Assassin's Creed RogueTeszt

Amilyen izgalmasnak és ígéretesnek tűnt az Assassin's Creed átívelő szála és metasztorija az Ezio-trilógia idején, olyannyira gyorsan építette le azt a Ubisoft a rákövetkező években - sok-sok rajongó legnagyobb bánatára. Még szerencse, hogy minden rosszban van valami jó, a világvége-misztikum hátrahagyása és a szétcincált Abstergo-szál következtében ugyanis minden eddiginél könnyebbé vált különféle leágazásokat indítani: ennek eredménye lett az Assassin's Creed Rogue, amely bizonyos szempontból a széria eddigi legegyedibb darabjának mondható, és mint ilyen, mindenképpen figyelemre méltó.

Bár a harmadik rész egy sztoricsavar erejéig már eljátszott az ellenkező gondolattal, összességében elmondható, hogy a franchise fókuszában mindig is az asszaszinok voltak, Altairtól kezdve egészen Connorig. A Rogue sem indul másképp: az előző generációt búcsúztató epizód főhőse, Shay Patrick Cormac szintén bérgyilkosnövendék, idővel azonban megreng a hite a rendben, miután az Ősi Civilizáció egyik relikviája porig rombolja Lisszabont a játék - nem mellesleg - leglátványosabb küldetésében. A feszültség árulásba torkollik, a hősből pedig antihős lesz: Shay a cselekmény első komolyabb fordulópontját követően csatlakozik az ellenséghez, így a Rogue az első olyan Assassin's Creed játéknak mondható, melyet valóban egy templomos szemszögéből göngyölíthetünk fel. Ez pedig - bár nem feltétlenül tűnik annak - jó dolog, nagyon jó. Nem csak azért, mert ad némi új ízt az évek óta viszonylag alacsony színvonalon mozgó múltbéli cselekményszálnak, hanem mert kiválóan árnyalja az asszasszinok és a templomosok között húzódó ellentétet, ügyesen megvilágítva azt, hogy közel sem annyira fekete és fehér minden, mint amilyennek eddig látszott.

TE VAGY AZ, ARNO?

Az amerikai trilógia lezáró epizódjaként a Rogue számos lyukat betömköd a harmadik rész és a Black Flag kapcsán, és kifejezetten jó érzékkel szövi bele a korábban megismert karaktereket a történetbe. Ám talán ennél is izgalmasabb, hogy az újgenerációs "testvérepizóddal", a Unity-val is feltárul idővel a kapcsolat - hogy pontosan milyen formában, annak felfedezését meghagyjuk nektek.

Az új felállás ettől függetlenül nem jelent új játékmenetet: a Rogue a jól megszokott Assassin's Creed formulát hozza ezúttal is. Ez bizonyos fokig nyilvánvalóan jó, főleg a rajongók számára, ám évről-évre erőteljesebben érződik, hogy egy egyre inkább fáradó és kiismerhető valamit kapunk Assassin's Creed néven, melyből idén ráadásul az igazi újdonság is hiányzik. A Black Flag tavaly megnyitotta előttünk a tengereket, melynek köszönhetően egy rendkívül élvezetes, izgalmas csatákkal és felfedeznivalókkal teli elemmel bővült a játék, a Rogue pedig ugyanezen receptre épít, New York városát leszámítva több kisebb helyszínnel teleszórva a világtérképet, melyek között a Morrigannel csónakázhatsz. És bár a vizet szelni a mai napig remek móka, másodjára azért már nem üt akkorát a dolog, így nem véletlen, ha erőteljes Black Flag-utánérzésed lesz a Rogue-t játszva, csak éppen némileg északabbra, kevésbé mediterrán környezetben. Ez utóbbi főleg azért szomorú, mert a Black Flag fő erőssége maga a világ volt, és bár az új körítés is tartogat néhány jófajta hangulati elemet a nem ritkán ködös és fagyos óceánnak hála, összességében mégsem mondható annyira erősnek az atmoszféra, mint az elődnél.

Na de vissza a konkrét játékmenetre: a missziókat, illetve a harcokat illetően nem számíthatsz különösebb meglepetésre. Itt-ott persze történt némi variálás: sokkal több például a puskával felfegyverzett ellenség, így minden eddiginél jobban kell kerülni a nyílt összecsapásokat, amiből az is következik, hogy valamelyest komolyabb hangsúlyt kapott a lopakodás. Maguk a küldetések azonban nagyrészt a már unalomig ismert sémát követik, így a fentebb már említett lisszaboni kivételtől eltekintve aligha fogod úgy érzi, hogy olyasvalamit kapsz, amivel korábban még nem találkoztál - mindezt a sorozat történetének legrövidebb kampányában, amely mindössze 6-7 szekvenciából áll (nézőpont kérdése), és nagyjából ugyanennyi óra alatt teljesíthető is. Feltéve persze, hogy kizárólag ennek felgöngyölítésére koncentrálsz.

Ami azonban sokadszorra is megmenti az Assassin's Creedet, azok a mellékes teendők, ilyen szempontból ugyanis továbbra is némileg unikumnak mondható a Ubisoft sorozata. Na persze nem azért, mert máshol nem találni kismillió gyűjtögetnivalót. Sokkal inkább arról van szó, hogy egy ennyire agilis főhőssel, egy, a méreteket és a magasságokat tekintve ennyire diverzív világban teljesen más élmény idézőjeles titkok után kutatni, mint mondjuk Liberty City-ben. Az opcionális objektívák között ráadásul található néhány kifejezetten ötletes darab is. A különféle főhadiszállások elfoglalása például egészen kompakt és élvezetes csomagokban kínálja azt az élményt, ami a tervezés és a végrehajtás sikeresen végigvitt módszerének jutalmaként jár, éppen annyi kihívást nyújtva, ahol már kissé logikai játék érzete van a dolgoknak, mégsem lóg ki mindez a koncepció egészéből. De jól építettek a fejlesztők a "fordított felállásra" is, miután a lesből támadó bérgyilkosok állandó fenyegetést jelentenek a játék folyamán, melynek köszönhetően a kissé elhanyagolt eagle vision ezúttal sokkal nagyobb hangsúlyt kap - sőt, egy külön mellékküldetés-típus is van az asszaszin-merényletek szabotálására.

DEJA VU AZ ABSTERGO-NÁL

Az Abstergo-szál - miután a Rogue is a fősodorba tartozó epizód - természetesen ezúttal sem hiányozhat, és bár a metasztori léptéke továbbra is aprócska a korábbiakhoz képest, összességében most is érdekes és izgalmas infómorzsákat kapunk. Némileg csalódás, hogy komplett újrahasznosítás történt: az Abstergo Entertainment tavaly megismert montreali irodáját járhatod be most is, de a hekkelgetés és a háttértörténet valamelyest szerencsére kárpótol mindezért.

Ha nagyon gonoszak akarnánk lenni, akkor nemes egyszerűséggel az eddigi leggyengébb fősodorbeli Assassin's Creed játéknak is csúfolhatnánk a Rogue-t, ez azonban egyáltalán nem lenne helyénvaló, hiszen alapvetően továbbra is egy korrekt, jól összerakott produktummal állunk szemben. Arról pedig már a Ubisoft Sofia sem tehet (akik előző művüket, az Assassin's Creed: Liberationt mindenképpen felülmúlták), hogy az évek során alaposan kiszipolyozott franchise érthető mód a fáradtság jeleit mutatja - mert hogy igazából ez a Rogue fő baja, nem a minősége. Az Assassin's Creed a mai napig az open world műfaj egyik csúcsa. Csak éppen a mellé járó tartalom és játékmenet olyan, ami néhány éve még innovatívnak és egyedülállónak számított, mára azonban határozottan kiszámíthatóvá vált.

Az Assassin's Creed: Rogue kis túlzással egy méretesebb Black Flag DLC-nek is elmenne, a gameplay, a küldetések és a játékvilág felépítése terén ugyanis nem nagyon tud újat mutatni az elődhöz képest. Ennek ellennére mégis tudjuk ajánlani az (egyelőre még) előző generációban ragadt asszaszinnövendékek számára: nem csak azért, mert ismét elhajókázhatnak és -mászókázhatnak 10-20 órát egy alapvetően még mindig hangulatos világban, hanem mert megismerkedhetnek egy olyan történettel, amely némileg más megvilágításba helyezi a bérgyilkosok és a templomosok örök konfliktusát.