Kingdom Come: Deliverance 2Teszt

Az ENSZ definíciója szerint a szegénység “a megfelelő életszínvonal fenntartásához és más – polgári, kulturális, gazdasági, politikai és szociális – jogok érvényesítéséhez szükséges erőforrások, képességek, választási és érdekérvényesítési lehetőségek és a biztonság tartós vagy krónikus hiányát jelenti.” Az biztos, hogy a választási érdekérvényesítés nem szerepelt az átlag parasztok tíz legfontosabb napi gondolatai között, ahogy a polgári, a kulturális vagy épp a szociális jogok sem. De szegénynek lenni meglehetősen könnyű a Kingdom Come világában, még akkor is, ha az ember az első rész végére nem csak a társadalmi rangléta lépcsőinek egy tetemes hányada fölött galoppozott át, hátrahagyva addigi életét, de bizonyos szempontból hőssé is vált. És ilyen magaslatból elég gyorsan és fájdalmasan a mélybe lehet zuhanni.

Akkor különösen, ha ebben még segítenek is, méghozzá nem is kevesen: a Kingdom Come Deliverance II gyakorlatilag tabula rasával indít, metroidosan oldva meg egy túlképzett hős problémáját, megfosztva Henryt szinte mindentől, amit az első részben összeszedett. Ami nem éppen kevés azt ismerve.

(SPOILER) Henry a történet elején egy álmos kis falu, Skalitz kovácstanconca, aki apja keze alá dolgozva igyekszik eltanulni annak mesterségét, amikor épp nem a barátaival követ el butábbnál butább csínytevékenységeket, vagy épp csapja a szelet szerelmének. Csakhogy az élet, egész pontosan Zsigmond magyar király zsoldosai porig égetik a falut, és megölnek mindenkit, aki csak az útjukba kerül, beleértve Henry szüleit, aki az esetet túlélve bosszút esküszik, megpróbálva megtalálni nem csak a tetteseket, de apja a zsoldosok vezetője által ellopott mesterművét, utolsó munkadarabját is, egy díszes kardot. A Zsigmond ellen kiálló egyik nemes, Sir Radzig Kobyla szolgálatába állva eseményekben bővelkedő kalandba bonyolódik, és aktív részese válik annak a mozgalomnak, amely a Zsigmond által bebörtönzött, sokak által jogos trónörökösnek vélt IV. Vencel kiszabadítását és trónra juttatását tűzte ki céljául. Az események szó szerint az alapoktól formálják át életét, miután kiderül, hogy Radzig nem csupán mentora és lordja, de igazi apja is: egy nemes fattyaként különleges feladatot kap, újdonsült legjobb barátjával, a gazdag és fiatal nemesi életet csúcsra járató Hans Caponnal elindul Trosky várába, hogy egy hétpecsétes titokként kezelt levél futáraként próbáljon a felkelést támogató partnerre találni annak ura, Lord Otto Von Bergow személyében. (/SPOILER)

Csakhogy a levél nem jut el a címzettig, a második felvonás elején a csapat a kastély közelében letáborozik, ám az álommanók helyett banditák találnak rájuk, akik egytől egyig lemészárolnak mindenkit, Henryt és Capont leszámítva, akik egy vérzivataros menekülést követően szó szerint legatyásodva, nincstelenül kénytelenek bizonyítani nem csak személyazonosságukat, de küldetésük fontosságát is., Közben valahogy meg kell próbálniuk célba juttatni azt az üzenetet, amely a lázadás végkimenetelének egészét fenekestül felforgathatja. Nincs fegyverük, nincs ruházatuk, nincs vagyonuk, és ezen új, számukra teljesen ismeretlen vidéken senki se hiszi el nekik, hogy igazából nemesi vér csörgedezik az ereikben. A, a régió ura, a közismerten zárkózott és extrém szigorral uralkodó Von Bergow közelébe pedig szinte esélyük sincs eljutni jelen formájukban. Így elég sok problémát kell hirtelen megoldaniuk az 1400-as évek Bohémiájában, ahol lapot nemigen osztanak azoknak, akik nem rendelkeznek tetemes vagyonnal és ezáltal hatalommal.

Az ismét főszereplői feladatokat betöltő Henry pedig ezekkel eddig se nagyon rendelkezett, ráadásul a második részt felvezető incidenst követően addigi tudásának egy jelentős részét is elveszti, így ha nem is nulláról, teljesen képzetlenül, de a legkevésbé sem harcra kész állapotban kell boldogulnia egy egészen kemény világban. Kalandjai a középkori Csehország, Bohémia paradicsomában, a mesebeli erdőkkel, a magasba emelkedő várakkal, kastélyokkal és erődítményekkel büszkélkedő Troskyban kezdődnek, amely az első rész méretével vetekvő, gigantikus térkép. Szíve és lelke a horizontot kitöltő, a helyszín szinte minden pontjáról látható, a legfőbb célpontot jelentő Trosky-vár, amit aprócska falvak tömkelege ölel körbe - és ezek mindegyike szabadon felfedezhető, ameddig csak a szem ellát (kivéve a térkép szélét), sőt, igazából továbbra is ez a Kingdom Come egyik legfőbb mozgatórugója. A Deliverance 2 göcsörtösen ragaszkodik elődje keretéhez, azaz most is egy hatalmas, elsősorban belső nézetes szerepjáték egy olyan középkori világban, ami igazából a miénk. A realizmus, a kor, a helyszínek, a szereplők és a szituációk hiteles - de természetesen fantáziával bőségesen meglocsolt - feldolgozása még mindig legfőbb ismérve, ennek megfelelően se természetfeletti elemeket nem tartalmaz, sem bármi olyat, ami kilógna témájából, a korból.

TÖRTÉNELEMÓRA

Ez nem jelenti azt, hogy a történelem száraz tényeit mondaná vissza, ellenkezőleg. Egészen lendületes kezdetű története elsősorban az elődjéhez képest lényegesen aprólékosabban kidolgozott, impozánsan festő dramaturgiát követ, ahol a valós történelmi eseményekre felhúzott fiktív háló egészen felejthetetlen, igazi személyiségeket ragad magához, és helyez hol könyörtelenül brutális, hol szélsőségesen abszurd, máskor pedig szédítően izgalmas szituációkba. Nem titok, az első rész legemlékezetesebb szereplője, a hedonizmust csúcsra járató Goodwin atya most is visszatér, ahogy a legfőbb nemezist játszó, az elődben szabadon engedett Tóth István is minden létező módon igyekszik majd keresztbe tenni. De ha ők voltak a Deliverance legjobban felépített figurái, akkor a folytatásban csak a habot képezik azon a masszív tortán, ahol minimum egy tucat, legalább ennyire jól sikerült szereplő foglal helyet. Henry és Caponnak szüksége is van a támogatásra, elvégre egy lázadáshoz meglehetősen sok ember kell, és valahogy mindig sikerül újabbakat szerezniük maguk mellé: egykori, rettenthetetlen ellenfélből is válhat társ, ahogy egy bandavezér és annak egykori brigádja is, akik az az ivásra, a szerencsejátékra és a nők hajkurászására nem hobbiként vagy kikapcsolódásként, hanem főállásként tekintenek, ennek megfelelően már összeszedni őket se lesz egyszerű.

És ez, ahogy igazából Trosky is, szó szerint csak a Deliverance 2 első fele - van ugyanis egy másik, még annál is nagyobb térkép, újabb féltucatnyi településsel, közte a Kingdom Come eddigi leghatalmasabb városával, az ezüstbányászatból meggazdagodott Kuttenberggel, amely önmagában akkora, mint az összes többi település együttvéve. A magas fallal körülvett megapoliszban szó szerint minden megtalálható, amire csak szükség lehet: több kocsma, fogadó, fürdőház, kovács, fegyverkészítő, páncélmester, gyógyszerész, hentes, zöldséges és sok más árus várja, hogy elszórjuk náluk a nehezen összekuporgatott Groschent, vagy ellenkezőleg, az éj leple alatt pont az ő kasszájukból / zsebükből vegyük ki azt, na meg minden egyebet, ami mozdítható.

Az idő itt továbbra is fontos tényező, a világ ugyanis nem áll meg, ha Henry nincs ott. Már a kilencvenes évek vége óta alapvető sarokpillére a nagyobb RPG-knek a mantra, miszerint minden NPC napi rutinnal rendelkezik, és végzi a maga dolgát, egy létező világ illúziójához járulva hozzá: de ez itt hatványozottan igaz. Nem csak a nevesített szereplők, de a helyhez kötött figurák (elsősorban árusok) is egészen máshol lehetnek az adott órától függően, amibe még akár a hektikus, esőben és viharokban bővelkedő időjárás is szerepet tud játszani. Ennek taktikai szerepe is van, egy a lopásra vagy lopakodásra kihegyezett küldetést a legkevésbé sem célszerű virágzó napsütésben megpróbálni, már csak azért sem, mert ez még mindig az egyik legkifizetődőbb, de egyben legveszélyesebb akciólehetőségek egyike. Minden egyes településen van egy hírnév szint, amit a negatív cselekedetek - legyen az lopás, gyilkosság, vagy szándékosan ellenséges válaszok a párbeszédek során - apasztani tudnak, a lopás pedig az egyik legsúlyosabb. Se nem vakok, se nem süketek, se nem hülyék a helyiek: az otthon egy jelentős része privát zónának minősül, ahol ha észlelik Henry jelenlétét, azonnal őrért rohannak, vagy számon kérnek: a kisebb kihágásokat magas beszédkészséggel, némi pénzzel ki lehet váltani, de a súlyosabbakért már általában minimum kaloda, vagyonelkobzás, idővel pedig akár börtön is járhat, útonállóként pedig akár komplett falvakból is kitilthatnak. A törvény pedig utólag is utol tud érni, ha egy észre nem vett szemtanú például összeköti Henry jelenlétét egy eltűnt tárggyal, az igazságszolgáltatás akár napokkal a tett után is le tud csapni, és ezzel - különösen az első órákban, alacsony lopási képességek mellett - elég sok pénzt lehet veszíteni, idővel azonban fordul a kocka, és a leölt célpontok megkopasztása, esetleg a vagyonos kereskedők, nemesek házának kipucolása lesz a biztos anyagi háttér megteremtésének legjobb módszere.

Ezen a flexibilitás, a mindent átitató reputáció keze alá pedig a mellékküldetések és a mellékfeladatok is bedolgoznak, elsősorban a Deus Exből ismert alternatív végkifejletek, valamint alternatív feladatmegoldások formájában. A több tucatnyi, a fő történeten kívül eső missziók szinte mindegyike többféleképpen is végződhet, ezek pedig drasztikusan eltérhetnek egymástól. Például az első területen található cigánytábor históriája egy a tábort vezető vajdával és annak elszökött lányával indul - előbbi szeretné ha lánya nem csak visszatérne, de megszakítaná kapcsolatát a közelben összeszedett párjával. U, utóbbi viszont egy ügyes trükkel szeretné hivatalossá tenni a viszonyt, és megúszni azt, hogy világgá kelljen mennie. A küldetés nem csak ezen két módon érhet véget, de még az eseményei során feltűnő szereplők kiléte is drasztikusan eltérhet egymástól, attól függően, hogy sikerül közben teljesíteni az egyes akadályokat, vagy épp milyen más dolgok történnek a világban. Ezek azok, amik akár teljesen ki is olthatják egy olyan figura életét, aki amúgy később szerves szerepet játszana a történetszálban. És ez csupán egy példa volt a több mint félszáz ilyen és ehhez hasonló szituációból - a nevesített mellékküldetések egyike sem filler, nem kell szimpla küldöncöt játszani, mesterségesen kikiáltott mennyiségű embert vagy állatot leölni.

Ugyanakkor nem minden szituációt lehet megúszni pusztán beszéddel, szerencsével, vagy testi fölénnyel. Előbb vagy utóbb szinte mindig harcra kerül sor, ezen a téren a Deliverance 2 pedig pontosan azt nyújtja, mint elődje: egy realisztikus, könyörtelen, sokáig nyomasztóan nehéz és komplex harcrendszert, amely műfajának talán egyetlen más játékához sem hasonlítható, és inkább a specifikusan középkori témájú, kardforgatásra és más fegyverhasználatra kihegyezett darabjaival említhető egy lapon. Henry és az ellenfelek elsősorban kardot használnak (egy- és kétkezeset), amellyel összesen négy különböző irányból lehet támadni (azaz egyel kevesebb zónát az első részhez képest): felülről, balról, jobbról vagy szemből. Minden egyes kardcsapáshoz staminára van szükség, amely ha elfogy, az illető gyakorlatilag védtelen. Ezen támadások kombókba fűzhetők (sőt, az egyik legfontosabb megtanulni ezeket), de a kardcsapások töredéke vezet csak tényleges sebzéshez, a legtöbbet ugyanis az ellenfelek felfogják, és ellentámadásba lendülnek. Emiatt minden küzdelem (az első és a negyvenedik órában is) elképesztően feszes, rengeteg benne az üresjárat, amikor a felek kivárnak, és akkor lendülnek ellentámadásba, amikor a rivális már legyengült, kifáradt, vagy pont nem védi valamelyik oldalát, vagy fegyverével, vagy pajzsával. Már egy célpont elintézése is halálos kockázatot jelent, két-három fős csoportok pedig sokáig lehetetlennek tűnnek, hiszen nem szokásuk elegánsan kivárni a sorukat, igyekeznek vagy felváltva, vagy egyidőben indítani támadásaikat, mindent pedig nem lehet felfogni. Ezért mindig át kell gondolni, megéri-e a harc, és az se mindegy, milyen helyszínen, milyen körülmények között kerül sor a potenciális vérontásra. Szó szerint egy vagy két csapás is képes életről és halálról dönteni, és általában a totális agresszió, illetve a meggondolatlanság tudja ezt a leggyorsabban elhozni. A folytatás ráadásul az előd legnagyobb kiskapuját, a mestertámadást is befoltozza: most már csak tökéletes időzítésű riposztként lehet bevetni, a támadás irányával ellentétes oldalról, így ennek megtanulása komoly gyakorlást igényel, nem beszélve a választott fegyverről. Csak karddal lehet kivitelezni, és mivel a repertoár most már ennél jóval gazdagabb - a kardok mellett szálfegyverek (lándzsa, dárda), ütő és hasítófegyverek (buzogány, csatabárd), is forgathatók, egyedi animációkkal, kombókkal, és bizonyos szituációkban (elsősorban az ellenfelek páncéltípusától függően) muszáj is váltani ezek között.

Több dolog is tökéletesen asszisztál ehhez, mint a teljesen újragondolt kezelőfelület és elsősorban annak működése, amely leginkább úgy írható le, mint elődje áramvonalasított változata. Ez a legtöbb játék esetében egyszerűsítést szokott jelenteni, itt azonban szó sincs erről, se nem egyszerűbb, se nem kevésbé komplexebb egyetlen eleme sem, csak épp sokkal átláthatóbb és jobban kezelhetőbb, mint az első részben volt. Ilyen például a felszerelés menedzselése, ahol most is egy tucat különböző dolgot lehet és kell is Henryre aggatni. Fejfedő a csapások kivédéséhez, kesztyű, lábvédő és mellvért a sebzések és ütések tompításához, és persze mindezek alá külön alsó réteg, ami nélkül nem is lehet bizonyos ruhadarabokat felvenni. Természetesen ezek mindegyike továbbra is amortizálódik, karbantartásuk, folyamatos javításuk kulcsfontosságú, ahogy a tisztításuk is, hiszen már a viselésük is azzal jár, hogy koszolódnak, idővel pedig bebüdösödnek, így a harcok utáni mosakodás egy vályúnál már-már automatikussá válik, időnként pedig nem árt befizetni egy akár extrákkal megáldott fürdésre sem, amely több szempontból is kielégítő élmények bizonyul. De ezek mellett figyelni kell az általános egészségre (az életerő elsősorban alvással töltődik vissza, ami 2-3 nap után szinte elkerülhetetlen, mielőtt Henry szó szerint elájul) és az éhségre is, amely szinten tartható fogadók meglátogatásával, a konyhákba való besurranással, ételvásárlással, vagy a vadonban leölhető állatok megsütésével és hasznosításával. A cipelt ételek, sőt, még a gyógynövények is azonnal rohadásnak indulnak, így a megszerzett cikkek szavatosságát ajánlott valamilyen módon kitolni - füstöléssel, főzéssel, vagy épp szárítással, és ez után is érdemes rendszeresen benézni az inventory-ba, és még azelőtt felhasználni őket, mielőtt átadják magukat az enyészetnek. A tárgyak menedzselése minden eddiginél átláthatóbb, nem beszélve a szettek létrehozásának lehetőségéről, amellyel a viselt vagy cipelt tárgyak komplett outfitekké alakíthatók és az adott szituációhoz igazíthatók és egy gombnyomással lehet váltani köztük. Nehézpáncélban lopni indulni például az egyik legrosszabb ötlet, mert minden mozdulat, még a körbefordulás is a páncéllemezek nyikorgásával és kongásával jár; ugyanígy bálba indulni, vagy egy nemessel való politikai vitába sem érdemes bocsátkozni ezen öltözetben, már csak azért sem, mert a drága és elegáns ruhák akár a karizmát és beszédképességet is boostolni tudják, amely a dialógusok során alternatív opciókat és így alternatív megoldási lehetőségeket nyitnak meg.

Mert ahogy az egyes küldetések során hozott döntések terén is kifejezetten nagy a szabadság, úgy abban is, hogy a választott játékstílushoz minden képességek és tulajdonságok asszisztáljanak. A Kingdom Come Delivarance karakterfejlesztése talán még elődjénél is kielégítőbb, pedig alapvetően ugyanúgy működik. Henry rendelkezik egy fő szinttel és alapvető statisztikákkal: erőnléttel, agilitással, vitalitással, beszéddel. A szintlépések alkalmából ezekhez egy-egy perk pont jár (összesen közel 300-at lehet összeszedni és elkölteni) és az ezen alkategóriákban található tulajdonságokra költeni, melyek mindegyike valamilyen rendkívül hasznos passzív extrát biztosít. Ezt egészítik ki a másodlagos tulajdonságok, mint a karizma, a meggyőzés, a dominancia, a megfélemlítés, amik a párbeszédek során jutnak szerephez. Ehhez jönnek a további, a képességek, mint az alkímia, a kraftolás, a lóhasználat, a túlélés, a lopás vagy épp a tanulás, illetve a harc, ahol az egyes fegyvertípusok (kardok, íjak, lándzsák) erősíthetők tovább. Ezek közös tulajdonsága, hogy fejlesztésükhöz azok használata szükséges. Azaz például tárgyakkal megpakolva és rengeteget sétálva is növelhető az életerő és a stamina, a zártöréshez, a sikeresebb lopáshoz pedig ezek folyamatos gyakorlása kell. Ez az első órákban frusztráló lehet, Henry borzasztóan ügyetlen szinte mindenben, nincstelenként pedig nagyon nehéz elindulni, ha viszont a gépezet egyszer beindul, utána már szinte lehetetlen megállítani, és minden szintlépés egy-egy ünnepséggel ér fel, Henry érezhetően rátermettebb, jobb lesz a választott kategóriában.

Ennek pedig nem feltétlen kell teljesen igazodnia a választott játékstílushoz, a lopásban való jártasság nem feltétlen jelent teljes gazemberséget, és az új mesterség, a kraftolási rendszerként funkcionáló kovácsolás sem követeli meg, hogy egy fél életet a kovácsüllőt püfölve kelljen tölteni (bár kezdetben ezzel elég jól lehet keresni!), ahogy az alkímiában szerzett tapasztalat sem követeli meg automatikusan azt, hogy tíz órákat kelljen az üst előtt tölteni. Ezek hasznossága a gyakorlatban mutatkozik meg: a főzetek készítése és használata drasztikusan növelni tudja a túlélési esélyeket a csaták során (és azok között), hiszen így lehet menet közben is visszatölteni az életerőt, esetleg egy fontosabb dialógus előtt úgy megerősíteni a karizmát, hogy az segítsen a skillcheckek teljesítésében. Arról nem is beszélve, hogy az első epizód megosztó mentési rendszere visszatért, azaz most sem lehet akárhol és akármikor ingyen menteni - nincs gyorsmentés- és gyors töltés, ehhez pálinkára van szükség, amely vagy megvásárolható pénzért, vagy főzhető, ehhez azonban előbb be kell szerezni az alapanyagokat. Ugyanakkor mégis megengedőbb, vagy játékosbarátabb a folytatás rendszere, mert mind a sztori- mind a mellékküldetések összes fontosabb állomásnál ment egyet, így az előd az élményt romboló rendszere maximum csak akkor tud ismét bosszúságot okozni, ha egy-egy ilyen automata vagy manuális mentés között esetleg órák telnek el barangolással, amit aztán egy a semmiből előbukkanó útonálló, egy agresszív farkashorda, vagy egy túlbuzgó őr tud derékba törni és fájdalmas újrapróbálkozásra kényszeríteni.

A PC-S TELJESÍTMÉNY

Ha valami viszont nem fog fájdalmat okozni, az nem csak a műfajában páratlan játékélmény, hanem annak prezentációja. Amikor épp nem szájtátásra késztet, akkor a Kingdom Come: Deliverance 2 egészen lélegzetelállítóan, sokkolóan tud szép lenni. Az aprólékosan kidolgozott, teljesen életszerű, valóban lakhatónak tűnő belső tereken jócskán túltesznek a külvilág varázslatos tájai: a gazdag és veszélyeket rejtő erdők, a távoli magaslatok horizontját kitöltő várak és erődítmények, a dombok mögül előbukkanó aprócska falvak, az azokat körbeölelő, gazdag termőföldek, az árnyékot és táplálékot kutató állatok, a nagyobb települések kéményeiből tovaszálló füstoszlopok, a hangosan csobogó folyók, a dombokról és hegyekről leszivárgó csermelyek, Kuttenberg szeméttel, kosszal, sárral tarkított utcáinak épületdzsungele, és a tény, hogy ami látható, az gyalogosan vagy lóháton nagy eséllyel testközelből is felfedezhető. Erre pedig csak rátesz jópár lapáttal a lendületes történet filmszerűsége, az elődjére köröket verő, a sandbox játékok nagyjaival jócskán felérő átvezető videói, a remekbe szabott kameraszögek, nem beszélve a jeleneteket élettel megtöltő szereplőkről és az azokat megformáló, kifogástalan szinkronszínészekről. (Kivéve a magyarokat, akik sajnos most is modern szófordulatokkal káromkodnak, megtörve a középkor illúzióját.), Na meg arról a gazdag zenei háttérről, amely még felmenőjénél is bátrabban nyúl hol nagyzenekari darabokhoz, hol a folklór dallamaihoz, hol egy szinte más világba repítő, felemelő kompozíciókhoz: ami idő, pénz és erőforrás nem a feneketlenül mély tartalomba, az a hasonló jelzőkkel illethető tálalásba ment.