Circus ElectriqueTeszt

Nem lehetett könnyű a viktoriánus kori Londonban élni, pláne a steampunk változatában, ahol a hosszú kihagyás után visszatérő Circus Electrique nyitóestjétől a lakosság szó szerint eszét veszti, egy rivális cirkuszi társulatot vezető iparmágnás ármánykodása tovább nehezíti a fejreállt hétköznapokat, a város egyetlen reménye pedig egy igazságot hajszoló fiatal újságírónő. Ha azon töprengsz, hogy miféle őrült zseniknek jut eszébe történetorientált cirkuszmenedzselős taktikai szerepjátékot (!!) fejlesztenie, nem kell messzire menned. Az elkövető a hazai Zen Studios, akiknek több műfajt ötvöző egyedi játéka leginkább a Darkest Dungeonnal rokonítható, ám annál sokkal könnyedebb hangvételű, és bár elképesztő mélységek vannak benne, nem a hardcore vonalat képviseli. Számomra a legnagyobb érdeme, hogy még én is boldogulok, mi több, marha jól szórakozok vele, pedig életemben nem játszottam menedzselős játékkal, cirkuszban pedig utoljára általános iskolás koromban voltam.

Nem sok kertelést követően már az első csatáinkat vívjuk a mindenféle furcsa technológiai vívmányokkal felturbózott és vérszomjas bobbyk, pantomimesek, és posh lédik ellen, miközben a történet főbb szereplőit, majd idővel a múltjukat is megismerjük a szokatlanul modern, mégis ízig-vérig viktoriánius Londonnal egyetemben. A téboly idején is tovább működő cirkusz fenntartásának napi rutinját hamar megtanuljuk: az esti műsör összeállítása, a cirkuszi épületek (pl. pihenőkocsi, gyakorló sátor) használata, az aktuális cél felé masírozás London utcáin egy felderítő alakulattal, és persze az összecsapásokra felkészülés. Minden nap harccal ér véget, gyűjtjük az XP-t, hírnevet és nyersanyagokat, egyre több hadba is hívható fellépő érkezik a társulathoz, cirkuszunk épül-szépül, egyre nagyszabásúbb produkciók bemutatása válik lehetségessé, és remélhetőleg az út végén az angol főváros is megmenekül.

A cirkuszi fellépések a színfalak mögött zajlanak, a rikkancs azonban az apokaliptikus körülmények ellenére megbízhatóan szállítja az esti újságot, amelyben elolvashatjuk az általunk összerakott műsor sajtóvisszhangját egyéb aktuális fejleményekkel egyetemben. Az esti műsor megtervezése gyakorlatilag egy menedzselős minijáték, ahol az épp házon belül maradt embereink közül kiválasztjuk a műsor típusa, valamint a képességeik és egymáshoz való viszonyuk alapján a legalkalmasabbakat. A műsor típusa és összetettsége meghatározza, mennyi és milyen jutalom üti a markunkat a sikeres fellépés esetén, illetve hogy hány fellépőre van szükség. A fellépők mindegyikének van preferált szerepe, például fő attrakció, nyitó- vagy záró szám, illetve hogy kivel (nem) szeretnek együtt dolgozni. Olykor a karakterosztály után is jár bónusz szorzó arra vonatkozóan, hogy mennyire lesz szórakoztató az este, például egy mágia témára felépített műsort nehéz bűvész nélkül jól megcsinálni, míg egy könnyed délutáni matiné esetében nincs sok megkötés. A siker érdekében bevethetünk olyan eszközöket, mint a plusz reflektor, dekoráció, vagy a füstgép, és az sem mindegy, hogy a fellépők mennyire elhivatottak, vagy épp elégedetlenek.

Ha letudtuk a cirkuszi teendőinket, egy egyszerre legfeljebb négy főből álló, állandóan változtatható összetételű felderítőcsapattal vághatunk neki London hat kerületének, hogy napról napra közelebb jussunk a célunkhoz, amely közelebb visz a válaszokhoz és az őrület végéhez. Ilyenkor a cirkusz porondmesterének unokahúgát, Amelia Craig-et irányítjuk, aki a négy őt védelmező cirkuszi fellépővel nem csak az útba eső őrültek baját látja el, hanem alkalomadtán interjút készít, vagy jutalmakkal kecsegtető minijátékokban vesz részt. Érdekesség, hogy bár a térkép szerteágazó utakat biztosít, csak egy lineáris útvonalat követhetünk, és a kimaradt dolgokat később, a kézműves sátor fejlesztésével és a Time Capsule nevű tárgy használatával mehetünk vissza összeszedni (a fejezet későbbi újrajátszásával). Ez jól jöhet, ha a játék második felében kicsit farmolnánk gyengébb mobok ellen a könnyedebb továbbjutás érdekében, meg persze a plusz pénz, nyersanyag és mindenféle talált kincs sem árt a sikerhez. További tápolási lehetőség házon belül a gyakorló pálya (Training Grounds), ennek napi használatát azonban elég hamar meguntam, és közepes fokozaton nem is éreztem szükségesnek.

A játék legélvezetesebb részét számomra a körökre osztott harcok adják, hisz nem elég, hogy olyan elvetemült figurák csapnak össze, mint a bohóc és a tengerész, a szabadulóművész és a patkányirtó, vagy a hasbeszélő és a kéményseprő, a drámai hatást összetett mechanikák is fokozzák. Mindegyik résztvevő egy karakterosztályba tartozik, de erőember és erőember közt is van különbség, mert lehet, hogy csak az egyik tud kézi súlyzóval dobálózni, a másik meg fenyegetően feszíteni. Az eltérő képességeket szintlépéskor fejleszthetjük, akárcsak az olyan tulajdonságokat, mint hogy mennyire vicces vagy lenyűgöző az illető, utóbbi azonban a fellépések és bizonyos minijátékok sikerességénél játszik szerepet. A csatatéren a pozíciónk sem mindegy, bizonyos képességek ugyanis csak az első sorból, vagy leghátulról süthetőek el, illetve némely karakterosztálynak van preferált helye. Támadó képességek mellett vannak buffok, illetve az ellenre szórható debuffok is szép számmal, meg persze némi mázlifaktor, ami a támadások/képességek sikeres kivitelezését illeti. Ezek időzítésekor azt sem árt nézni, hogy ki mikor jön a kezdeményezőképessége alapján, de van még egy sor egyéb taktikát befolyásoló tényező.

Az angolok hírhedten szeretnek beszélgetni az időjárásról, így nem lehet véletlen, hogy kulcsszerepet tölt be. London, szitáló eső, a bohóc haja még mindig tart, viszont mindenki egyre jobban bedepizik, harcban pedig a tűznyelőnél többre megyünk bárkivel, pláne ha van elektromos támadása is. Ködös időben a hátul álló nem lát messzire, ezért nem tud támadni, éjszaka sok támadás bónuszt kap, de elhúzódó csetepaté esetén csendháborításért rendőrségi erősítés futhat be, tömeg előtt jobban megy a buffokkal járó emberkedés, és így tovább. A morális rendszer alapját adó elhivatottság (Devotion) szintje minden karakterünknél egy sor dologtól függ, például hogy volt-e sikeres fellépése, győztes csatája, vagy nem unatkozik-e, de harc közben is folyton változhat, hisz ki ne fordulna be például egy parkőrtől szemetelésért kapott büntetőcédulától? Ha valaki nagyon maga alatt van, vagy épp majd’ kicsattan jókedvében, a hangulatának megfelelő büntetést vagy bónuszt is kaphat, például aki extrovertáltra hergeli magát, az kétszer jön egymás után.

Csata közben van még lehetőségünk tárgyat használni, előre- vagy hátraküldeni valakit, várni a kör végéig, védekező pozíciót felvenni, de akár el is menekülni. Idővel megnyitjuk az Amazemetert is, amely sikeres támadásoktól töltődik, és három szuperképességet pakolhatunk rá, amelyek bármelyikét elsütve lenullázzuk, így érdemes bossokra, vagy nehezebb összecsapásokra tartalékolni. A kerületek végén minket váró izgalmas főellenfelek közepes fokozaton okoznak némi kihívást, de ha egyszer benézünk hozzájuk és esetleg kudarcot is vallunk, tudatos rákészüléssel egyik sem vészes, mert mindegyiknek megvan a trükkje, gyengéje. A mesterséges intelligencia egyébként nagyon szépen helytáll és sokszor alaposan meglep, talán csak akkor szaladt fel a szemöldököm, amikor az egyikük épp a tűzálló tűznyelő csajszimat próbálta meg felgyújtani egy igen látványos lézertámadással.

Az addiktív harcrendszere mellett hangulat és stílus terén teszi rettentő magasra a lécet a Circus Electrique. Az animációk, hangeffektek, és dumák nagyon a helyükön vannak: némelyik támadást vagy figurát képtelen vagyok megunni, egyik személyes kedvencem a sodrófával verekedő pék néni, de mindegyik kerület felvonultatja a maga szórakoztató őrültjeit. A játékmenet folyamatosan kínál valami újat, de a legizgalmasabb a vicces, vadabbnál vadabb új fellépők színre lépése, akiknek folyamatosan lehet kísérletezni a legoptimálisabb összeállításával. Hasonlóan lenyűgözőek az egyes kerületek csatahelyszínei, melyek ugyan csak háttérként jelennek meg, de a parkok, terek, kikötők, pubok, macskaköves utcák, gyárépületek, vagy épp a London Bridge ugyanúgy árasztják magukból a brit és a steampunk életérzést, mint a szereplők öltözéke és beszédstílusa. A szinkronszínészek fantasztikus munkát végeztek, az aláfestő zene fülbemászó és a sok ismétlődés ellenére nem válik unalmassá, és vizuálisan is minden a legutolsó részletig a helyén van. A képregényszerű átvezetőket is beleértve ritka a látvány, hangzás és hangulat tekintetében ennyire egységes, átgondolt játék, ami ráadásként profi magyar fordítást is kapott.

Ha a fentebb írottak alapján az a benyomásod alakult ki, hogy ez egy rém bonyolult játék, az a jó hírem, hogy egyrészt nem így van, másrészt nem csak a betanítás és a kézfogás mértéke példaértékű, de az összes menü és felület marha jól átlátható és könnyen értelmezhető. Kedvencem a cirkuszi műsorok összeállításánál a mindenféle vizuális indikátor arra vonatkozóan, hogy ki kivel mennyire kompatibilis, illetve hogy a fellépők együttes tudása és kémiája alapján számszerűsítve mekkora sikerre számíthatunk. Ha mégis kiesnének dolgok főleg a kezdeti infó dömpingben, a minden oldalon elérhető nagyítóra kattintva bármikor megnyitható az odavágó puska, és a bővebb magyarázatok is bármikor visszaolvashatóak. Balansz tekintetében talán nem minden tökéletes, legalábbis érzésemre van pár kevésbé jól, vagy könnyen használható karakterosztály, némelyik pedig nagyon erősnek tűnt, de könnyen lehet, hogy nehéz fokozaton játszva más tapasztalataim lettek volna. A vége felé előfordulnak nehézségi tüskék, de az amúgy kb. 30 órás játékidőbe belefér némi korábbi helyszíneken farmolás is – ez nem feltétlenül lesz mindenki ínyére, de legalább nem is kötelező.

Szerencsére a cirkusz világáért rajongás és a menedzsment játékok terén való jártasság sem kötelező előfeltétel ahhoz, hogy a Circus Electrique bárki számára ne csak hozzáférhetőnek, de abbahagyhatatlannak is bizonyuljon. A nyári bejelentéskor még nem éreztem annyira magaménak, mint az Operenciát, most meg itt van, én pedig véreres szemmel, „csak még egy napot megcsinálok” felkiáltással nyomkodtam éjszakába nyúlóan. Angol szakosként az anglománia is beszél belőlem, de a hangulattól csöpögő viktoriánus steampunk környezet megtámogatva egy minden összetettsége mellett vicces és szórakoztató harcrendszerrel, valamint ennyi őrült figurával és eredetiséggel pont azt a fajta könnyed figyelemelterelést nyújtja, amelyre most a legnagyobb szükségünk van.