Mario Vs. Donkey KongTeszt

Ezt 2004-ben, tíz évvel az eredeti után egy GBA-s folytatás, újragondolás követte. Ez a cím már messze nem volt olyan varázslatos, mint a sima GB-re megjelenő majom-revitalizáció. De a tartalom, a színes Advance-palettával felvértezett grafika végett nem lehetett okunk majrézni. 2024-ben, húsz évvel a GBA-s epizód és 30 évvel az Game Boy-os kiadvány után itt a Mario Vs. Donkey Kong, amely az Advance-cím remake-jeként próbál újra lendületet adni a majom és Mario rivalizálásának.

Hogy ez így jó-e nekünk, arra még mindig nem tudtam rájönni. Persze tiszteletreméltó, hogy a Nintendo-nak most már ennyi évtizedre visszanyúló hagyatéka van. Már a Game Boy-os rész is az akkor 13 évvel korábban megjelent árkád-eredeti tiszteletére készült, most pedig egy harminc, és húsz éves címet ünnepelünk. Az idő borzasztóan halad, az öregedő gamerek kölyökkori élményként tekintenek szinte ezekre az emlékekre.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen időbeli skálákon fogok valaha is gondolkodni ezen játékok kapcsán. És a Mario Vs. Donkey koncepció még mindig alapjaiban véve jó játékot bír rejteni. Bitang letisztult minden aspektusa a játéknak. Irányítását, bár szokni kell, hamar elsajátítjuk, szabályrendszerei konzekvensek. A puzzle feladványok a hordozhatóságra fókuszálnak, leheletnyi fokozatossággal nehezednek, az elején szuper laza bevezetéssel, később viszont nagyon is komoly fejtörést okozó pillanatokkal várnak. A pályák többképernyősek, a teljes végigvitelhez az extra ajándékokat is fel kell vennünk, ráadásul a világok végén lévő főnökharcokat csak akkor tudjuk csillagosra teljesíteni, ha nem veszítünk HP-t Azaz a pályákon összekotort Mario-játékbabákat mind megőrizzük, merthogy ők védenek minket a majom támadásai elől. Harminc új pályát is kapunk, így összesen százharmincra duzzad a sor. Bár nem vállaltak sokat a grafikusok, a látvány tükörsima, a Mario hangulat minden képkockából árad. Olyan tankönyvszerű az egész. Túl szép is, hogy igaz legyen.

Valahogy a harminc év alatt azonban odáig értünk mi játékosok, hogy ez már nem tűnik nagy dolognak. Játszom a Mario Vs. Donkey-t, de nem érzek semmit közben. Faarccal tolom egyik feladványt a másik után. Haladok, mikroadagolásban jönnek a kihívások és sikerélmények. A Nintendo profizmusa betakar, a fogaskerekek a legkisebb csikorgástól mentesen teszik a dolgukat, működtetik az óraművet. Mégsem érzek semmit. Sem jót, sem rosszat.

Velem van a baj? Biztosan. Túl sokat láttam már volna ebből a világból? Bár belső játékos indíttatásomat egy percre sem helyezném a „kiégéses témák” polcára, már nyilván nem ott tanyázik az ingerküszöböm, mint kilenc-tíz éves koromban. Vagy mint húsz évesen. Nem csodálkozom el az ilyesfajta változatosságon. Nem lepődök meg azon, hogy kézi konzolon ilyen kis kompakt-komplex feladványokat kapok. Vagy, hogy szépen ketyegő, a szokásos Nintendo kézművességgel megalkotott játékkal játszom.

De van ennek a sztorinak egy másik oldala is. A Nintendo sem szeretett volna többet kihozni ebből, mint hogy a Switch képességeinek megfelelő formára húzzanak egy Game Boy Advance játékot. A Mario Vs. Donkey Kong szép, de nem kiemelkedően szép. Tartalmas, de tartalmi szervezésében nem feltétlen motiváló. A változatossága, a kraftja, a monyója szerintem már 2004-ben sem volt akkora horderejű. Kapott kétjátékos módot, van nehézségi választás és ritkán, de még CG átvezetők is tarkítják a „sztorit”. Ám nem látom azt, hogy a Nintendo hol akarta volna ezt az egészet kiléptetni az eredeti cipőből. Abból a cipőből, amit 20 évvel ezelőtt hordtunk. Hol van a térkép, ami már az 1994-es játékban is adott némi szélességet az univerzumnak? Hol vannak azok a megoldások, amelyeket az elmúlt 20 évben épített a Ninty a Mario világokban játszódó játékokba. Hol van az a produkciós mérce, ami a Nintendo akár csak középszintjét is elérné?