Ian Livingstone - A Gyíkkirály szigeteKönyv

A történet helyszínéül egy Allansia kontinensétől délnyugatra fekvő kis sziget szolgál, ami hosszú időn keresztül csak egy volt a sok jelentéktelen földdarab közül, most viszont a környék összes békés halászfaluja rettegéssel tekint felé. A Tűz-szigetet uraló Gyíkkirály ugyanis miután már nem talált elegendő mennyiségű rabszolgát helyben, akit az aranybányáiban tudna dolgoztatni, megtámadta a közeli öböl településeit, onnan "toborozva" utánpótlást. A halászok, akikről Ford Fairlane óta tudjuk, hogy nagyrészt csak halásznak, de semmiképp sem harcosok, nem igazán tudtak ellenállni. Mi szinte véletlenül csöppenünk az események közepébe, de ha már arra járunk, felajánljuk a segítségünket, és régi barátunkkal, Mungoval meglátogatjuk a szigetet, hogy felelősségre vonjuk a királyt, és a halászfalukat lehúzassuk a halállistájáról. Szegény Mungo körülbelül 2-3 oldalig bírja a tempót, majd szörnyű halált hal egy óriásskorpió karmai között, így magunkra maradunk.

A Gyíkkirály szigete első pillantásra teljesen hagyományos Fighting Fantasy történet. Egy külvilágtól elzárt területre tévedünk, aminek a végén valami hatalmas veszedelem vár ránk. Elindulunk, harcolunk, tárgyakat találunk, még többet harcolunk, néhányszor meghalunk, majd a célban felmutatunk egy-két kulcsfontosságú tárgyat, ami nélkül semmi esélyünk nem lenne győzelmet aratni. A Gyíkkirály szigete mégis más, pontosabban sokkal több ennél. Egyrészt a sziget tényleg logikusan van felépítve. Van egyedi élővilága, laknak rajta őslakosok, a nem őshonos lények főleg a gyíkos tematika szerint vannak összeválogatva. Nem egymás mögé dobált helyszíneken utazunk végig, hanem olyan környezetet találunk ott, ami valóban hiteles, ráadásul jók is a leírások, nem kell egyszerű félmondatokból magunknak megalkotni a körülöttünk megelevenedő tájat. A mocsár még ellenfelek nélkül is életveszélyes, a buja erdős részekben szinte csapkodjuk a vérünket szívó szúnyogokat, a hegyek megmászásánál magunk is elfáradunk. Sok hasonló könyvben megszokhattuk, hogy a különböző helyszínek mintha koncepció nélkül, random követnék egymást, itt erről szó sincs. Ahogy valóban egyre beljebb hatolunk a sziget belsejébe, egyre többet tudunk meg a történetéről, a lakosairól és magáról a Gyíkkirályról. Szinte hihetetlen, de nem egyszer előfordul, hogy jobban örülünk egy lore-darabkának vagy egy információmorzsának, mint egy mágikus eszköznek. Habár természetesen a tárgyak gyűjtögetése itt is szerves része a játékmenetnek, akkor játszunk jól, ha érezhetően többet tudunk meg a Gyíkkirály gyengeségeiről - lesz néhány, a végső összecsapásban ezekre kell majd építenünk a taktikánkat.

A fentiek mellett az már szinte csak hab a tortán, hogy a meglátogatott helyszínek kapcsolatban is vannak egymással. Tudjuk, hogy hova és miért megyünk, majd megtervezzük a következő lépést. Az aranybányát követi a fogolytábor, egyre többeket állítunk az oldalunkra, és egyre nő a tudásunk arról, hogy valójában mi is zajlik a háttérben. A Gyíkkirály önmagában nem lenne ugyanis veszedelmes, uralma alatt tartja egy Goncsok, aki a fejére telepedve vezérli minden cselekedetét. Bocs, hogy elspoilerezem így 41 év után, de igazság szerint az egyébként kiváló borítófestményen is ott van. A vége felé egyáltalán nem mindegy, hogy milyen sorrendben akarunk majd végezni kettejükkel. Szóval visszatérve a logikus felépítésre, gyakran előfordul más történetekben, hogy már nem emlékszünk arra, hogy két helyszínnel ezelőtt mi történt, itt azonban van íve a történetnek, és ezzel együtt sokkal ritkábbak azok a választási lehetőségek, amelyeknél csak útirányok közül kell döntenünk, de igazából a vakszerencse irányít, nem mi, hiszen honnan tudhatnánk, hogy jobbra vagy balra érdemes-e fordulni. Na jó, ezt itt sem fogjuk tudni, de viszonylag ritka, hogy ezzel visszaél a könyv.

Azért a leírtak után se gondolja senki, hogy A Gyíkkirály szigete minden szempontból más szellemiségben készült, mint korának többi alkotása, pont olyan rohadt nehéz ez is, mint a többi. Oké, a próbák száma közepes, és viszonylag kevés bene az olyan megoldás, amikor ha valahol rossz döntést hoztunk, akkor fél órával később megbüntetnek ezért. Cserébe viszont az ellenfelek pokoliak. Valószínűleg az érdekességi skálán a labirintusos történetek kitalált lényei magasabban helyezkednek el, mert itt sokkal földhözragadtabb ellenfelekből sokkal több van, de az elejétől kezdve egymás után dobálja elénk a történet az olyan statokkal rendelkező szörnyetegeket, amelyeket máshol az utolsó harmadra tartalékolnak a könyvek. Tisztán emlékszem gyerekkoromból, hogy amikor már megvolt az ideális végigjátszási ív, akkor megpróbáltam szabályosan a végére jutni, de életerővel soha nem bírtam a háromnegyedénél tovább. Szóval ez a babaarcú gyilkos az egyik kezével ad, de a másikkal duplán vesz el, és ez még akkor is igaz, ha viszonylag az elején fel lehet venni a teljes sorozat egyik legerősebb harci tárgyát, amivel minden csata első körét automatikusan megnyerjük.

Ha a gyíkok, medvék, szitakötők és ogrék papíron nem is annyira érdekesek, az illusztrációk gondoskodnak arról, hogy mégis azok legyenek. Nem csak a borító sikerült ugyanis jól, hanem szinte az összes belső rajz fantasztikus, részletgazdag és izgalmas. Na jó, az Iszapszívó pont olyan, amilyenek a neve alapján gondolnád, de a többiek rendben vannak, a Mungót kettészelő skorpió pedig nekem örök kedvencem marad.

Nem tudom kiskamaszként mi mehetett félre nálam, amikor ezt a könyvet olvastam. Talán nem tetszett a sok labirintus után ez a - valóban egyszerűbb - környezet, de az is lehet, hogy egyszerűen csak nem volt még igényem arra, hogy egy történetnek legyen eleje, közepe és vége. A Gyíkkirály szigete ugyanis elképesztően jól van megírva, Ian Livingstone egyik legjobbja ebből az érából, pedig ahogy már többször is szó volt róla korábban, ez erőteljesen a futószalagos időszak volt a sorozat és az iró életében. Ha csak egy régi Fighting Fantasyt olvasol el mostanában, ezt nyugodt szívvel ajánlom!