Playstation All Stars: Battle RoyaleTeszt

Lehetetlen a Playstation All Stars: Battle Royale kritikáját nem úgy kezdeni, hogy valamiféle párhuzamot vonunk közötte és a Smash Bros. sorozat között. Ugyanis a PAS:BR (használjuk ezt a rövidebb formát) a klasszikus Nintendo franchise ötletét próbálja meg a saját ΟΔ☐X -személeltével továbbgondolni. A Sony elérkezettnek látta az időt, és elég érettnek találta a saját történelmét, hogy megalkossa a saját variánst. Azt az exkluzív bunyós játékot, amely nem konvencionális formában tálalja a kétdimenziós pofozkodás írott és íratlan szabályait, közben pedig összeereszti a legnagyobb kabalafiguráit, exkluzív sztárjait.

Hogy mitől nem konvencionálisak a játékszabályok?

Leginkább attól, hogy nincsenek életerősávok, nincs klasszikus értelemben vett ütés-rúgás, hanem arénabunyó van, abból is a vicces, komolytalanra hangszerelt verzió. Talán a Smash Bros mellett a távolból felsejlik Capcomék Power Stone zsenije, és néhány rajzfilm-adaptáció, ahol hasonló felforgatott szabálykönyv szerint csépelték egymást a prominens karakterek.

Mint az a példákból is látszik, a komolytalan aréna-partik egyik fő kelléke a komikum és az abszurditás, a másik pedig az tudat, hogy ismerős karakterek esnek egymásnak a bohém, káoszba torkolló pofozkodás során.

A PAS ezeknek a jelzőknek maximálisan megfelel: poénos, abszurd, egyszerre bohém és kaotikus, valamint (és ami esetében talán a legfontosabb) a fő célja a rajongói kiszolgálás, csúnya angolossággal: fan service. A karakterek a bő másfél dekádos Playstation-történelem kiemelkedő alakjai közül lettek összeválogatva, gondosan ügyelve arra, hogy a régi ismerősök között azért a jelenleg futó franchise főszereplők is képviseltessék magukat. Hogy emellé miért kerültek be mégis a Dante-Big Daddy vonal szereplői, az megintcsak nyilvánvaló: a PS-história közel sem bír annyi tradicionális franchise-al, mint például a bő harminc éve videojátékokkal foglalkozó konkurens japán vállalat.

Színes szereplőgárdához színes mozgásrepertoár tartozik, amely - a játékmenetre visszatérve - három szekcióra osztja fel az adott karakter támadási lehetőségeit. A három akciógomb valamelyikét (kör, háromszög, négyzet) plusz egy irányt lenyomva minden harcoshoz más és más jellegzetes mozdulat társul. Drake például romokat omlaszt maga alá és liánon leng, Jak plazmafegyverrel fenyít, Kratos a pengéit vagy éppen isteni kardját veszi elő a vagdalkozáshoz és így tovább. Ez a hármas megoldás irgalmatlan mennyiségű mozdulatot eredményez, ha minden karakternél össze akarjuk számolni a lehetőségeket.

Szinte látjuk magunk előtt, amint a kreatívok napokig gyűjtötték maguknak az őrültebbnél őrültebb lehetőségeket, a játékkal töltöt idő után pedig megnyugtatunk mindenkit: ezek az őrültségek javarészt bele is kerültek a játékba.

Szerencsére a vaskos tutorial és practice módokon keresztül könnyen tanulható direkte minden karakter stílusa, de ami a PAS egyik nagy érdeme, hogy játék közben intuitíven magunk is rájövünk ezekre a mozdulatokra. Sőt, kis odafigyeléssel nagyon hamar effektívek lehetünk a harcmodorunkat tekintve. Idővel a különböző hatékonyságú támadásokat-ellenmozdulatokat is ügyesen kiokoskodjuk majd. A pofozkodást természetesen nem csak a figuránk mozdulataival, hanem felvehető tárgyakkal is színesíthetjük, ráadásképp pedig a hátterek is állandóan változnak, hátráltatják is szereplőinket a bunyózásban.

• A következő oldalon folytatjuk!*

Klasszikus értelemben vett életerőcsík - mint már mondtuk - nincs. Hatékony játékkal harcosunk avatárja mellett egy speckó-sávot tölthetünk (AP pontokkal) 3 szint magasságig, amely minden szinten egy egyre erősebb szuper támadást ad a karakterünknek. Ha okosan tartogatjuk (és kiismerjük a brutál mozdulatokat), akkor ezekkel automatice megsemmisíthetjük az ellenfeleket.

A szabályrendszer általában meghatározza a bunyó kimenetelének lehetőségeit. Előfordulhat, hogy pár kill után nyert ügyünk van, ha mi érjük el először az előírt kvótát. Máskor adott idő alatt kell a legjobbnak lennünk - legalábbis a pontszámok alapján, amit az élet-halál arányból hoz össze a gép a meccsek végén. Egyszerű, mint az egyszeregy, bár kell egy bő fél óra ismerkedés a rendszerrel, amíg minden részlet a helyére kerül majd.

Látvány tekintetében a Battle Royale-nek nincs oka szégyenkezni, de az is tény, hogy a nívó miatt nem fognak állak kopogni a földön a PS3 verzió esetében. A Vita átirat viszont annál inkább tiszteletreméltó, révén a cross-buy (és cross-play) követkzetében szinte észrevehetetlen a csorbulás a nagytesóhoz képest. Oké, talán egy-két karaktermodell gyengébb lett, meg a hátterek is picit egyszerűbbek, de amikor a Resistance pálya introja, vagy épp Hades első dührohama betölti a képernyőt, akkor hümmentünk majd egyet-kettőt elismerésünk jeleként. A Vita verzió dinamikus kamerakezelése segíti az egyébként tényleg kesze-kusza haddelhadd átláthatóbbá tételét, de a stílustársak ismeretében is mondjuk: az átláthatóság teljesen rendben van a PAS esetében, még a Vita képernyőjén is.

Minden szép, minden jó, mindennel azonban még sem lehetünk elégedettek. A PAS:BR legnagyobb problémáját már az első pillanatokban érezzük majd. Hiába a közel húsz éves PS-történelem, a Sony játékok univerzumainak vegyítéséből koherenciát, összetartó hangulatot nagyon nehéz dolog korrektül megvalósítani. Ez a SuperBot munkatársainak sem sikerül igazán.

Röhejes dolog látni, amint Sweet Tooth óriási macsetéjével szeleteli Parappát, de valahogy az sem áll össze, amikor a Metal Gear RAY elkezdi lebontani a Loco-Roco világot. Bohém és abszurd, ahogy a cikk elején már említettük - de nem eléggé, és nem elég ízlésesen. A vegyített alapanyagok sokszor már önmagukban sem hordozzák a komikum, vagy a rajzfilmes humor stílusát, ez pedig olyan összeférhetetlenségeket fog okozni, amire a legvadabb PS-fanokon kívül mindenki ferde szemmel néz majd. Talán egy karikatúra-jellegű újrarajzolás enyhítette volna az erőszakosan összekevert univerzumokból keletkező feszültséget…

A másik fő probléma megint visszacsatol minket a cikk elejére. A Playstation All Stars esetében nem tudunk nem elvonatkoztatni a Smash Bros sorozattól. Attól a sorozattól, amely a Nintendo „költséghatékony” megvalósításaival szembemenve olyan prezentációs és tartalmi felsőbbrendűséget mutat, amellyel a Battle Royale sem tud mit kezdeni. A PAS körítéséből hiányzik a báj, a sztori módból hiányoznak a színes minijátékok (amelyek a SB esetében akár a forrásanyagok játékmechanikájából is képesek voltak meríteni). A karakterekhez tartozó sztorik prezentálása (állóképes átvezetőkkel és a riválisharcokkal együtt is) az első Playstation korszakának játékait idézik. SuperBot-ék meg sem próbálták a HAL Laboratories irgalmatlan minőségi és mennyiségi színvonalát visszaadni, de becsületükre váljék, hogy kilóra így is sok karaktert, megnyitható apróságot, és specifikus single-objektívát sikerült a játékba zsúfolniuk.

Aztán, hogy a széles mozgásrepertoárral rendelkező karakterek az online arénékban mennyire számítanak majd kiegyensúlyozott harcosoknak, azt csak idővel lehet megállapítani. Messzemenő következtetéseket nem szeretnénk persze levonni, de van egy gyanúnk, hogy tornajáték soha nem lesz a BR-ból: egyes hősök felsőbbrendűsége már akár közepes nehézségi szinten is előjön a gép ellen játszva. De feltételezhetően nem is ez a cél, hiszen a PAS:BR inkább a casual közönséget célozza be. Ebben a csetepatéban bizonyos szintig a profi fighter játékosok is elmerülhetnek, már csak a változatosság kedvéért is.

Playstation-kavalkád: így lehetne a legegyszerűbben jellemezni a Battle Royale-t, amelyben a rajongói kiszolgálás gyakran a tartalom és a forma hátrányára válik. SuperBot-ék debütálása sűrűn veszi célba a szűkebb értelemben vett stílus csúcsragadozóját, de utolérni, vagy levadászni már nem marad ereje. Ami marad az egy tisztességesen összerakott, szórakoztató bunyós anyag, amely a creditképernyő elején köszönetet mond az összes rajongójának! Ha ez alapján már tudod, hogy ez a köszönet neked is szól, ne hagyd ki!