Dragon Quest VII: Fragments of the Forgotten PastTeszt

Elképesztően vártam a Dragon Quest VII: Fragments of the Forgotten Past 3DS-es remake-jének megjelenését! Az utóbbi években kiéheztem egy igazi klasszikus JRPG-re, ami felidézi a 16 és 32 bites idők legszebb pillanatait, és nagyon örültem, hogy végre rátehettem a kezem a játékra. Örömöm azért is teljes, mert a DQVII nyugati megjelenése nem volt egyértelmű. Először 2013-ban látott napvilágot Japánban, és sokáig esélytelennek tűnt a szigetországon kívüli kiadás. Mostanra kiderült, a SquareEnix eredetileg nem akarta lokalizálni a játékot nyugaton. A világ, és elsősorban a francia Dragon Quest rajongók azonban olyan nyomást helyeztek a cégre, hogy végül a Square engedett, és elkezdődött az angol verzió kiadásának előkészítése. Nem lehetett egyszerű munka, ezt a cég fejesei is elismerték. A Dragon Quest VII ugyanis méreteit tekintve az egyik legmonumentálisabb JRPG, a zsáner elmúlt 30 éves történetében.

A játék mérete, mélysége, már 15 évvel ezelőtt megdöbbentett. 2001-ben játszottam ugyanis először a játékkal, amikor PS1-re, akkor még Dragon Warrior VII címen, megjelent az USA verzió (Európába soha nem jutott el). Az új kiadástól nem vártam nagy meglepetést, mert tudtam, hogy egy valódi konzervatív JRPG-t fogok kapni. A konzervatív szót itt most nem maradi, hanem sokkal inkább értékőrző jelzőként használom. A Dragon Quest sorozatra soha nem volt jellemző a kísérletezés vagy a gyökeres reformok erőltetése. A hetedik rész nem tér el ettől a formulától. Hogy ez mit jelent? Egy oldschool JRPG-t, körökre osztott harcokkal, kasztrendszerrel megszerezhető kepeségekkel, és egy monumentális méretű, de annál lassabban csordogáló történettel. Mindez egyes játékosoknak nem biztos, hogy be fog jönni, mivel túlságosan is régimódinak fogják találni a körítést, és a játékmenet fogásait. Ma már furcsának hatnak olyan 8 bites szintű megoldások, mint hogy a hangok sok helyen direkt NES-es hatást keltenek, menteni csak a templomokban tudunk, a harcokban pedig, ha kiadunk egy utasítást, a játék nem kérdez rá, hogy biztos vagyunk-e a dolgunkban. De ezek részei annak a retro életérzésnek, amik nélkül nem DQ a DQ.

A DQVII olyan, mintha a készítők eldöntötték volna, hogy megcsinálják minden idők leghosszabb és legtartalmasabb klasszikus JRPG-jét. Jellemző, hogy az eredeti PS1-es verzióban 3-4 óra játékidő után következett az első harc. Az átlagos végigjátszás közel 100 óra volt, de titkokkal könnyen e fölé is csúszhatott. Nagyon kíváncsi voltam, hogy ezt a mérhetetlen tartalmat vajon a remake-ben megkapjuk-e. Szerencsére a 3DS-es verzióban minden ott van, ami PS1-en, sőt még bónuszok is vannak. Pedig a 3DS-es változatban a játék elején még vágtak is. Az első dungeon puzzle elemein könnyítettek, így most már csak kb. két órát kell játszanunk, az első összecsapásig. A PS1-es változathoz képest több újdonság is van. A játék egy teljesen új fordítást kapott, ami sokkal pontosabb és hangulatosabb, mint az eredeti. Az egész játék sokkal kiegyensúlyozottabb hatást kelt, mint PS1-es elődje. A játékmenet áramvonalasabb, játékosbarátabb, a fejlődés gyorsabb és sokkal nehezebb elakadni. További újdonság, hogy a földrészeken a véletlenszerű harcok megszűntek, a szörnyeket láthatjuk a terepen. A véletlenszerű harcok azonban nem tűntek el teljesen, a tengeri hajózások alkalmával (amiből sok lesz) sajnos még mindig jelen vanna. A régi JRPG-kre jellemző módon, nem érdemes sokszor elkerülni a csatákat, mert a játék így sem könnyű. Fejlődni pedig csak akkor lehet, ha tudatosan és folyamatosan tápolunk. A változtatások, finomítások következtében a játék sokkal élvezetesebb, játszhatóbb lett. És ami fontos, sokkal szebb is. A DQVII kapott egy új, nagyon szép grafikai engine-t 3DS-en, ami már-már szebb, mint az etalonnak számító nyolcadik rész. Egyedül a világtérkép nem tetszett, a semmiből előbukkanó tereptárgyak miatt igen csúnyán fest, még optimalizálhattak volna rajta.

A DQVII világépítése nagyon erős, de legalább annyira lassú is. Az egész játékból egyfajta kiegyensúlyozott nyugodtság sugárzik. A játék nem sietet, nem rángat, nem kapkod, csak szép lassan folydogál a szemünk előtt. Jó példa, hogy a történet végig csak sejteti, hogy az epizodikusan elénk gördülő akadályok mögött a kezdetektől egy misztikus erő munkál, de a teljes kép csak a legvégén fog összeállni. Minden DQ részben van valamilyen a játékmenetre ható fordulat a történetben, gondoljunk például a hatodik részre, ahol két világ is volt. Talán nem túlságosan nagy spoiler ha elárulom, hogy a DQVII középpontjában az időutazás áll. Mindez a játék első 5 órájában, rendkívül komótosan bomlik ki előttünk. Dióhéjban arról van szó, hogy a múltban történt tragédia miatt a világról eltűntek a földrészek. A játékos feladata az lesz, hogy helyreállítsa a világ régi formáját, és persze kiderítse milyen gonosz erő áll a háttérben. Ahhoz hogy az összes földrészt visszahozzuk, váltanunk kell két idősík, a jelen és a múlt között. Ehhez a kontinenseket jelképező puzzle szilánkokat kell összegyűjteni, és a játék központi templomában elhelyezni. (Játékmenetet könnyítő újdonság, hogy a feladathoz kapunk egy radart is, ami villogással jelzi, ha közelébe vagyunk egy puzzle darabnak.) Ha mindegyik töredék megvan, akkor elrepülhetünk az adott kontinensre, és annak is a múltjába. Az új helyszínen meg kell oldanunk az elénk gördülő akadályokat és kalandokat. A végén a jutalmunk, hogy a földrész megjelenik a jelenben. Így aztán szinte minden helyszínnek két változata lesz a játékban, egy múltbéli és egy jelenbeli. Természetesen mind a kettőt végig kell járnunk, hogy a történet kerekét előrelendítsük. Az időutazásos történet nagyon izgalmas, számtalan lehetőséggel. Megkockáztatom, a Chrono Trigger óta nem élveztem ennyire JRPG-ben ezt a tematikát.

A DQVII rendelkezik azzal a képességgel, amivel kevés JRPG. Amikor elindítjuk, úgy érezhetjük, hogy átléptünk egy másik világba. A hangulatot fokozza az idén múlt nyolcvanöt éves Koichi Sugiyamának a dallamai, aki a kezdetektől, 1986 óta, a sorozat zeneszerzője. Most is tökéletes munkát végzett, a PS1-es eredetivel összevetve tisztábban, erőteljesebben szólnak a zenék. A hangulat mellett, a játék sokféle módon szórakoztat. Ha akarjuk, elmélyedhetünk a sztori apró szálaiban, ha akarunk, csak fejlesztgethetünk, de rámehetünk a mellékküldetésekre, esetleg később futó szórakozásként kipróbálhatjuk a rengeteg aljáték egyikét. A DQVII hozza vissza talán a legjobban a régi JRPG-kre jellemző szédítő érzést, amikor úgy éreztük, hogy a játék olyan mennyiségű tartalmat nyújt, ami már szinte feldolgozhatatlan, mi több riasztó. Éppen ezért nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy a Dragon Quest VII-et kinek merjem ajánlani. Én tökéletesen elégedett voltam a DQVII-tel, retro hatást keltő megoldásaival együtt is imádtam minden percét. Tagadhatatlan azonban, hogy annyi lehetőség, irány és tartalom van benne, mintha a készítők direkt a hardcore DQ fanoknak szánták volna, és ha most ismerkedünk a DQ szériával, akkor kezdésnek ez még sok lehet. Kezdő Zeldának sem biztos, hogy jó választás a Majora's Mask. DQ-es előismeret nélkül tanácsos megvárni a 2017 elején 3DS-re érkező nyolcadik részt, ami méltán érdemelte ki a közönség kedvenc státuszt. Viszont ha átakarjuk élni milyenek voltak a zsáner csúcsát képező SNES-es és PS1-es JRPG-k, netán DQ fanok vagyunk, akkor a Dragon Quest VII egyenesen kihagyhatatlan.

Veres Miki