Fort SolisTeszt

Marslakó szörnyekre, lövöldözésre, akcióra vagy kemény horrorra például senki ne számítson. Az interakció a kihalt környezet ráérős felderítésére, a különböző levelezések elolvasására, a videóbejegyzések megtekintésére, vagy épp az audiofelvételek meghallgatására korlátozódik, mindezek feldolgozása során pedig lépésről-lépésre nyomozzuk ki a rejtélyt és rakjuk össze a teljes sztorit. Amikor “történés” van, leginkább quick time eventek formájában köszönt be az izgalom, a játék magját azonban a felfedezés és a vastagon megkomponált hangulat jelenti. Röviden azt is mondhatnánk, hogy sétaszimulátor, ezzel kapcsolatban leginkább a Firewatch kerül felemlegetésre, a hangulat terén pedig az Until Dawn és a Dead Space jelentették a legfőbb inspirációt. Ezek mellett az “egysnittes” filmeket is hozzáadhatjuk a képlethez (Birdman vagy 1917), melyek videojátékos implementásáról mindenkinek a 2018-as God of War ugorhat be először.

2080-ban járunk, Jack Leary (Roger Clark) és Jessica Appleton (Julia Brown) kedélyes szerelgetéssel és javítgatással töltik egy eseménytelennek ígérkező hétköznapjukat a Marson, mígnem a Fort Solis komplexumból segélykérő hívás fut be. Jack azonnal utánanéz a váratlan vészhelyzetnek, a helyszínen azonban nyugtalanító kihaltság és gyanús csend fogadja főhősünket, elkezdődik tehát a kutakodás Fort Solis naplóbejegyzései és személyzeti anyagai között. Az intézmény bejárásakor folyamatos kapcsolatban maradunk Jessicaval, itt pedig meg is említhetjük a színészek munkáját, akik életet visznek szereplőink minden ténykedésébe és interakciójába. A karaktereknek írt szöveg és a szinkron kitűnően működik, később pedig a Troy Baker által alakított Wyatt Taylor is egyre inkább a történetvezetés részévé válik. Bár akik sokszor láttak már rejtélyes és elhagyatott kutatóállomást, valamint az ehhez párosítható merész kísérleteket és azok rettenetes következményét, azok nem biztos, hogy életük sztoriját fogják átélni, amikor felgyöngyölítik majd Fort Solis titkait.

A szinkron mellett az elképesztő karaktermodellek is fokozzák a beleélést, Jack egy ponton még a sisakját is leveszi, hogy közelebbről is megcsodálhassuk a készítők munkáját, amit az arcok kidolgozásába fektettek. Hőseink küllemét a kifejező tekintet, gazdag arc- és testanimáció, valamint a meggyőzően prezentált haj és arcszőrzet ékesíti. A Fallen Leaf a szereplők bemutatása és a történet felvezetése mellett a hangulat megalapozásában is jól teljesít, a részletesen kidolgozott folyosók és közösségi terek, a fények és nyomasztó hanghantások, valamint a felszínen tomboló vihar egyaránt jól kiaknázzák a technológiában rejlő lehetőségeket. Sajnos nem példa nélküli mostanában, hogy az Unreal Engine esetén addig-addig tekergetik az újgenerációs mutatványokat, hogy eközben a felbontás és képkockasebesség kétségbeejtő mélységekbe zuhanhat, a Fort Solis esetében viszont úgy érzem, hogy hellyel-közzel sikerült megtalálni azt a középutat, melyben a konzolosoknak is kijár a gyönyörködés, valamint a viszonylag stabil teljesítmény kombinációja. PS5-ön szerencsére választhatunk a szebb és gördülékenyebb opciók között, akik pedig a performance mód mellet teszik le voksukat, azok sem érzik majd úgy, hogy vállalhatatlan kompromisszumot kell kötniük, noha a 60 FPS sok esetben így sem lesz tartható

Vannak sétaszimulátorok és van a Fort Solis, mely a komótos, körültekintő szemlélődést új szintre emeli, és sajnos sokáig tarthat, mire a játékos elhiszi és feldolgozza, hogy a tempóra bizony semmilyen ráhatása nincs. Ezen a ponton rájöttem, nem csupán én vizsgálom a Fort Solist, a játék visszateszteli a tesztelőjét, méghozzá pszichológiailag: az elengedés számtalan fázisa alatt az ember rengeteg gombot és valószínűtlen kombinációt próbál ki, mire beletörődik, hogy nincs szaladgálás a folyosókon. A sebességkorlátozás akkor válik igazán fájóvá, amikor az események felpörögnek, úticélunk elérése pedig viszonylag sürgetővé válna, de olyan esetek is előállnak, amikor a nyugodt nézelődést felváltja egy feszültebb jelenet, az adrenalin felfokozódását azonban hamar lelombozza, hogy ilyenkor is marad a gyökkettőre állított tempomat. Rossz döntésnek tartom, hogy ezen a téren nem kap nagyobb mozgásteret a játékos, mert bár előfordulhat, hogy az 5-6 órás impresszió 2-3 órára csökkenne, de az ebből következő szabadságérzet nagyban hozzájárulna ahhoz, hogy a Fort Solist igazi videojátéknak érezzük, ne pedig egy szigorúan vezetett techdemo élmények.

Bár a térkép önmagában nem túl méretes, bizonyos helyszíneket többször meg kell látogatnunk. A különböző helyiségeket és szállásokat többszintű hozzáférés védi, a megfelelő kártyával így sokszor vissza kell majd cammognunk egy korábban felderített folyosóra, vagy épp át kell verekedni magunkat az odakint tomboló viharon, célunk ugyanis egy másik épületben vár minket. Bevallom, én többször elvesztettem a motivációmat, amikor azzal szembesültem, hogy a történet látszólag fordulóponthoz érkezik, ennek eléréséig azonban további battyogás, poroszkálás, andalgás, vagyis a szó szoros értelmében vett sétaszimuláció vár rám, a gyaloglás összes létező árnyalatával. Simán elképzelhető, hogy ez nem mindenkinek veszi el a kedvét, a játék üteme pedig hozzájárul a narratíva érzelmi kibontakozásához és a filmszerű közérzethez, de számomra inkább csak indokolatlanul elnyújtotta a cselekményt.