Home & Lone SurvivorRadar alatt

Home

A két játék közül a Home az, ami leginkább eltér a megszokott horror-recepttől - más nézőpontból viszont pont ez van közelebb a klasszikus, pszicho-horrorhoz, jóval közelebb mint azok a zombis akciójátékok, melyeket ma ebbe a stílusba sorolunk. Mit jelent ez? Nos, a Homeban, hasonlóan a márciusban bemutatott Dear Estherhez, minden a történetmesélés alá lett rendelve. Nincsenek ellenfelek, nincsenek fegyverek, minimális tárgyhasználatot találunk csak, az irányítást is a jobbra-balra-fel-akció négyessel letudjuk.

Cserébe viszont (és a fent említett Dear Esthertől eltérően) egy teljesen személyre szabott történetet kapunk, melyet cselekedeteink befolyásolnak. Ne várjunk olyan látványos visszajelzésekre, mint egy Mass Effectben, itt döntésünk nem fog azonnali, már-már szájbarágósan elmagyarázott eredménnyel járni. Helyette a játék - nincs rá jobb kifejezés - együtt játszik a játékossal. Nincsen rossz döntés, nincsen jó döntés, bármit is választunk a sztori megy tovább, azonban egy picit eltérő úton. Persze van néhány előre rögzített feladat, például ha nem nyomunk meg egy gombot akkor nem nyílik ki a továbbjutáshoz vezető ajtó, de ezekből egyrészt keveset találunk, másrészt eléggé szem előtt vannak, így gyakorlatilag lehetetlen elakadni.

A képekre nézve nehezen hihető, hogy a Home ijesztő lehet. Ez részben igaz is, nincs benne az az állandó feszültség, amit egy túlélő horrorban megtalálunk. Ettől függetlenül egy teljesen más borzongató élménnyel leszünk gazdagabbak, az egyes szám első személyben elmesélt történet már az első perctől folyamatosan az éberségünket követeli. Rögtön a játék elején egy igencsak komoly helyzetből indulunk: egy kihalt házban ébredve, az elmúlt időszakra nem emlékezve kell kiutat és válaszokat keresnünk, miközben mindenhol hullákba, fura nyomokba futunk bele. Nehezen hihető, hogy a pixeles, régi játékokat idéző látványvilág elégséges ahhoz, hogy a játékosban folyamatosan ott legyen a félelem, de a játékot kipróbálva rájöhetünk, hogy a minimalista megjelenítés ügyesen használva pontosan tud olyan hangulatot teremteni, mint a komoly csapatok által elkészített poligoncsodák. A képeken látható, hogy egyszerre egy nagyon pici részét látjuk a játéktérnek, mindössze annyit, amennyit a zseblámpánk bevilágít. Bár nem kell csapdákra, vagy szörnyekre számítani, az időnként felhangzó csoszogás, környezeti zajok biztosan fel tudják borzolni a szőrt a játékot karján. Nem is véletlen, hogy a játék elején figyelmeztetést kapunk, miszerint megéri fejhallgatót használnunk hozzá, így tényleg teljesen a mi élményünk lesz minden egyes másodperc.

A Home nem egy hosszú játék, egy-két óra alatt végigjátszható. Érdekes megoldás, hogy mentésre nincs lehetőségünk, szóval úgy érdemes nekikezdeni, hogy egy ülésre be kell fejeznünk. Cserébe viszont ha nem is alapvetően eltérő, de több ponton különböző sztorit kapunk, méghozzá egy igen kellemes, mindössze két dolláros áron. Ha egy igazán egyedi, borzongató élményt keresel, akkor a Home egy igazán jó választás lehet.

[A Home a játék oldalán vásárolható meg]

Nincs vége, a következő oldalon egy másik horrorjátékot, a LONE SURVIVOR-t mutatjuk be.

Lone Survivor

A Jasper Byrne által készített Lone Survivor már jóval közelebb áll a klasszikus túlélő horror stílushoz. Ha néhány szóban akarnám jellemezni, akkor azt írnám, hogy a Silent Hill 2 és a Sims eltöltött együtt egy görbe estét és a végeredmény ez a két dimenziós játék lett. Megvan benne az előbbi nyomasztó, túlvilági hangulata, illetve az utóbbi "embermenedzsmentje", ezek együtt adnak egy érdekes és egyedi keveréket.

A történet a szokásosan depressziós fajta: a világ elpusztult, az emberek többsége torz, húsevő szörnyeteggé változott. Túlélőként az általunk alakított névtelen fiú dolga az, hogy kinyomozza mi történt, mi történik itt, illetve ha egy mód van rá, további túlélőket keressen.

Ehhez minden nap ki kell kelnünk az ágyból, fel kell tankolnunk élelemmel, lőszerrel, elemmel és néhány adat rothadó hússal, majd el kell hagynunk a biztonságot jelentő apartmant, hogy szobáról szobára, emeletről emeletre vizsgálhassuk át az épületet és a környéket. A fent felsorolt tárgyak mindegyike rendkívül fontos, mint ahogy az is, hogy a nap végén visszatérjünk a lakásunkba aludni (ilyenkor menti a játék az állást). Élelem nélkül egész egyszerűen éhen halhatunk, elem nélkül elkeveredünk a sötétben, lőszer nélkül pedig esélyünk sincs egyik-másik ellenféllel szemben. A rothadó hús? Nos az eltereli a szörnyek figyelmét, így nyugodtan elsurranhatunk mellettük.

Mely surranás a játék kétdimenziós voltából adódóan csak bizonyos helyeken lehetséges. Elsőre nem tűnik nagy dolognak, de egy dimenziónál lényegesen többet vesztettünk: a menekülés lehetőségét. Hacsak a játék nem biztosít helyet, úgy csak előre és hátra van, ez pedig édeskevés mikor mindkét oldalról szörnyek vesznek körbe. Ez által még óvatosabban kell közlekednünk, még jobban meg kell gondolnunk, hogy pisztolyunkat használjuk, vagy megpróbáljuk elkerülni az adott ellenfelet.

Legnagyobb ellenségünk mégse a szörnyek lesznek, hanem a saját elménk, mely jól érezhetően szép lassan kezd megbomlani. Mi egyébbel magyarázható, hogy az egyik pillanatban egy vad partiba csöppenünk az egyik apartmanban, majd miután egy rövid kitérőt tettünk az erkélyen egy hullákkal teli, lerombolt szobába jutunk vissza? Vagy hogy a ház egyes részei elkezdtek bőrt növeszteni, lüktető erek mellett kell elhaladnunk? Karakterünknek ráadásul, ahogy fent is írtam, rendszeresen élelemre és pihenésre van szüksége, mely szükségleteket különböző színű tablettákkal egy időre megszüntethetjük, azonban a piruláknak van egy (Káros? Előnyős? Ezt döntse el mindenki magának.) mellékhatása, melyre a használatuk után nem sokkal fény derül.

Ez az igazán nyugtalanító és beteges környezet kitűnően leplezi az egyébként egészen egyszerű játékmenetet. A játéktér minden egyes nappal nagyobb lesz, újabb titkokra derül fény, újabb ajtók nyílnak meg, újabb területekre mehetünk el, ahol újabb rejtélyeket, feladványokat, utalásokat találunk, és ahol egy picit tovább halad a történet.

Érdekes, hogy egymástól függetlenül mind a Home, mind a Lone Survivor nem csak a kétdimenziós, de az erősen “kockás” megjelenítéssel operál, kettejük közül azonban mindenképp ez utóbbi az, ami a szemnek kellemesebb. Kellően részletes és ijesztő környezetet kapunk, még ha a karakterek arcán lévő utolsó ráncot nem is tudják ezek a pixelek megmutatni. A határozottan egyedi látványhoz pedig kitűnően passzol a szintén Byrne által készített zene, mely csak méginkább felerősíti az “innen nincs kiút” életérzést.

Megmondom őszintén, rég “szórakoztam” olyan jól horror játékkal, mint a Lone Survivorral. Minden egyes részéről süt, hogy tisztelegni akar a klasszikus horror remekművek előtt, közülük is talán leginkább a korai Silent Hill részek voltak a legfőbb inspirációs források (ami nem túl meglepő ha azt nézzük, hogy Byrne egyik korábbi játéka a Soundless Mountain II című Silent Hill 2 demake volt). Ironikus módon a Lone Survivor olyan jól tanult ezekből a játékokból, hogy minőségben bőven fölötte áll a Konami túlélő-horror sorozatának legutóbbi részeinél. Ha a Homenál valamivel több akcióra vágysz, akkor a Lone Survivor lesz a te játékod.

[A Lone Survivor Steamen vagy a játék oldalán vásárolható meg]