Az Ubisoft valamikor a Far Cry 3 környékén tökéletesítette azt a játéképítési stílust, amit azóta is „Ubisoft-formulának” nevezünk. Ezen címek általában amúgy tök eltérő közeget, játékmenetet és hangulatot hoznak, de a mag szinte mindig ugyanaz. Több terület feltárása, megismerése, felszabadítása a cél, mindezt pedig melléktevékenységek garmadájával szórja meg a ki tudja már hány stúdiót egybefoglaló fejlesztőgárda. Idő közben persze nőttek a méretek, nőtt a mennyiségi és a minőségi mérce is. Ma a cég lazán kiráz a kisujjából egy olyan játékot, ami ezt az Ubisoft formulát ötvözi a legutóbbi nagy Zelda játék, a Breath of the Wild elemeivel. Az Immortals: Fenyx Risingban az a gyönyörű, hogy az elmúlt kb 10 év szaktudása, tapasztalata és folyamatos fejlődése összpontosul egy olyan megjelenésben, ami valahol pont ugyanaz, mint a Far Cry 3, és mégis új, friss, látványos, tartalmas… egyszóval istenien szórakoztató.

Mi is lehet a játék fő ereje? Hát az, hogy egy kicsit lassú bevezető után kérlelhetetlenül beszippant a maga Ubi-s világába, ami akár lehetne a Zelda univerzum is, de nem az. Itt a görög mitológiához nyúltak (ismét) a kreatívok, de mintha csak az AC: Odyssey kölyök-kiadását néznénk, az egész kapott egy ilyen enyhén sajtszószba mártott, matinérajzfilmes könnyedséget. A gyermek felnőtt, Kid Icarusból pedig Teen Icarus lett, akarommondani, az isteni halandó, Fenyx, a Déloszi Szövetség túlélő katonájaként örökli meg a görög istenek ajándékait, hogy Tüphón titáni visszatérését és ezáltal a világ pusztulását megakadályozza. A hangulat könnyed, de a sztori alapja azért eléggé sötét – Tüphón ugyanis egy elég félelmetes figura. Ráadásul Fenyx számára nem csak az isteni szigeteket kell megtisztítania, de Tartaros mélységei is kihívásokat tartogatnak számára.

Ami fent van az ég alatt, az nagyon hasonló a Breath of the Wild világához – mondhatni a készítők a napsütéses-füves-sziklás-romos terepek jellegzetes vizualitását a Nintendo remekművétől kölcsönözték. De hozzá is tették a magukét; ami elsőre koppintásnak tűnik, az másodjára nézve saját egyéniséget is hordoz vastagon. A vizualitás mellett a játékmenetben is megvannak a párhuzamok, de itt tényleg minden az Ubisoft-formulába kanyarodik vissza, bár annak is a polírozott, letisztult, szórakoztató formájához. A terep nyíltsága már-már MMO-s stílusjegyeket is hordoz, de a méretek és a terep designja fókuszáltabb és sok a magas, vertikális elem. Bár vannak „laposabb”, unalmasabb szekciók, azért a terepen mindig figyelnek arra, hogy valami a tájépítészetben vonzza a tekintetünket, vagy megtörje a kalandozás menetét. Emellett rengeteg tennivaló is van. Gyűjthetünk ambróziát, növényeket és köveket kraftoláshoz és fejlesztéshez, vannak éjjeli ládák, nappali, szörnyek által őrzött kincsek. Legendás főellenfelek, terepi kihívások, íjász-feladványok, és környezeti fejtörők, amelyek Zeldás furfangot igényelnek, hogy a Fenyx képességeit bevetve ajtót és ládát nyissunk magunknak.

Lent pedig a shrine-ok elevenednek meg, persze a helyi mitikus alvilági gúnyába öltöztetve. Itt fizikai feladványokat, Fenyx égi skilljeinek alkalmazását igénylő fejtörőket kapunk, olykor pedig arénákba, vagy mini-főnökökbe botlunk majd. A fejlődéshez elengedhetetlen ruhákat, kiegészítőket is találhatunk az alvilágban is, de egy a lényeg: bármit is csinálunk, bármerre járunk, mindig úgy érezzük, hogy valamit haladtunk a tengernyi tennivaló közepén. Ehhez képest a sztori szinte másodlagos, a fő küldetések sem mindig hoznak annyi élményt, mint a felderítés és a tápolgatás, valamint a mikro-kihívások teljesítése. Ubi-formula ez, mégpedig a legjobb formájában!

Egyébként a harc is érdekes eleme a játéknak – nem is a Foszfor nevű főnixmadarunk támadásai, vagy Héphaisztosz kalapácsa, vagy a többi speckó támadás végett. A háromszög-elv úgy adja ki oldalait, hogy van egy kardunk, amivel HP-t darálunk. Van egy csatabárdunk, amivel a támadások mellett az ellenfél stamina-csíkját is lezabálhatjuk (így az kidőlve szabad préda lesz). És ott az íj, amivel a távolsági harc nyer értelmet. Lesznek még majd meglepetések, de a mesemondó inkább befogja a spoileres beszélőjét. A harc alapvetően beleszokást igényel. Van egy egyedi ritmusa és a nyitott világban simán beleszaladhatunk bődült nehéz szituációkba, így lehet a nehézség nem is tűnik majd egyenletesnek. De ez is az élmény része, a gyerekes külső még normálon is kellő kihívást tud tartogatni! A saját erőnlétünk is Zelda-szerűen csökken, így nem tudunk végtelenségig hegyeket mászni, de elég hamar kigyúrhatjuk magunkat olyan erőnlétre, amivel nagy távolságokat tudunk fel-le, keresztbe-kasul átszelni.

A látvány tekintetében is nagy dolgot hoztak össze a készítők – a videók alapján a Switch verzió is iszonyat jól néz ki és nem mellesleg jól is fut, ehhez képest XSX-en játszva is szépséges, hangulatos összképet látunk a képernyőn. Nem nextgen szinten, de mondjuk úgy, az Assassin’s Creed: Odyssey után elvárt mesés-tarka-barka nívón. Közelebbről az egyes terepelemek lehet nem néznek ki olyan jól, és a karakterek is kicsit elütnek a mesés környezettől és stilizált ellenfelektől. Ez persze egy kis disszonanciát hoz az összképbe a karakterdesign miatt. Nagyot dobott volna az élményen, ha a vibráns látvány mellé a CG-mesés vonal helyett kicsit Disney-sebb arcjátékot kapunk. Typhon primitív ork-karaktere helyett is dukált volna egy olyan elegánsan gonosz fazon, ami Zeusz és Prométheusz karakterét ellenpontozza.

Nem véletlenül említettem a két istenséget – ők narrálják ugyanis végig a játékot, és meglepően felnőttes, és karakteres poénokat nyomnak, a két figura nagyjából le is árnyékolja a többi szereplő stílusát, benne Fenyxét is, aki Hermésszel társulva enyhén anakronisztikus Fortnite-menőséget képviselnek. Persze az önirónia nem hiányzik ezekből a karakterekből sem – Hermész például a játék amúgy messze nem kötelező mikrotranzakcióiért felel, amit azzal kommentál, hogy bizony ő sem veti meg a jó pénzt! A szinkron amúgy szintén telitalálat, és a játék zenéje is maximális elismerést érdemel. Ezek lassan, szépen ráülnek az ember fejére, és hiába az idővel akarva-akaratlanul beköszönő open-world önismétlődés, hiába a szerintem kicsit egyenetlen pályatervezés, hiába a néhány irányításbéli kellemetlenség, az Immortals az év legjobb játékai közé csattog be fürge szárnyakon.

Rengeteg részletről lehetne még mesélni, de nem akarok eposzi terjedelembe lógni – a lényeg, hogy az Ubisoft szaktudása, és tanulni-fejlődni akarása egyértelműen átüt az Immortals: Fenyx Rising összképén! A játék szórakoztató, derűs és jópofa. Betakar, mint egy kellemes mese, és mindig az orrod elé teszi a következő feladatot, ami miatt órákra benne maradsz a repkedésbe torkolló felderítésben, az ambróziavadászatban, a tájban való gyönyörködésben, a „még ahhoz a ládához odamegyek”-kelepcében. Igazi ünnepi játék, amit a karácsonyfa melletti kényelmes reggeleken elindítunk, aztán azon vesszük észre magunkat, hogy egy újabb nap percei folytak bele Tartaros feneketlen kútjaiba.