Dread TemplarTeszt

Első ránézésre a Dread Templar egyenesen a 90-es évek második feléből érkezett, amikor FPS-ek helyett mindenki csak “Quake-klónoknak” nevezte a műfaj képviselőit. Valamikor a 2,5D terek és a sprite-objektumok után, de még a 3D gyorsítók hajnalán járhatunk. A rövidke tutorialt követően rögtön tisztázódik, hogy a T19 Games valóban nem feszegeti az ezredforduló előtti sztenderdek határait, tehát gyors akcióra, sűrű oldalazásra, manuális mentésre, valamint fedezékbe bújás helyett folyamatos hátrálásra és a szörnyek ügyes terelgetésére kell felkészülnünk. Ismerős tempó és komfortos irányítás várja azokat a digitális őslakókat, akik 25 éve (is) virtuális rakétavetővel és sörétespuskával heverték ki a szürke hétköznapok fáradalmait, a puritán quakezést csupán az időlassítás és a fejlesztések gyűjtögetése egészíti ki. A „történetvezetés” szintén John Carmack egykori filozófiáját követi, tehát egy hagyományos felnőttfilmhez hasonlóan itt sem kell attól tartanunk, hogy szórakozásunkat újszerű elemekkel próbálnák feldobni. Ez jelen esetben annyit jelent, hogy sem átvezető videók, sem kéretlen hintek és irányjelzők, sem pedig váratlan párbeszédek nem fogják megzavarni a brutális mészárlás szent nyugalmát.

A lövöldözés helyett a kaszabolás is járható út, alap felszereltségünkhöz ugyanis kettő darab katana is hozzátartozik. Pengénket akár hozzá is vághatjuk az egyik szörnyeteghez, a cooldown ideje alatt viszont csak ököllel védhetjük magunkat, így nem árt, ha az elhajítást követően mégiscsak kéznél van egy lőfegyver. A pusztítóeszközök felhozatala változatos, de meglepetésektől mentes, többek között pisztoly, gépfegyver, sörétes puska, rakétavető és revolver áll rendelkezésre a tisztogatáshoz, távolabbi ellenfelek pedig mesterlövész puska helyett egy mezei íjjal intézhetők el. A nyilak szerencsére nem fogynak el, bizonyos darabszám után viszont itt is a cooldownra kell várni. A megfontolt tűzharcot olyan tényezők kényszeríthetik ki a játékosból, mint az azonos a lőszertípusra támaszkodó fegyverek (pisztoly és gépfegyver, sima vagy duplacsövű puska), vagy éppen a különböző terepviszonyok: zárt terekben könnyebb dolgunk lehet az ellenfelek terelgetésével, néha azonban az is előfordul, hogy a Serious Samre fog hasonlítani az alapszituáció. Utóbbi esetben, vagy bossharcok alkalmával jól jöhet a megfelelően beosztott időlassítás, illetve a pályákon begyűjthető különböző fegyverfejlesztések, melyekkel többek között extra sebzést és nagyobb lőszerkapacitást érhetünk el. Három különböző slotot is kioldhatunk a fejlesztéseknek, az adott fegyverünket így többféle variációban erősíthetjük.

A töltőképernyők néhány szokatlannak ható körülményre is figyelmeztetnek, a készítők például jó előre tisztázzák, hogy ne is keressünk vécéket a játékban, tehát városi környezet helyett kripták, temetők, romos várak és kietlen pusztaságok várnak minket, szigorúan low poly modellekkel és messziről is jól látható pixelekkel, kínosan ügyelve arra, hogy semmi olyat ne láthassunk, ami 95-ben ne lett volna elképzelhető az akkori képernyőkön. Jó hír, hogy a pályák elég hosszúak és bőven akad bennük felfedezni való, az ellenfelek pedig megkapóan rusnyák és kellőképpen elborultak. Komoly fejtörésre ne számítsunk (inkább csak a szó szerinti értelemben), a továbbjutáshoz általában elegendő a pentagrammal, vagy fordított kereszttel díszített kulcsokat felkutatni. A hangulatot páratlan metálzene pörgeti a maximumra, a horzsoló riffelés és kíméletlen betonozás azonban hamar unalomba fullad, a pályák ugyanis sokkal hosszabbak, mint amennyire az aláfestő trackek, főleg, ha az összes mellékutat és titkos helyszínt is felderítjük. A zenék elhasználódását tovább fokozza, amikor a következő pályán is ugyanaz a nóta csendül fel. A változatosság érzését talán jobban fenntartaná, ha csak az akció közben indulna be a zúzás, persze az is igaz, hogy szinte állandóan akció van.

A Dread Templar minden előnye és hátránya egyaránt a letisztult és egyszerű koncepciójából ered: a tökéletesen eltalált old school hangulat, valamint a megszakítást nélkülöző pörgős játékmenet azonnal képes beszippantani a stílusra fogékony játékosokat, ugyanakkor az is hamar nyilvánvalóvá válik, hogy itt minden pontosan az, aminek elsőre látszik: a bullet time-ot bullet time, a side area-t side area, a Hell Knight-ot pedig Hell Knight néven ismerheted fel. Működik, de mégsem válik többé, mint a változatos - és korábban sok helyen látott - alkotóelemek összessége.

Nincs rocket jump, ettől eltekintve minden ugyanolyan, mint a 90-es évek közepén. Lehet, hogy egy árva pixellel sem kapunk többet, mint amit a képek és az előzetes első ránézésre ígérnek, de akiben a Quake+bullet time+katana kulcsszavak mégis fel tudják kelteni az érdeklődést, azok nem fognak csalódni. Persze csak akkor, ha nem ez a sokadik boomer shooter, amit a közelmúltban kipróbáltunk.