Fobia: St. Dinfna HotelTeszt

Egy párfős független brazil fejlesztőcsapat bemutatkozó játéka a Fobia, amelyben egy rosszul végződő prológust követően egy lelkes fiatal újságíróként jelentkezünk be a titokzatos szekta tulajdonában lévő helyi St. Dinfna hotelbe, amelyet hírhedt rémtörténetek öveznek. Emberünk jó munkásember módjára egy hétre bezárkózik a szobájába és ádáz kutatómunkába kezd, ám vajmi kevés eredménnyel jár. „Szerencséjére” egyik éjjel a fürdőszobájában egy rejtélyes lyuk nyílik a falon, eszméletét veszti, majd pár órával (?) később vérző fejjel a szobájában tér magához, a holmiját szétdúlták, és miután kijut a folyosóra, az is világossá válik, hogy valami nagyon nem stimmel a szállásával. A hotelt mintha lebombázták volna, néhol még a lángol az egyébként meglepően réginek és lestrapáltnak tűnő bútorzat, helyenként hiányzik a padló, az ajtók java zárva, a lift nem működik, és a lépcső is sok helyen el van torlaszolva.

Így indul az innentől majdnem minden elemében tipikus túlélőhorror, amelyet belső nézetben retteghetünk végig, miközben kulcsokat, kulcskártyákat és mindenféle tárgyakat keresünk, fejtörőket oldunk meg, gyűjtögetnivalókat találunk, és a kevés lőszert megfontoltan pumpáljuk a viszonylag hamar felbukkanó bizarr szörnyekbe. Az egyetlen sajátos elem a fényképezőgépünk, amellyel fényképezni ugyan nem igazán tudunk, ám a nézegetőn keresztül egyenesen a múltba vagy a jövőbe láthatunk, illetve szabad szemmel nem látható dolgokat fedezhetünk fel. Néhol olyan sötét van, hogy csak a fényképezőgép nézegetőjébe bámulva tudunk haladni, ami ad némi found footage beütést is az egyébként horror ellenére viszonylag nyugis játékmenethez. A Fobia az általam csak fiókhúzogatósnak hívott kleptomán játékok sorát erősíti, ahol felfedezés gyanánt az idő jelentős részében fiókokat húzkod és szekrényajtókat nyitogat az ember, hogy valami hasznosra bukkanjon.

Hála égnek a keresgélést olykor némi akció vagy agytorna töri meg, és őszintén szólva az utóbbiakat jobban élveztem. A fejtörők, ha nem is túl nehezek, olykor egészen kreatívak, és a játék kellő mértékben jutalmazza, ha figyelmesen játszva elolvassuk a leveleket és feljegyzéseket, amelyet a hotel falai közt a múltban javarészt szörnyethalt alkalmazottak, szektatagok, és más szerencsétlenek hagytak hátra. A tárgymenüben pakolászás és tárgykombinálás ugyanúgy a klasszikus Resident Evileket és Silent Hilleket idézi, mint a folyosók falán látható (de sajnos nem felvehető) térképek, de akad pár kisebb kikacsintás más horrorjátékokra, vagy akár filmekre, sorozatokra is. Néha kicsit leül a cselekmény és a helyszínek is túl egyformának tűnnek, de összességében elég hangulatos a jobb napokat is látott hotelben (és néhány egyéb helyen) túlélősködni.

Az ellenfelek és a harc talán az összképet leginkább rontó tényezők, mert ezeken érződött a kis költségvetés: az animációk olykor darabosak, a lövéseink hatása néha nem igazán érezhető (például nem akasztja meg a mozgásában az adott ellenfelet), és az is elég véletlenszerű, mennyi töltény kell egy-egy rém leterítéséhez. A főellenfelekkel kergetőzés olykor kicsit Benny Hill-esebb a kelleténél, de azért többnyire elég rendesen be voltam tojva, és az is tetszett, hogy ha például harc közben elfogy minden lőszer, akkor se lehessen végleg elakadni, mert hirtelen akad még valahonnan plusz muníció. A hozzáférhetőségre egyébként is figyelt a csapat a beállításoknál, viszonylag sok nyelven elérhető felirat, és a hangsávot is bármikor átválthatjuk brazíliai portugálra. A grafika nekem kifejezetten tetszett, de semmi eget rengetőre nem kell számítani, egyszerűen csak megfelelő díszleteket biztosít a cselekménynek, miközben a kissé avittas jellegével a leginkább ihletül szolgáló kora kétezres évek horrojátékainak hangulatát is felidézi.

Visszatérve a kissé középszerű harcokra, sajnos ezek a játék utolsó szegmensében erős túlsúlyba kerülnek, míg az eleinte közhelyekkel együtt is egész izgalmas történet elmegy egy fantáziátlan Resident Evil lite irányba, és a kifejezetten élvezetes felfedezést is csaknem teljesen leváltják a vidd az x tárgyat az y helyre jellegű feladatok egy jóval ingerszegényebb környezetben. Ez a kissé összecsapottnak ható befejezés, illetve a túl sok hasonlóság régi nagy kedvenceimhez a Fobia kárára válik, mert így végső benyomásként az maradt meg bennem, hogy a Pulsatrix-os srácok is imádják a játékokat, amiken felnőttem, de nem igazán mertek azoktól elszakadva saját ötleteket behozni.

Mindent összevetve a Fobia: St. Dinfna Hotel egy nosztalgikus utazás a múltba – és nem csak a játék különleges kamerája miatt. Viszonylag ritkán mer letérni a kitaposott ösvényről, de azért vannak eredeti pillanatai, a kötelező túlélőhorroros műfaji alapokat és sztereotípiákat pedig rendkívül élvezetes módon tálalja. A felfedezést jutalmazó játékmenete és a sok helyről kellemesen ismerős hangulata miatt szinte végig lekötött, így a kissé esetlen harcokat és más apróbb frusztrációkat is szívesen elnéztem neki.