Risen 2: Dark WatersTeszt

Nem hibázhatsz nagyot, ha a történeted nagy korszakváltások idejére helyezed. Az óvilág lassú pusztulása, és az újvilág első agresszív nyújtózása magában is érdekes konfliktus, a rá épített történet szinte ingyen kap járulékos mélységet. Az elmúlt évtized kevés számú kalózos emléke között kutatva a Karib-tenger kalózai (film)sorozat nyúlt jó érzékkel a témához, játéktéren pedig… no, itt már nehezebb lenne bármi emlékezeteset is felidézni, ügyes csalással a klasszikus Monkey Island-ek és a nemkevésbé klasszikus Pirates! újrakiadásai sorolhatók ide, talán. Vagyis: olyan mély piaci űr tátong itten, kéremalássan, mint a Mariana-árok. A méretes rés betömködésére érkező versenyző a Risen 2: Dark Waters, a 2009-es Risen folytatása - ezúttal száz százalékig kalózos környezetben.

A Risen 2 direkt folytatás, de lenullázza annyira a korábbi játékszabályokat és magát a főhőst, hogy ne legyen szükséges hozzá az előzmény részletes ismerete. A főhős lenullázott volta már az első öt percben nyilvánvalóvá válik, az előző kalandban elvesztett látószervet takaró szemkötő, és az ágy mellé szórt üres rumosüvegek nem tartoznak az életpályájának felfelé ívelő szakaszában tartó férfiember attribútumai közé. A kőkemény piálásra jó okot adnak az általános körülmények, egy olyan világban, amit lassan, de biztosan elözönlenek az óceán legmélyéről elszabadított Sötét Erők, valószínűleg te magad is három deci gint töltenél egy deci tonikhoz. Egy Kráken által a kikötőben a tenger mélyére rángatott hajóval, és a katasztrófát egyetlenként túlélő (lopott bicaj érdemérmes) kalózleánnyal való találkozással később máris a történet fősodrában találjuk magunkat; kezdetben az Inkvizíció, aztán egy kalózkapitány, végül pedig leginkább saját magunk érdekeinek szolgálatában fergeteges kalandtúrára indulunk a túlvilági fenyegetést megszűntetni képes legendás kincsek (értsd: fegyverzet) felkutatása végett.

Aki ezek után az első félórától kezdve hullámzó, sorozatosan meghozott súlyos döntésekre, a szigetvilág szabad felfedezésére, és szilaj tengeri csatákra fókuszáló epikus szerepjátékot vár, csalódni fog. A Risen 2 tempója sokkal visszafogottabb, jellemző adat, hogy a szabad(abb) közlekedést lehetővé tevő saját hajót majd csak valamikor a játék negyven százalékánál, tizeniksz játékóra befektetése után kapod kézhez (illetve: lopod el, de ez már részletkérdés). A játék struktúrája hub-jellegű, szigetek, és a szigeteken megoldandó problémahalmazok között ingázol, a játék első felében (a hajó megszerzéséig) erősen kötött sorrendben. A szigeteken viszont majdnem teljes a szabadság, kezdetben zavarba ejtő mértékben. Mitől jön zavarba egy játékos manapság? Mondjuk attól, ha egy játék huncut módon kihagyja az oktató-szekciót, illetve elintézi öt perc alatt, az abszolút alapszintű harci lehetőségek bemutatásával. A Risen 2 esetében pedig pontosan ez történik, és az utóbbi években önmagát a műfajon belül szinte kizárólag Neves és Nagyköltségvetésű Szerepjátékokkal szórakoztató játékos (jómagam) itt döbben rá, hogy tényleg egy német Euro-RPG-vel van dolga.

A Risen 2 fésületlen játék, gyakran tűnik úgy, hogy egy csapat rebellis tinédzser dobta össze kedvtelésből, mert volt rá másfél évük, valamint elég pénzük, sörük és füstölnivalójuk hajtóanyagnak. Tutorial nincs, mert minek, ott az első sziget, küldetés akad dögivel, pénzt is szerzel, fejlődni is fogsz, harcolni is fogsz, ha ezeket nem tanulod meg magadtól, ott ragadsz örökre, oszt kezitcsókolom, nem indult be a kalózkarrier, van ilyen. A következő szigeten térkép hiányában (minek az neked?) rossz irányba indulsz, és fél perc alatt kivégez egy tüzet okádó sárkánygyík-szerűség? Vigyáztál volna jobban magadra! Húsz perc gyaloglás után egy három tagból álló majomcsapat is kivégez, pedig egyértelműen arra kell menned? Hajjaj, az élet nem habostorta, azok ott KAROMMAJMOK, legyél óvatos, csalogasd több irányba őket, gyógyítsd magad kajával, vagy ha nincs olyanod, akkor eriggy fiam, és szerezz, mit képzelsz, egész életedben mások fognak gondoskodni rólad?! Az egyik küldetés lopakodást követel, de te olyat még nem tudsz, a nagy nehezen megtalált oktatónál (mert jelölve ő sincs) pedig ezer aranyba kerül a lecke, te pedig eddig hatszázat kapartál csak össze nagy nehezen? Akkor ezt most nem csinálod meg, vagy elmész kincset keresni, vagy mittudomén, szerinted fán terem a pénz, hombre?!

Éppen ezért a Risen 2 nem az észveszejtő fejlődés, nem a minden tízedik percben besöpört fantasztikus jutalmak, és nem is a korlátlan pénzeső játéka, az első pár órájában kifejezetten magára hagyja a játékost. Probléma? A kezdeti bosszúság elmúltával nem igazán. Mivel a Risen 2 több esetben erősen lekorlátozza a rendelkezésedre álló (értsd: reálisan elérhető) erőforrásokat, kénytelen leszel előtérbe engedni a kompetitívebb és kreatívabb játékos-személyiségedet. Az oktató-mód hiánya ellenére a játékszabályok viszonylag hamar átláthatók, a szerepjátékokban kicsit is járatos kalózjelöltek számára a tapasztalati pontból (itt: Glory) növelhető főértékekre, és a főértékek nagyságához kötött (aranyért megvásárolható) képességekre építő szisztéma ismerősnek fog tűnni. Talán csak az lesz furcsa, hogy az elején tényleg csak alapdolgokra vagy képes (gyakorlatilag: csapkodni a kardoddal), mindent képességként kell megtanulnod, nem kevés pénzért. A karaktert több irányba is elviheted, rágyúrhatsz a kardokra, a lőfegyverekre vagy a lándzsákra; lehetsz osonkodós tolvaj és simabeszédű szélhámos; ízlés és választás szerint pedig a vudu sok mókát, kacagást, és durván megátkozott ellenfeleket felvonultató világába is belekóstolhatsz. A sok tanulható képességnek köszönhetően több küldetésnél is lesz több választási lehetőséged: kilophatod a mogorva kormányzó zsebéből a cella kulcsát, vudu-babát gyártva átveheted felette az irányítást, vagy megpróbálhatod kibelezni a komplett testőrségével együtt - ez utóbbi inkább elvi lehetőség, mint a végigjátszást segítő tanács.

A Risen 2 fésületlensége nem feltétlenül probléma, de a nyilvánvaló polírozatlansága már az: a harcrendszer visszáságai és (ezzel némileg összefüggően) a haragos tengerként hullámzó nehézség jogos ökölrázásra adnak okot. A valós idejű harcok a Piranha Bytes szándékai szerint (a fejlesztői videónaplók egyikében mondják) a klasszikus kalózos filmek kardpárbajainak változatosságát és dinamikáját lennének hivatottak visszaadni - a konkrét megvalósítás azonban gyenge lábakon áll. A harc elvileg az időzítésre, a megfelelő időben bevitt riposztokra, és jól használt másodlagos támadásokra (pisztollyal durr bele az arcába!) épít, de az implementálása suta. Néha teljesen azt történik, amit akarsz (nyomsz), néha meg nem, az aktív képességeid nem akkor „sülnek el” amikor elnyomtad őket, rosszabb esetben semmi sem történik. Még rosszabb esetben valamiért lefordulsz az éppen becélzott ellenfélről, átállsz másra, vagy a nagy büdös semmire. Ilyenkor általában meghalsz. A halál mondjuk nem meglepetés, megy az a harcrendszer bebugzása nélkül is, ha a fejlesztők éppen úgy döntenek, hogy itt az ideje valami, általam csak Rohadék Szörnynek nevezett rémséget a nyakadba hajítani. Az ő támadásaik gyakran védhetetlenek, gyakran retteneteset sebeznek, és még gyakrabban nekifutásból képesek arra, hogy három gyors harapással elintézzenek úgy, hogy semmit ne tudj tenni ellenük. Nem, még ezek a harcok sem reménytelenek, csak többszöri próbálkozást, célirányos elszántságot, elcsalogatós taktikákat, és (néha) egy adag szerencsét igényelnek.

Ajjaj, gond van a harcrendszerrel, az fontos szokott lenni egy szerepjátékban, akkor most kukázható az egész játék? A kása ennyire azért szerencsére nem forró: azért nem, mert a Risen 2 nem az a folyamatosan harcolós játék, vannak teljesen nyugis félórái (sőt: órái), ha kiporciózzuk a játékélményt, egy rész jut a harcokra, egy rész a felfedezésre, és egy karakterekre / sztorira. Mivel térképhez jutni nem a legkönnyebb dolog, sokat fogsz mászkálni buja és veszélyes dzsungelekben, még veszélyesebb barlangokban, templomokban, meg úgy általában mindenféle helyen, amit egy kalózos történettől elvársz. Magával a sztorival kapcsolatban pedig az elfoglalt hálivúdi producerek „mondja fiam, de nagyon röviden” elvárásaihoz igazodva a következő írható le: „Nathan Drake bunkó ikertestvére találkozik a Na'vik vudu-kedvelő földi megfelelőivel a Karib-tenger kalózai világában, aztán epikus, vicces és felháborító dolgok történnek.” Elég érdekes?

Számomra elég érdekes volt, de biztos vagyok benne, hogy kisebb részben a történet, nagyobb részben a karakterek meg fogják osztani a közönséget. Tulajdonképpen már meg is történt, a játék két nap múlva jelenik meg, de külföldi fórumokon már szexizmussal, rasszizmussal és homofóbiával is megvádolták a Risen második részét. Mindegyikben van némi igazság, a Risen 2 hemzseg a politikai korrektségre messziről fittyet hányó párbeszédektől, durván poénkodnak benne az orális- és anális szexszel, a melegekkel, a bennszülöttek szellemi képességeivel, meg úgy általában a nőkkel kapcsolatban is - utóbbi különösen érdekes, mivel a játék egyik írója nő. Névtelen hősünk Nathan Drake kalózruhában (még a hangja is nagyon hasonlít), olyan cinikus / bunkó beszólásokkal, hogy Dr. House rögtön otthagyná a praxist, ha hallaná. A történet ennek ellenére (vagy: talán pont ezért) teljesen jól működik, ügyesen egyensúlyoz a (sokadszor írom le a címet) Karib-tenger kalózaira is jellemző „pont annyira nem veszem komolyan magam, amennyire szükséges” palánkon, többször is kikacsint a játékosra, aki az első pár óra kevésbé lendületes cselekményvezetése után a játék harmadára már határozottan egy piros tizennyolcas karikával ellátott, a vaskos tréfáktól és karcos nyelvhasználattól sem visszariadó interaktív, többször komoly válaszutakat kínáló kalóztörténet kellős közepében érzi magát. A megfelelő ritmus kialakítását az (akarva, akaratlanul?) lassú fejlődés is jól szolgálja, nem nagyon tudsz messzire elkószálni a fő történetszáltól, ha fejlődni akarsz, csinálni kell a küldetéseket szorgosan, így a sztori fordulatait is megfelelő sűrűséggel kapod.

Prezentációs fronton a Risen 2 könnyen elintézhető egy „rendben van” kijelentéssel. Mert rendben van, semmi kiemelkedő, az első Risen továbbfejlesztett motorja tisztességesen kiszolgálja a játékot. A PC verziót teszteltük (a konzolos változatok augusztusban jönnek), ez medium-high beállítások mellett korrektül futott egy négy éves vason, egy kurrens gamer-PC-n pedig szó nélkül megette a legmagasabb minőségi beállításokat is. Technológiai szempontból a maximális értékek mellett is szemmel látható LOD-olást, a csúnyácska mélyélesség-effektet (kikapcsolható), és a gyakran béna animációkat lehetne felhozni negatívumként, a kifejezetten csinos naplementéket / napfelkeltéket, és a hangulatosan megvalósított, vadregényes dzsungeleket pedig pozitívumként. Szintén dicséretet érdemel a zene, ez nem a megszokott / elvárható utakat követi, a „korhű” dallamokat kever kifejezetten modern muzsikákkal, és jól jön ki belőle. A Piranha Bytes korábbi munkáit a megjelenéskor jellemző bughalmaz most nincs jelen, bugok vannak (elsősorban az ellenfél és barátságos AI tud bizarr dolgokat művelni), de nem olyan mértékben, hogy az a játék élvezetét komolyan befolyásolná, és ki kéne várni az első foltozást a végigjátszással.

A Risen 2 nem túl nagy költségvetésű európai RPG, és mint ilyen, csiszoltság és bombasztikus prezentáció terén elmarad a többszáz fős nagynevű csapatok által szállított szuperprodukcióktól. Túlzott játékosbarátsággal nem vádolható, a nehézsége érezhetően balanszolatlan, a harcrendszere rendszeresen megbicsaklik. Teljesen objektíven nézve a közepes kategóriában lenne a helye. Mellette szól viszont, hogy nem biztos, fókuszteszteken beállított recept alapján készült, a fejlődésért tényleg meg kell harcolni benne, és jó arányérzékkel keveri a humoros / klasszikus kalózos hangulatot. A Risen 2 nem ideális RPG, nem újító RPG, de van saját személyisége - ez pedig ebben az esetben számomra elég ahhoz, hogy a „végül is általában egész korrektül elvoltam vele” vélemény helyett a „meglehetősen jól szórakoztam” következetésre jussak az utolsó mondatban.