RocksmithTeszt

Végy egy gitárt, csapd hozzá a kábelt, dugd be az USB-be, és - ha a konzol és tévé kombináció is adott - már szólhat is a rock!

No persze, ez így kicsit bonyolultabbnak tűnik, mint mondjuk a Guitar Hero (költségesebbnek mindenféleképp költségesebb), és valóban: a Rocksmith nem játék, legalábbis nem a konvencionális értelemben. Valahol félúton van a zenei interaktív oktatóprogram és a GH/RB sorozatokban megszokott pontgyűjtögetős árkád őrületek között, de végeredményben egyik lehetőségnél sem állapodik meg igazán.

A tesztek szokásos menetét kicsit megtörve (de egyelőre még a játékosokhoz és nem a zenészekhez szólva), már az elején kijelentjük, hogy a Rocksmith lehetne ettől sokkal-sokkal jobb, összetettebb csomag. Sok részével nyilván szubjektíven, sok részével pedig objektíven nem tudtunk megbarátkozni. Mégis elmondható: megéri a belefektetett időt és pénzt, ha az embernek van az ilyesmire affinitása. A Rocksmith inkább egy modern zenei gadget, egy szoftver+hangszer+hardver szentháromságra építő kütyü, ami mindenkinek nyújt valamit. Kinek többet, kinek kevesebbet.

Mechanikailag már a képek alapján sokaknak ismerős lehet a játék magja. Jön a note highway, amelyen azonban most nem az egymás melletti sávok képviselik a buta színes gombokat, hanem más a rendszer. Vannak egymás alatt elhelyezkedő, színekkel jelölt húrok, és vannak a bundok (a gitár nyakán lévő hanglefogó, érintő pozíciók), amelyek a standard számozással vannak jelölve, a fejtől indítva egészen a gitártestig. Tetszik érezni a korábbi játékgitározáshoz képesti különbséget? Síkba léptünk a vonal világából, és beugrottunk egy olyan kétdimenziós koordinátarendszerbe, ahol a hangokat az X tengelyek mentén (korábban színes bogyók, most bundszámok), és az Y tengely szerint (színes húrok) kell megtalálnunk, egy rács-jellegű mátrixban.

A Rocksmith szerencsére eleinte nem dob senkit a mélyvízbe. Először csak egy-egy hangot kell megtalálnunk, lefognunk. A legmélyebb húron, egyszerű, párhangos riffeket. A dal elején még csak az ütem domináló hangját érintjük, a dal végén talán már komplexebb ritmusokat, néhány átkötést is. Aztán ahogy haladunk előre, jönnek az alap-akkordok, és a speciális pengetési/lefogási technikák. Hamarosan jön az első koncert a karrierünk során, ahol a dalok (a próbákhoz képest) már a (közel) teljes gitársávot tartalmazzák. Mindezt ráadásul dinamikusan, és mindent csak sorjában, fokozatosan. Nincs game over, nincs elbukott kör, csak elejtett kombó, vagy alacsony pontszám. Ha gyenge vagy, a játék visszaveszi a színes bogyók számát. Jól nyomod? Egyre több mindent fogsz látni abból, amit a gitárosok valóban eljátszanak.

És így megyünk tovább dalról-dalra. Technikáról-technikára. Koncertről-koncertre.

Persze a fejlődésünket közben a pontokkal követhetjük nyomon. A dalok végén elért eredményünket RSP (Rocksmith Point) formájában visszük tovább. Így nyílnak meg az új lokálok, a dalok, a buli lehetőségek. A nótákkal pedig újonnan felbukkanó technikákat, hozzájuk tartozó kihívásokat, és kellő pontszám felett a dalban szereplő gitártorzító eszközök virtuális mását is a próbatermünkbe varázsolhatjuk.

Igen, a Rocksmith nem csak játékként funkcionál, hanem virtuális erősítő-rackként, és pedálgyűjteményként is tisztességes szaktudást halmoz fel. Nem stúdióeszköz, annál jóval kevesebb, de annak, aki most fog először gitárt a kezébe, mágikus lesz a torzított élmény. Aki viszont már fogott valaha is elektromos gitárt a kezében, az néhány pofonnal is szembe kell, hogy nézzen.

Az első és legnagyobb pofáraesés a lag problémájából fakad. Tudod miről beszélek? Már mosolyogsz. Nem érted, hogy mit jelent ez valóságban? Elmondjuk.

A gitár hangszedőiből a jelet általában egyből a szignált átalakító pedálokba, modulokba, erősítőkbe majd végül a hangfalakba küldjük az élő zene során. A pendítés után (ha tisztán analóg jellegű motyón dolgozunk) az ember azonnal hallja, érzi a hangot. Digitális processzálás? DSP? Ma már így sem jelent gondot a hang időbeli továbbítása a célhardvereknek köszönhetően. A Rocksmith esetében viszont ott a konzol, ott a tévé, ami jó esetben 50 ms késleltetést jelent minimum. Gamingnél elmegy? Zenében ez már óriási nagy ürességérzetet kelt pengetett húr és megszólaló, feldolgozott hang között.

Talán a játék során ez annyira nem is tűnik fel. Tudatosan kicsi a hangsúly a pontos ritmuson (ami pl. a GH játékok esetében sokszor halálos tudott lenni), és zenélés közben annyira fel sem tűnik a késés. Egyedül pengetve, a különböző megnyitott rig-finomságokat próbálgatva viszont kiderül: a Rocksmith alkalmatlanná válik “gitárprocesszoros” gyakorlásra.

A szórakozás ettől persze még nem veszik kárba - sőt, ha valakinek nem elég a felsorakoztatott nótasor és karriermód, még a “guitarcade”-ban is tehet látogatást, ahol retro-jellegű, gitárra hangolt árkád játékokat lehet a pontszámokért és kombókért nyúzni. Addicionális apróságok, multi-mód, kihívások és oktató-szakaszok garantálják, hogy a Rocksmith ne csak innovatívnak, de tartalmasnak is hasson. A letölthető zeneszámokkal és a plusz tartalmakkal (pl. a basszusgitár-DLC) viszont nem jártunk szerencsésen. A PS-Store-on semmi közzétett tartalommal nem találkoztunk, a játék ígéretei ellenére sem. Feltehetően a tengerentúlon, vagy más régiókban (esetleg PC-n és Xboxon) megnyílnak ezek a plusz finomságok - nekünk nélkülözni kellett őket.

(Pedig a cikkíró négyhúros Yamaha basszusgitárja már remegő testtel várta, hogy megmérettessen...)

Ergonómiailag sem felhőtlen a látni és hallanivaló. A Rocksmith tesztelt PS3 verziója sokat tölt miközben gitárral a kezünkben állunk, néha még fagy is. A menüstruktúrában kolbászolni kész útvesztő, és ha egy dalt újra akarunk játszani egy másképpen szervezett gitársávval... nos, meg kell kerülni Tolnát-Baranyát, hogy újrázhassunk. Oktatási metodika? Az is felemás és talán nem is elég részletes. Ha nem ismertük volna az alapokat, bizonyára sok helyen elakadtunk volna, ahogy egyre mélyebben haladunk előre a karrierben. Mint azt korábban leírtuk, a Rocksmith nem tudja eldönteni, hogy a kiket is szólítson meg. Ha tudod magadról, hogy fafülű voltál, és soha semmilyen hangszer nem szólalt meg normálisan a kezdedben, akkor a Rocksmithel sem fogsz sok sikert elérni. De ha kitartó vagy, talán sikerülhet - ehhez viszont türelem kell, és az, hogy AKARD átlátni azt a kétdimenziós mátrixot, ami kvázi interaktív, színes-szagos tabulatúraként vágja az arcodba az akkordokat. Néha lájtosan, néha értelmezhetetlenül. Szerencsére a hanglefogás és érzékelés még több megpengetett húrnál is precíz marad, rontani csak akkor rontasz, ha a nagy igyekezetben rámarkolsz a nyakra, és félrehajlítod a húrt.

A játék dalválasztékáról pedig annyit, hogy ha nem komálod a rádióbarát rockot, az indie-t, vagy a klasszikusabb blues-rockot, akkor ne várj sokat a Rocksmithtől. A játék inkább az alapoktól indul, és az egyszerűbb, barátságosabb témákat felsorakoztató bulis indie/britgitárpop zenéket, klasszikus hetvenes évekből átszűrődő félkemény dallamokat, és a grunge/stoner stílus sztárjait írja fel a szetlistára. A virgához, tempós tekerésekhez, sziklára kiállós szólózáshoz több kakaóra van szükség - ezt néhány óra Rocksmith-el eltöltött idő után te is be fogod látni.

Hibátlannak közel sem mondható, még csak forradalminak sem. Itthon azonban ez az első elérhető közelségű, játékosoknak szánt hangszeres gitár-gadget. A Rocksmith az elhivatott kezdőknek garantálja a húha-faktort, a profikat pedig mosolyogva hagyja a kissé mackós lomhaságot ráragasztó laggolásával. Mindezek ellenére szeretjük és tiszteljük a játékot, és csak bátorítani tudjuk a fejlesztőket. Az irány és az első lépés ugyanis a hibák ellenére is több, mint respektálandó. Ha kicsit is úgy érzed, hogy neked kell ez a játék - ne habozz. Ebből az élményből jelenleg máshonnan nem kaphatsz egy morzsányit sem.

Utózönge:

*Hogy nem látsz pontszámot az értékelőben, ne csodálkozz. A Rocksmith a Gamer365 (és úgy általában a videojátékok) pontozási rendszerével szerintünk nem összeegyeztethető termék.

A cikk írója amatőr zenész, minimális előképzettséggel. A tesztelés során nem a játék mellé szállított Epiphone Les Paul Junior gitárt, hanem egy Ibanez RG 350-t, egy ütött-kopott kínai SG kópiát, és egy masszív PRS 245 SE-t használtunk. Mindhárom hangszerrel kiválóan működött a hangmagasság és a pengetés érzékelése!*