokat tudunk összehozni, ami a pazar látvánnyal párosítva igazi vizuális orgiákat tud összehozni a képernyőnkön.

Magát a customizációt is egy magasabb szintre emelték hiszen amellett, hogy jóval több ruha elérhető Pókembereinknek, még azoknak is meg tudjuk nyitni különböző szín kombinációit. Vannak új játékszerek, illetve a fentebb említett képességek is legalább megduplázódtak az elődhöz képest és a legtöbbnél már elágazó fejlesztési szálak is vannak. Itt is érződik az egész játékra jellemző, "több és nagyobb" mentalitás, amivel szerintem el is érték már azt a határt ahol a még további bővítés abszolút kontraproduktív lett volna.

A Pókember második része minden szempontból illeszkedik a SONY sokéves stratégiájához. Egy igazi “monster” (no pun intended) produkció, amibe elképesztő mennyiségű melót pakoltak az Insomniac-nál. Nem nagyon feszegették a stílus határait, inkább csak egyszerűen kibővítették arra a maximumra ami a legtöbb játékosnak kényelmesen kezelhető még. Áramvonalasítottak mindent amit csak lehetett, látszik azért a sok éves tapasztalat, mert szinte minden elemében a játékos igényeit vették figyelembe, nincsenek időt húzó vagy idegesítő megoldások, minden nagyon gyors és áramvonalas. Ide-oda tudsz váltogatni a karakterek között, a gyors utazás megnyitása után pedig igazából pillanatok alatt összeszedhető minden maradék gyűjtögetnivaló a különböző kerületekben. Nekem sokkal jobban bejött a felnőttesebb történet mint az elmúlt évek tini pókemberes borzadály filmjei, szóval szó szerint néztem volna még tovább. Remélem kapunk pár tartalmasabb DLC-t is, illetve rebesgettek ezt meg azt egy saját Venom spinoffról is, amit én nagyon adnék.

A “Pókik” legújabb kalandja nem árul zsákbamacskát, pont azt kapod tőle amit vársz, egy masszív hálivúdi szintű megakalandot a legmagasabb kategóriájú megvalósításban, ami jelenleg a videójátékok limitációival elérhető.

PLATFORM PlayStation 5
KIADÓ Sony FEJLESZTŐ Insomniac Games
MEGJELENÉS 2023. október 20 ÁR 28000 Ft