*"Kilenc hosszú útvesztőn át vezet Hősünk útja,
Egek küldte tunikáját ezúttal is hordta.
Kilenc próbatétel, melyek végén Gonosz várja,
Lóra pattant hát a zöld Hős, íjat, kardot rántva."*
Ha definiciót keresnénk az interaktív mese fogalmára, akkor nyugodt szívvel odarakhatnánk az egyenlőségjelet a videójáték-történelem egyik legklasszikusabb franchise-a, a The Legend of Zelda mellé. Sőt, az idők során alaposan megváltozott piaci igények, és a fotorealizmus felé tendáló képi megjelenítés következtében a fent említetten kívül nem is nagyon találunk már olyan címeket napjaink játékfelhozatalában, amelyek gyerekkorunk mesekönyveit próbálnák három dimenzióban továbbgondolni. Hogy ez aztán jó-e, vagy rossz, azt mindenki döntse el saját szubjektív értékrendje szerint, de egyáltalán nem szabad figyelmen kívül hagyni valamit, amit leginkább saját magán tapasztalhat meg az ember: nevezetesen azt, hogy hiába kínálja számunkra sokadszorra is ugyanazt a Nintendo - egy lezárt, kerek történetet, amiben egy látszólag teljesen közönséges kisfiú, Link útnak kerekedik, hogy számos dungeon-ön és ellenfelen átverekedve magát legyőzze a minden rossz mögött álló Ganondorf-ot, és ezáltal megmentse Hyrule földjét a teljes pusztulástól - mi mégis vártuk, megvettük, és élveztük az új Zeldát. Hogy ezúttal mennyire? A válasz nem várat sokat magára.
*"Nyolc óra múlt, és az Alkony szörnyű dolgot hozott,
Szeretteket - a farkassá vált hősünkét - lopott.
Szerencsére azonban hű segítőre akadt,
Ki Odaát is mutatta neki a jó utat."*
A Twilight Princess tehát nem kísérli meg újraértelmezni a sorozatot, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lennének változások a legutóbbi fő epizódhoz, a Wind Waker-hez képest - nagyon is vannak. A legfontosabb egyértelműen a képi világ lecserélése: az előzmény zseniális, ám véleményem szerint csak egyszer elsüthető cel shaded megjelenítése már a múlté, hiszen ezúttal sokkal komolyabb, az elnagyolt dolgokat mellőző külsőt kaptunk, ami már önmagában teljesen más hangulatot kölcsönöz a játéknak - pontosabban annak egyik felének, az új rész egyik központi eleme ugyanis egy alternatív világ, a Twilight Realm lett. Az Alkony - nevezzük így - bár fizikailag nem mutat lényeges különbséget a hétköznapiakhoz képest, mégis teljesen különbözik attól a világtól, mint amelyikben Link eddig élt: az Alkony gonosz, sötét, és normális körülmények között megközelíthetetlen. Hősünknek is csupán egy őt ért támadás következtében sikerül belépnie ide, ahol ráadásul csak farkas formájában tud létezni - még szerencse, hogy egy különös, magáról sok mindent el nem áruló, és kezdetben igencsak öncélúnak tűnő lény, Midna személyében segítőre lel, aki végülis kijuttatja hősünket az Alkonyból, és a normális világba is vele tart: ő lesz tehát az, akire kalandjaink során támaszkodhatunk majd.
*"Hétszer vonyít farkasként, hogy kardja többet tudjon -
Gonosz ellen gigász harcban soha el ne bukjon.
Hét nagy kardcsapás vár rá, hét - úgy mint a mesékben,
Minek vége mi lenne, ha más volna helyében?"*
A készítők nagyon ügyesen használták ki a kaland első felében az előbb említett két világot arra, hogy szépen apránként kitárulkozva mutassák be a játékosnak a Twilight Princess Hyrule-ját, elkerülve ezzel azt, hogy elveszve érezze magát bárki is a cseppet sem apróra sikeredett királyságban (amire hamarosan bővebben is kitérek). Az egyféle tutorialként és felvezetésként felfogható, apró szülőfalunkban ránk váró feladatokat befejezve ugyanis még nem indulhatunk el átszelni keresztbe-kasul a mindenséget, hiszen az Alkony az utunkban áll, amibe (ahogy fent is említettem) alapból nem tudunk belépni - csakis Midna segítségével tehetjük meg ezt. Egyetlen lehetőségünk így az lesz, hogy az egyes gonosz területeken összegyűjtjük a csak és kizárólag speciális érzékeinkkel észlelhető (baromi látványos effekt) világító bogarakként fellelhető Fény Könnyeit, minek következtében újból normális valójában pompázhat Hyrule adott területe. Ezzel a metódussal egyre nagyobb szelet tárulkozik ki tehát előttünk a térképből, megadva ezzel egy szerintem mindenképpen szükséges kezdeti linearitást a játéknak - a későbbiekben természetesen már nem kell hasonlóval foglalkoznunk, és közel teljesen elengedik majd a kezünket.
*"Hat megyén át lovagolt ő Hyrule mesés földjén,
Bejárt minden sarkot hegyek csúcsán, tavak mélyén.
Úticélja sokszor csupán egy dolog volt: messziség,
Olyan tájak amelyeket nem láthatott senki még."*
Nem kell azonban a teljes szabadságot megvárnunk ahhoz, hogy tudjuk: hatalmas kaland vár ránk ezúttal. Már csak a térképre pillantva is megállapíthatjuk, hogy bizony gigantikus bejárható területtel ajándékoztak meg minket a készítők - ráadásul ezúttal átverve sem fogjuk érezni magunkat, hiszen hiába volt jó érzés a horizonton is túlra hajózni a Wind Waker-ben, mégiscsak víz borította a világ nyolcvan-kilencven százalékát. És bár - csak hogy a hiú ábrándokat elkergessük - a Twilight Princess nem World of Warcraft, de még csak nem is Oblivion, vagy mondjuk Kolosszus, az első nagyobb mezőre kilovagolva, és a jellegzetes dallamokat meghallva mégis garantáltan el fog állni mindenkinek a lélegzete, és egy kis időre szépen el fog felejtődni az elsődleges úticél. Eme jelenség pedig szerencsére a későbbiekben is kísérni fog minket utunkon, köszönhető a változatosabbnál változatosabb, és egyes esetekben valóban monumentális helyszíneknek.
*"Öt szörnyeteg állta útját, de úgy tűnt, nem lesz baja,
ám ötödikként nem más állt ott, mint a Gonosz maga.
S a remény úgy tűnt ezen ponton elszállt örökre,
mert hőseinknek szüksége volt még több erőre."*
Ha már szóba került a területek nagysága, nem mehetünk el azok kidolgozottsága mellett sem: beszéljünk egy kicsit a grafikáról, mert hogy van miről, az biztos. Röviden: a Twilight Princess ELKÉPESZTŐ. Mind a részletek, mind az összkép tekintetében. A látótávolság hatalmas, a vakító napfény szenzációs, az általa vetett árnyékok tökéletesek, a vízben apró hullámok hömpölyögnek, az esőcseppek elmosnak mindent és szívárványt láttatnak, az animációk pedig talán a legjobbak, amiket valaha videójátékban láttam. Igazából hosszasan lehetne sorolni, de teljesen felesleges: látni kell, ahogy reccenés nélkül végigfolyik előttünk minden, ahogy az Alkony sötét színek uralta világában fények mossák el a képet, és ahogy tükröződik minden a tó hömpölygő vizén, amibe aztán húsz méter magasról belecsobbanunk. Nyugodt szívvel állíthatjuk be a Twilight Princess-t az Metal Gear Solid 3 és a Resident Evil 4 mellé: ez kérem szépen a most kifutott generáció csúcsa, egy cseppel sem kevesebb.
*"Négy félbe tört varázstükör volt segítségére
Négy láb helyett kettővel lép Alkonynak földjére.
Az elszállt remény újra él, s kardja fénnyel teli,
A Hős még mindig istenei kegyét élvezi."*
Na jó, az áradozást befejezve beszélnék egy kicsit a játékmenetről is, hiszen biztosan vannak itt olyanok is, akik eddig kimaradtak a Zelda játékok nyújtotta örömökből. Amikor éppen nem lóháton - vagy éppen két lábon - kalandozunk, akkor nagy valószínűséggel a logikai feladványokkal teli dungeon-ök egyikében fogjuk keresni a továbbjutás kulcsát. Ezek a labirintusok rendszerint valamilyen sémára épülnek: van, amelyikben majmok segítségével juthatunk át az elérhetetlennek tűnő területekre, van, ahol hatalmas mágnesek segítenek a továbbjutásban, és van, amikor magasba az égbe jutva csáklyánk válik a legjobb barátunkká. Általában ezeken a helyeken fogunk szert tenni újabb és újabb tárgyakra, felszerelésekre, melyek minden alkalommal korábban nem megközelíthető helyszínekre juttatnak el - érdemes tehát mindig körbenézni a korábban látogatott területeken is, hatalmas mennyiségű rejtett apróságra bukkanhatunk ugyanis egy kis kutatómunkával. Nem szabad megfeledkezni a különböző mellékküldetésekről sem, melyekből ezúttal is akad tucatnyi - kisebb és nagyobb kaliberű egyaránt - és amelyek bár koránt sem kötelezőek, mindenképp ajánlott velük foglalkozni, az értük járó jutalmak ugyanis a későbbiekben jelentősen megkönnyithetik a dolgunkat.
*"Három volt a bűvös szám, az örök és állandó,
Három volt az erő, mely az egy Hőst pártolandó.
Háromszor utazott: hóba, erdőbe s az égbe,
Háromszor is sor került a végső kűzdelemre."*
A konklúzióhoz közeledve azt hiszem ideje megemlítenem a Twilight Princess legnagyobb pozitívumát, ami nem más, mint a játék zseniálisan megtervezett mivolta. Természetes, hogy ahogyan az ember halad előre, mindig többet és többet szeretne látni, de amikor már a tizedik alkalommal is elhangzik a gyanútlan játékos szájából az 'Ezt már nem lehet felülmúlni' kijelentés, komolyan elgondolkozik rajta, hogy ezt vajon hogy a fenébe sikerült megcsinálni, és hogy milyen töménytelen mennyiségű munka állhat mindezek mögött. Mint millió ajándékdoboz egymásba rejtve. Ha tehetném, oldalakon keresztül mesélnék arról, hogy milyen az, amikor egy hatalmas madár repít fel a gátakkal teli, szinte égbe nyúló hegyről legördülő folyón, miközben melletted tucatjával suhannak el az égő nyilak; amikor ugyanezen a folyón csónakázol le a természet csodásan lemodellezett erőivel dacolva; amikor a magad mögött hagyott tájból már semmit sem látva kűzdesz a tomboló hóvihar ellen, és amikor a hegycsúcsra érve fényárban úszik minden, amit aztán egy jéglapon lecsúszva hagysz magad mögött, hogy végül mindenen átvágtatva lóhátról lásd el az utadba kerülők baját. Mesélnék, de meséljen inkább a játék - én úgy sem tehetem olyan jól, mint ahogyan ő teszi.
*"Két oldal nagy harca volt ez - Fény és Sötét összecsap -,
Ősi ellenfeleké, hol két kard egymásba harap.
Melyik harcos győz majd végül? - a népek aggódnak,
Hisz eme csata hordja sorsát Királyságuknak."*
Megemlíthetném hibának azt, hogy a tárcánk méretét, és úgy összességében minden vele járó dolgot némileg elméreteztek, vagy azt, hogy bár a végére nagyon megkedveltem Midna-t, az előzmény King of the Red Lions-e közelebb állt a szívemhez, de azt hiszem látszik, hogy ezek messze-messze eltörpülnek a pozitív erények mellett. A Twilight Princess borzasztóan szép, látványos és esztétikus, a zenéje szokás szerint gyönyörű és emlékezetes, a harcrendszere egyszerű, és ugyanakkor sokrétű, a dungeon-ök rendkívül ötletesek és változatosak, a történet elmesélése pedig végre hatalmas javuláson ment át: statikus szóváltások helyett gyakran mozgalmas, és a kameraszögek tekintetében meglepően, néha már-már filmszerűen jól eltalált, valamint remekül megvágott átvezetők kerültek a játékba - hogy a hihetetlenül élvezetes bossharcokról, a Ganondorf elleni mesterien tálalt kűzdelmekről már ne is beszéljek. Végre egyszer úgy érezhetjük, hogy nem voltak alaptalanok az ígéretek, és nyugodt lelkiismerettel állhatunk fel a credits képernyőt végignézve: igen, a lehető legjobb helyre fektettük be legfőbb hobbinkra összekapargatott pénzünket. A Wind Waker-nél bevallottan kompromisszumokat kellett kötniük a fejlesztőknek a komolyabb csúszás elkerülése érdekében, az új rész esetében azonban ilyenről szó nincs: a Twilight Princess valami iszonyatosan jól lett összerakva. Több ez, mint a Gamecube pályafutásának méltó megkoronázása, vagy mint a tökéletes kezdőlökés a Wii számára, és a feltevésre váró kérdés sem az, hogy ez-e a legjobb Zelda epizód, amit valaha készítettek. A kérdés az, hogy ez-e a világ legjobb játéka, avagy sem.
*"Egy maradt a legvégén, a Jó - a Gonosz elhasalt,
Sokadszor is apró Hősünk aratta a diadalt.
A mesének hát itt a vége, ím' a végső kérelem:
Feküdj le, és aludj most már, álmatlan kis...gamerem."*