Hail to the RainbowTeszt

Noskov már több mint egy évtizede tevékenykedik egyedül az iparban, és ez egyáltalán nem véletlen. Ahogy egy 2024-es blogbejegyzésében kifejtette, többször is lett volna lehetősége külsős segítséget toborozni a projektjeihez, hogy felgyorsítsa a munkafolyamatokat és jobbá tegye a végeredményt, ám ő sosem élt ilyesmivel. Indoklása szerint azért döntött így, mert szeret az épp aktuális alkotásának minden aspektusában nyakig merülni, egyre jobbá és jobbá válva ezáltal a játékfejlesztés minden területén. És bár ez a felfogás kétségtelenül elismerésre méltó, azért az egyfejlesztős munkamódszernek is megvannak a maga árnyoldalai, melyek sajnos Noskov legújabb programjában, a nemrég megjelent Hail to the Rainbow-ban is felütik a fejüket.

A Hail to the Rainbow egy posztapokaliptikus Oroszországba kalauzol el minket, aminek a nagyját szétverték a hirtelen öntudatra ébredt robotok. Ebben a sivár világban tengeti mindennapjait Ignat, a fiatal fiú, aki kisgyerek volt még, mikor a civilizáció darabjaira hullott, és ennek megfelelően relatív hamar és relatív sikeresen alkalmazkodni tudott az új életkörülményeihez. Akad egy szerény bunkere, ahol meghúzhatja magát éjszakára, nappal pedig a környező települések romjait járja, használható alkatrészekre vadászva a lepusztult panelházak között.

Egyszerű, de a körülményekhez képest biztonságos élet ez, ami azonban egy pillanat alatt felborul, mikor Ignat egy este üzenetet kap rég halottnak hitt apjától. A fiú természetesen nem teketóriázik sokat, csak bepattan frissen megjavított autójába, és azonnal útra kel, hogy átvágjon a fagyott orosz tundrán, és újra találkozzon a rég nem látott családtagjával. Ez a remény hajtotta, vakmerő zarándoklat azonban rövid úton még annál is veszélyesebbre fordul, mint ahogy azt az ember látatlanba várná…

Noskov korábbi alkotásai szinte kivétel nélkül lassú tempót diktáló, morózus és elmerengő címek voltak, és nincs ez másként a Hail to the Rainbow esetében sem. Az apja után kutató Ignat története ráérősen bontakozik ki a képernyőnkön, és bár a sztori maga olyan nagyon senkit sem fog tudni meglepni, a végeredmény így is képes lekötni azoknak a figyelmét, akik nyitottak a súlyosabb hangvételű, nyomasztóbb atmoszférájú játékokra.

Néhol azonban ez a komótos mesélési mód a viszályára fordul, és azt az érzést kelti, mintha a fejlesztő direkt húzná az időnket. A Hail to the Rainbow végigvitele még akkor is jó tíz óráig tart, ha nem mélyedünk el úgy igazán a világ rejtélyeibe, és nem próbálunk összeszedni minden gyűjtögethető apróságot, ez pedig egész egyszerűen túl hosszú egy ilyen kaliberű cselekményhez. A program első felében például rengeteg időt töltünk a kocsinkban ülve, ahol annyi a feladatunk, hogy követjük az utat abszolút jellegtelen, hóval fedett tájakon át, de ezeken a jeleneteken túl is akad sok olyan rész, amit teljes lelki nyugalommal ki lehetett volna vágni, kicsit feszesebbé téve ezzel a történetet.

Ám a dramaturgiai ív megremegése még csak a kezdet, a Hail to the Rainbow legnagyobb kerékkötőjét ugyanis nem a narratíva, hanem a játékmenet jelenti. Alapjait tekintve egy logikai fejtörőkkel tarkított sétaszimulátort kapunk a pénzünkért, ám Noskov több extrával is igyekezett megbolondítani ezt az igencsak egyszerű koncepciót. A sztori során lehetőségünk lesz lopakodni, harcolni, kocsit vezetni és platformer kihívásokat teljesíteni, azonban mindez csak papíron hangzik jól, az egyes elemek a gyakorlatban ugyanis eléggé rosszul muzsikálnak.

Röviden és tömören a Hail to the Rainbow mechanikáiból hiányzik a kellő mélység ahhoz, hogy igazán leköthessék az ember figyelmét. Az irányítás messze nem elég precíz a lopakodós és az ugrálós szakaszok magabiztos teljesítéséhez, emellett pedig az összecsapások is nagyon esetlenre sikerültek. Közelharcban sokszor véletlenszerű, hogy eltaláljuk-e az ellenfeleinket a csavarkulcsunkkal (bár cserébe az ő ütéseiket sem mindig regisztrálja a gép), míg a lőfegyverek nagyon súlytalanok lettek, egyszerűen nem jó érzés elsütni őket. Én személy szerint nem gondoltam volna, hogy megvadult robotokat szitává lőni egy sörétessel akár unalmas és monoton élmény is lehet, azonban a program alaposan rám cáfolt ezen a téren sajnos.

A helyzetet csak a logikai feladványok mentik meg valamennyire, bár azért itt is vegyes a felhozatal. A fejtörők java abszolút korrekt, nem túl triviálisak, de azért nem is lehetetlen kitalálni őket, azonban emellé minden pályán akad egy-két nagyon félrement darab is, aminek a megoldásához sokszor teljesen illogikus lépések vezetnek. Továbbá az is többször előfordul, hogy egy relatív nagy területen kell addig rohangálnunk, míg véletlenül bele nem botlunk a továbbjutáshoz szükséges tárgyakba, ami enyhén szólva sem egy épületes élmény.

Mindezt pedig a jelek szerint Noskov is felismerte, ugyanis nagyjából a negyedik fejezettől kezdve egyre több és több falra festett nyíl jelenik meg a játékban, melyek minden további nélkül azt mutatják, merre kell indulnunk vagy mivel kell interakcióba lépnünk, ha teljesíteni akarjuk az éppen az utunkba álló puzzle-t. Hatásosnak hatásos megoldás ez, ehhez kétség sem férhet, csak nagyon illúzióromboló.

Amire viszont semmi panasz nem lehet, az a Hail to the Rainbow atmoszférája. Legyen szó akár a hideg, fagyos pusztaságról, akár a kihalt városok lassan omladozó betonszörnyeiről, itt aztán minden helyszín elképesztően látványosra sikeredett, komor, de emlékezetes hátteret biztosítva ezzel a kalandozásunkhoz. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a hófödte, lepusztult, brutalista monstrumokkal nehéz is lett volna mellélőni hangulat terén, azonban ettől függetlenül tény, hogy a program kíméletlenül nyomasztó lett. Olyan alkotás ez, ami már az első pillanattól fogva rátelepszik az emberre, és az utolsó képsorok után is sokáig vele marad, befészkelődve lelke legmélyére.