Forgive Me FatherTeszt

A megjelenése körül abszolút nem jutott idő a Forgive Me Father-re, amely pedig minden tekintetben bekapcsolja a geek szenzorokat. Egy boomer-shooterről van szó, amely ráadásul baromi egyedi, képregényes látvánnyal bír, és a Chtulhu-legendák sajátosan értelmezett közepébe dobja be a játékost.

A premissza persze aztán élőben, játék közben is összeáll - itt tényleg egy vérbeli retro alapokon építkező FPS megjelenésről van szó, amely persze nem akar teljesen a múltban ragadni, a látványán felül mechanikáiban is képvisel néhány elemet az újabb iskolákból.

Ott van például a fegyverjáték, amelynek érezhető fizikai alapja van, ráadásul mivel a hősünk fejlődik, ezért skill-fákon növelhető a halálosztók kapacitása, lövési karaktere és ereje. Emellett az ellenfelek HP-csíkokkal rendelkeznek, így majdnemhogy FPS-RPG szerű ellenük a harc. Mondok még egy fontos elemet - az alap mobokon felüli randaságok meg is izzasztanak majd minket keményen. Sokszor úgy érzi az ember, a Forgive Me Father folyosóin minden sarokról-sarokra való haladás egy élet-halál küzdelem, és a magas armor level gyakorlatilag egy-két benézett lövedéktől azonnal lecsapolódik. Itt nem tart sokáig a "biztosra megyek" felszerelkezés, a játék végig résen tart minket. Ráadásul a kihívást az is fokozza, hogy nem tudsz akárhol menteni, a pályákon egy, adott esetben több fix mentési ponton lehet csak állást rögzíteni.

Aztán vannak perkek is, amelyeket fokozatosan nyithatunk meg (attól függően, hogy a zsurnalisztával vagy a pappal indulunk a küzdelemnek), és ott a lovecrafti játékokból kihagyhatatlan "őrület"-faktor is, frankó berzerkelős kifutással. Érdemes tudni, hogy a perkek is a "madness"-t fogyasztják, így ebbe az aspektusba is szorul némi taktikai követelmény.

A tavaszi időszakban volt még egy koncepciójában hasonló cím, a Kingdom of the Dead, és tényleg, valahol ide lőttem be fejben a Forgive-t is a játékidő során. De a cikkünk tárgya valahogy komolyabb, nagyobb és érettebb csomagot kínál. Azaz kínálna. Mert a játék hiába akar egyedi és emellett tartalmas is lenni, sajnos néhány ponton kiütközik, hogy early-access csiszolgatás ide vagy oda, egy második részre érne igazán össze a koncepció.

A pálya design például nekem nagyon hullámzó minőséget képvisel. Vannak szuper, rafkós terepek, de valójában a térképek java sokszor egy lineáris vonalat rajzol, kevés vertikalitással, egyszerű arénaharcokkal, és fojtópontokkal. A nehézség ezen elvek mentén sokszor következetlen. Egyik-másik pályát könnyen vesz az ember, aztán utána jön egy-egy olyan arénaharc, hogy csak nem győz pislogni szegény hősünk.

Ehhez társul a relatíve nagy pontosságot igénylő fegyverjáték is. Decken/kontrollerrel kicsit nehézkes a lövöldözés, de egérrel sem egyszerű a móka - ezen némileg segíteni tud a fegyverek fejlesztéséből fakadó sebzés-, vagy a lőszer-terülés fokozása. De sokaknál szerintem vízválasztó lesz ez a pont, és hogy miként viszonyulnak majd a játékhoz. Gond továbbá, hogy a színes környezetben olykor el is vesznek a szörnyek. Nehéz belőni, hogy kit kéne kilőni a magas fűben, vagy a színes, terjedelmes ködben.

De ha már színes prezentáció - a karakterdesign és úgy általában a vizualitás amúgy fantasztikusan jól eltalált, a Byte Barrel vezetősége remélem megfelelő prémiummal jutalmazta a rajzoló csapatot a megjelenés után. És hogy megint egy ellenponttal hozakodjak elő, szerintem a művészeti csapat viszont nem túl megfelelő zenei körítést választott a henteléshez. A játék retro stílusa mellé valami chiptune/midi alapú zene, esetleg valami klasszikus értelemben vett videojátékos dallamvilág illene. A 21-ik századi Doom-metál nem szól rosszul, de nálam kicsit anakronisztikusan hatott a környezetet figyelembe véve.

A játék tehát eléggé megosztó, az biztos, hogy belőled is kivált majd bizonyos érzelmeket, hidegen nem fog hagyni a Forgive Me Father-élmény. A hibák mellett azonban az alapötlet, a hangulat, na meg az alapvetően tartalmas retro-FPS játékmenet mindenképpen sok értéket hordoz magában. Pláne kisebb adagokban, sokáig szórakoztat majd a játék. A Byte Barrel csapata az 1.0 óta is sokat finomított amúgy a megjelenésen, szóval a fejlődésre belülről is megvan az igény. És az ötletes kombinációnak köszönhetően nem csak azok számára lehet érdekes a Forgive Me Father, akik minden csápos-ktulus ellenfelet szerepeltető játékra rávetik magukat. Hanem azok számára is, akik mostanában becsavarodtak az önismétlő fővonalas FPS játékoktól, és valami mást, valami egyedit keresnek, a nosztalgia gyökerei által táplálva. Mondjuk inkább gyökerek, mint halszagú csápok, nem?