Devil's ThirdTeszt

Lőttél már úgy lábon valakit, hogy lerepült a feje? Hacsak nem volt szerencséd Mel Brooks soha ki nem adott videojátékához a 90-es években, akkor jó eséllyel eddig nem adatott meg neked ez a roppant egyedi élmény. Mondom: eddig. VÉGRE a boltokba kerül ugyanis az emberhez nőtt napszemüveg, Tomonobu Itagaki által 2011-ben bejelentett Devil's Third, tele olyan vadítóan új játékelemekkel, mint az előbb említett gyilkos bravúr, vagy mondjuk a… Nem. Valójában a stílusos(nak szánt) erőszak e roppant blőd manifesztációján kívül egyenként nagyjából mindent láttunk már, amit Itagaki játéka felmutat, így mikor a stáblista végén feltűnik a láthatóan némileg megkeseredett japán dizájner rajongókhoz írt személyes hangvételű üzenete, a levágott végtagok, a szénné bombázott tájak és az elhullott extrém karakterek nyomán csupán kissé szomorú rezignáltságot érzünk.

Pedig a játék (és Itagaki) mást ígérnek. Előbbi egy indiai istenséggel és lángokkal nyit, roppant mély és kemény dolgokat sejtetve, utóbbi pedig egyenesen arról beszél, hogy a DT „áttörést” jelent majd az ipar számára. Aztán látunk drone-hadviselést (mert az aktuálpolitikai kommentár igen óvatos kezet igénylő műfaj), gonosz terv keretein belül felrobbanó műholdakat, és az egész Földet sötétbe borító EMP támadást. Ennek hatására a guantánamói börtönben kiszabadulnak a foglyok (!), akikről tök tévesen azt hittük, hogy vélt vagy valós dzsihádisták, valójában viszont rosszéletű rapperek. Őket később betanulásképpen úgy megdobjuk vascsővel, hogy kettészakadnak.

Nem az a baj a Devil's Third körítésével, hogy irgalmatlan nagy baromság, hanem hogy minden hangoskodása ellenére alig szorult bele személyiség és élet. Világa szinte teljesen statikus, hiába veri hősünk, Iván (42, orosz állampolgár) meglepően hiteles mozdulatokkal méretes dobcuccát, ha utána hiába ütögetjük a cineket, azok meg sem mozdulnak. A díszletekhez ne nyúljuk, csak dísznek vannak.

Az ellenfelekből ezzel szemben zavarba ejtően könnyű reakciót kicsikarni: egyrészt bármilyen kezünk ügyébe akadó eszköztől tényleg darabokra hullik minden rosszarcú, másrészt Iván pár óra játék után is úgy sértette meg egyszerre tizenkét esetben az emberi test egységének szentségét, hogy tőlem csak annyira volt szüksége, hogy nyomva tartsam block/dodge gombot, és (már nem túl) lelkesen nyomogassam a gyenge támadást. Később kínosan nyilvánvaló spawn-pontok és az ott megjelenő tankjellegű, végre odafigyelést igénylő ellenfelek segítségével sikerült némi kihívást csempészni a játékba, de az ehhez hasonló lusta megoldások remélhetőleg legfeljebb csak elrettentő példaként jelennek meg a pályatervezést tanítani hivatott kurzusokon.

Ivan ellenfeleivel ellentétben a Devil's Third határozottan jobban mutat darabjaira vágva. A „könnyű” és „súlyos” támadásból álló közelharc és a TPS/FPS stílusok között rugalmasan váltakozó lövöldözés hibridje jól működik, és a harcok jelentős része mindkét megközelítést támogatja, amit nagyban segít, hogy ütő-/vágófegyverünket távolról is hozzávághatjuk a gonoszokhoz. Ha sprint közben megnyomjuk a guggolást, akkor Ivan szépen imitálja a Vanquishben orgazmikus szintig tökéletesített becsúszást, az automata fedezékrendszer pedig többnyire azt teszi, amit kell. Sőt, az AI csapattársak tényleg képesek lelőni ellenfeleket.

Kár, hogy mindez nem áll össze egy igazán szórakoztató egésszé: a csúszás két szakaszt leszámítva egyszerűen felesleges és csak nehezíti a célzást, a közelharc sekély türelemjátékká silányul az ellenfelek merev támadóláncai (meg persze az esetlen kamera) miatt, míg a lövöldözést az egymástól alig különböző fegyverek és a teljesen tempógyilkos módon fedezékfetisiszta ellenségek teszik gyakran unalmas pixelvadászattá (amit a Splatoon fenséges giroszkópos irányítása után egyszerűen fájdalmas „natúr” analógkaros célzás súlyosbít). A pályatervezőknek talán lett volna még esélyük megmenteni a játékmenetet változatos és kreatív feladatokkal, de minden ezzel kapcsolatos reményünk gyorsan elsorvad, mikor a játék arra kér, hogy ugyan, keressük már meg a liftnek áramot szolgálgató generátort (hiszen ez egy videojáték), majd egyből megmutatja, hogy természetesen a nulla elágazást rejtő folyosó végén találjuk vágyaink tárgyát.

A single-player mód 10-15 órája akkor sem kellemesebb, ha a mechanikai és pályadizájn hiányosságok felett szemet hunyva inkább a modern játékipar által előszeretettel hangsúlyozott „élményt” kívánjuk átélni. A képfrissítés jobb pillanataiban eléri a másodpercenkénti harmincat, de nem is ez a lényeg, ugye, hanem az, hogy milyen képek frissülnek helyenként szégyellnivaló gyorsasággal. Nos, e tekintetben a Devil's Third a modern videojáték-grafika Ayn Randje. A művészeti részleg néhol egyértelmű diadalt arat (a japán hegyi kastély távolról roppant impozáns), máshol viszont az inspiráció hiánya csontszáraz PS2-es textúrákkal megtámogatva ér el a csordogáló rozsdás csapvízhez hasonlítható izgalmakat. Cserébe kiváló köröket mehetünk az előző generációban népszerű „Unreal Engine 3 töltési lag, vagy csak simán ilyen ronda?” játékkal. Karakterek terén leginkább a Metal Gear castingekről hazaküldött színészeket kapunk, akik gyengén rendezett, esetlen cutscene-ekbe vinnének életet, ha lenne bennük. A sztoriról pedig maradt még egy sor jegyzetem, azt szó szerint idézném: „Biológiai kísérletek és zombik, jéé!”

Elképzelhető azonban, hogy még sincs veszve minden. A Devil's Third multiplayer oldalát végignézve ugyanis egészen impozáns lehetőségekkel szembesülünk: 8 játékmód, melyben részt vehetünk klántagként vagy zsoldosként, szövetségesi és békerendszer a klánok között (mely megszegése egészen izgalmasnak tűnő kockázat-jutalom dinamikát hordoz magában), saját egyedi bázis fejlesztése és más csapatok bázisának ostromlása… És hogy mindez milyen a gyakorlatban? Kérdezzétek a japánokat. A Devil's Third teszt-embargója előtt ugyanis egyszerűen nem voltam képes más játékost találni a már hetek óta futó szervereken, a már korábban megjelent szigetországi verziót nyúzó kollégákkal pedig nem mer/tud összeereszteni a gép. Simán elképzelhető, hogy a multiplayer az egyjátékos mód szinte minden, a játékmenetet érintő hibáját orvosolja, hiszen, mint említettem, az alapok adottak egy nem kiemelkedően mély (képzavar), de tempós és izgalmas daráláshoz, csak épp single-ben hiányzik hozzá a megfelelő ellenfelek és környezet. Ha van remény arra, hogy a Devil's Third bárkinek igazán jó befektetés lehet, az a multiban keresendő—mi több, a többjátékos mód PC-n ingyenes, így bármiféle kockázat nélkül lehet közelíteni a játék már első ránézésre is legígéretesebb részéhez.

Itagaki és legújabb gyermeke igen kemény utat jártak végig. Mire elérte, hogy a boltok polcaira kerüljön, a Devil's Third platformot, engine-t és kiadót is váltott. Ez pedig tagadhatatlanul meg is látszik rajta, és nem válik előnyére. Majdnem minden alapelemén látszik a gondoskodás, de egészében mégis azt árulja el magáról, hogy születésének meghatározó eleme a pánik volt, nem pedig az ambíció vagy akár csak a higgadt rutin. Áraszt magából egyfajta konok elszántságot, hiszen sok hányattatás után mégiscsak megszületett, és még a leginkább homlokhorpasztő blődségek közepette is próbálja komolyan venni magát—csak hát játszani ugyebár nem a szándékkal fogunk, hanem a produktummal. Amivel simán elképzelhető, hogy később érdemes próbálkozni—ha majd olcsóbban adják, ha a multiplayer tényleg érdemessé teszi a létezésre, és ha lesz elég ember, akik révén online életre kel a játék.