VirginiaTeszt

“Press enter to take a trip”, fogadja a Virginia kezdőképernyője a játékost, majd később az ESC megnyomásakor a megszokott “Resume game” helyett a “Resume feature” olvasható. A két apró szövegmódosítás célja nyilvánvaló, jó előre kifogni a szelet azoknak a vitorlájából, akik a “játékot” kérik számon a produktumon. Ehelyett az előzetes reklámszövegek alapján egy olyan interaktív, újszerű narratívával ellátott thrillert ígért az angol illetőségű Variable State, amelynek a fő referenciái közt a Fargót, az X-Aktákat és a Twin Peaks sorozatot jelölték meg a készítők.

Induljunk a végéről, ott van a legkevesebb bizonytalanság. Adott egy kisváros, ahonnan eltűnik egy fiatal srác, a családja az FBI segítségét kéri. A két ügynök megállás nélkül issza a kávét, a legtöbb helyi, akivel találkozik, erősen furcsa (és minden szereplőnek van valami bűne), a helyi bárban mintha Julee Cruise énekelné Angelo Badalamenti valamely dalát, a nyomozás során pedig legalább akkora szerepet kapnak az álmok, mint a kézzel fogható bizonyítékok. Ez már csak azért is fontos, mert a történet értelmezéséhez nagy szükség lesz arra, hogy a néző meg tudja határozni, hogy amit lát, az a valóság, vagy csak a (főszereplő) képzeletének a műve. És hogy az értelmezés szempontjából még nehezebb legyen a befogadó dolga, tele van az egész Virginia szimbólumokkal. Halott, majd életre kelő kismadár, úton-útfélen felszedhető csodaszép virágok, hatalmas lomha bölény, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Minden adott tehát ahhoz, hogy tényleg egy lynchi látomás klónjaként tekintsünk a műre. Az X-Aktás vonal nem feltétlenül az ufókat jelenti ezúttal, sokkal inkább a két eltérő motivációval rendelkező FBI ügynök között kialakuló kapcsolat kibontását és fejlődését. És itt jön az első kisebb hazugság, a Virginia ugyanis a látszat ellenére nem thriller, sokkal inkább dráma. Az eltűnt gyerek ügye csupán háttérsztori, ami lökést ad a történetnek, és apropót a szimbólumok felvonultatásának, de az összkép és a végkifejlet szempontjából teljesen irreleváns. Mert több mindenről szól(hat) ez a történet, de bármi is legyen az értelmezésünk, az biztosan a két női szereplő személyiségével áll kapcsolatban.

A Virginia mint “klasszikus” játék teljesen értékelhetetlen, ezzel igazából próbálkozni sem érdemes. Ha megnézzük, hol a különbség a “video” és a “videojáték” között, akkor látható, hogy ezt itt teljesen elsumákolták. Éppen ezért maximum azt nézhetjük meg, hogy narratív játékként, sétaszimulátorként hogyan működik. A legfontosabb kérdés talán az, hogy működik-e a narráció nélküli narratíva. A Virginiában ugyanis egy szó sem hangzik el, amit el akar mesélni, azt a bemutatott jelenetekkel, a szereplők animációival és a környezet ábrázolásával mutatja be. Sokan ezt egy fantasztikus kísérletnek tartják, pedig nem több tudatosan megválasztott gimmicknél (és akinek van erre jó magyar szava, az kérem írja le kommentben). Nyilván a szöveg nélküliség segít abban, hogy jobban odafigyeljünk minden apró jelre, hogy ne várjuk, ahogy mindent szóról szóra elmagyaráznak, de az esetek többségében inkább elvesz, mintsem hozzáad. Volt olyan pillanat, amikor elgondolkodtam azon, hogy a Virginia csupán egy jól sikerült paródiája a sétálószimulátoroknak, egy alig leplezett trollkodás, annyira idegenül viselkednek a szereplők azokban a helyzetekben, amikor a megfelelő kommunikáció segítene, de helyette inkább pantomimet bámulunk.

Ahhoz, hogy ez minél kevésbé tűnjön erőszakoltnak, a jelenetek nagyon rövidre vannak vágva, már-már extrém gyorsasággal váltogatják egymást a helyszínek, kínosan ügyelve arra, hogy semmit ne kelljen csinálnunk. A legkeményebb az - ismét önirónia? -, amikor túl sokat kellene sétálni egy lépcsőn, és inkább egy vágással letesznek az aljára. És az, hogy semmivel nem kell foglalkoznunk, csak odafigyelni a mozira, akaratlanul is magával hozza azt, hogy a háttérvilág elnagyolt. Ha akarnánk, sem tudnánk megnézni egy fényképet vagy egy könyvespolcot, mert a játék a legtöbbször a fejforgatáson és a “tovább” gombon kívül semmit nem engedélyez. Azt hitted a Dear Esther nem interaktív? Ott legalább oda mész, ahova akarsz, akkor állsz meg, amikor akarsz. A Gone Home háza halott? Hiszen minden egyes pixele elmesél egy kisebb történetet. Ennek itt nyoma sincs. Mi marad helyette? A vita arról, hogy a bölény mit jelképezett éjjel kettőkor a szoba közepén.

Persze nyilván vannak jó pillanatai a vele töltött másfél órának, például az állóképek alapján nem látszik, de vizuálisan fantasztikusan egyben van az egész, láthatólag mindent ennek rendeltek alá, és ugyanez a helyzet a Prágai Szimfonikusok által előadott változatos, csodás dallamokkal is. Audiovizuális szempontból jól összerakott másfél óra hátradőlve a székben, kis utólagos agymunkával? Lehetne ezt mondjuk a Youtube-on ingyen? - teszi fel a kérdést most mindenki, majd ízlés szerint meg is válaszolja. Nyilvánvalóan lehet jól szórakozni rajta, és az is tény, hogy érdemes kísérletezni annak kutatásával, hogy a filmek és játékok határmezsgyéjén mi működik és mi nem. De a tényleges értékét nagyban meghatározza, hogy a narratív játékoknak semmiképp nem ez az irányvonal fog jót tenni a jövőben.