Tales of BerseriaTeszt

A Szent Midgandi Birodalom főpapja beszédre készül a fővárosban. Ugyan nem ő a hivatalos vezetője a kontinensnek, de a teokratikus hatalomgyakorlás felé viharos sebességgel vágtázó ország valódi ura mégis ő. Óriási tömeg gyűlik össze meghallgatni a szavait, a város főterén rengeteg katona vigyázza a rendet, az emberek vallásos áhítattal várják a világot a gonosztól megvédő főméltóságot. Emelkedett pillanat ez mindenkinek az életében, afféle apró kis csúcspont, ahol tíz órányi játék után megtörténhet végre az első konfrontáció a főhősök és a “rosszak” között. És maga a kulcsjelenet, köszönhetően a magas költségvetésű anime betétnek nem is okoz csalódást, de mindaz, ami előtte és utána történik, abban benne van az esszenciája annak, hogy hol tart ma a “Tales of” jelenség. Azért választottam ki ezt a jelenetet, mert egymagában, öt perc alatt bemutatja, hogy mik a sorozat erősségei és gyengeségei immár a sokadik egymást követő részben.

A főváros központi tere gyakorlatilag halott. Na nem a szó legszorosabb értelmében, csak technikai oldalról. Egy közepes méretű folyosó az egész, akárcsak a város oda vezető utcái. A terepet biztosító katonákból körülbelül harminc darab van mértani pontossággal felállítva egy képzeletbeli rács metszéspontjain, mindegyikük teljesen ugyanúgy néz ki, még a minimalista animációjuk is szinte egyszerre rezgeti a testüket. A lakók szobrok. Senki sem végzi a mindennapi munkáját, csak áll vagy ül egy adott pozícióban, de még csak érdekes dolgokat sem csinál eközben, és ha véletlenül sikerül valakivel beszélgetést kezdeményezni, hiába törnek ki valakiből az érzelmek, közben ugyanolyan tartással, mozdulatlanul játssza el a teste pont az ellenkezőjét annak, amit a szerencsétlen szinkronszínészek próbálnak helyrehozni. Ha még legalább a környezet tisztességes munka lenne, de nem az. Korántsem a szépséggel van gond, hanem a pályadesignnal, alig-alig vannak elágazások, és még a “cső” sem az izgalmas fajtából van, hanem abból, amit az ezredik Tales of inkarnációra valószínűleg már gépiesen, kevés erőfeszítéssel dobtak össze. Szóval adott egy világ, ami külsőre pont annyira ingerszegény, mint amilyen az ezredfordulón volt a legtöbb japán szerepjáték helyszíne (csak akkor az még több mint elég volt). És ha megvizsgáljuk a játékmenetet, azt látjuk, hogy igaz ez a Berseria legtöbb elemére is. A ritmika pontosan olyan, mint tizenöt évvel ezelőtt, városból megyünk a labirintusba, onnan a következő városba, a felvett mellékküldetést minimális pluszmunkával, út közben intézzük el, és még amikor kinyílik a világ, akkor is alig törik meg a linearitás, hogy a túltolt backtrackingről (várom a megfelelő magyar egyszavas kifejezést rá, valaki?) már ne is beszéljünk. Nyilván nem segített az sem, hogy a fejlesztés során az elsődleges platform még mindig a PS3 volt (de arra csak japánban jelent meg), de ez önmagában semmire nem lehet mentség.

Adott tehát egy végtelenül konzervatív, semmit sem kockáztató sorozat, ami akár a japán szerepjátékok Fifája vagy Assassin's Creedje is lehetne a rendszeres megjelenéseivel, és bár a fentiek után azt gondolhatná az ember, hogy óriási csalódást okoz, mégis sokkal jobban leírja a vele töltött 40 órát a beletörődés és elfogadás érzete, mint a dühöngésé. Van ugyanis két olyan terület, ahol eleve erős alapokkal rendelkezett a sorozat, most pedig mindkettőre sikerült rápakolni még egy lapáttal. És bár ezek nem feledtetik az egy kaptafára készült pályák monotonitását, képesek legalább némi ellensúlyt képezni. Kezdjük a harcrendszerrel. A “Tales of” csatái általában erősen különböztek az elmúlt két évtizedben a többi japán címben látottaktól, nem véletlen, hogy rendre meg is osztják a műfaj rajongóit. Itt valóban nem az alapos tervezgetésé és a precíz döntéshozatalé a főszerep, sokkal fontosabb a helyezkedés, a gyors reakcióidő, az ügyes kombózás és a csapattagok összehangolt viselkedése, kis túlzással egyébként akár azt is kijelenthetjük, hogy ezzel a megközelítéssel a Tales szinte beelőzte a korát, úgyhogy már csak bele kellett pumpálni egy további adrenalinlöketet. A Berseria rendszere annyira gyors és pörgős lett, hogy a legtöbb csata megvan jó tíz másodperc alatt, de még a keményebb bossok se nagyon bírják egy percnél tovább. Ez alatt az idő alatt pedig semmi, de tényleg semmi pihenés nincs, gyakorlatilag olyan sebességgel pakoljuk egymás után a különböző gombokra kötött képességeket (itt Arte névre hallgatnak), mintha egy hack and slashben próbálnánk haladni. Naná hogy teljes káosz az egész, de a négy különböző nehézségi szint között bármikor lehet váltani, így mindenki be tudja lőni magának, hogy koncepció nélküli gombpüföléssel, vagy a mechanika mélyebb megismerésével próbál előrejutni. Szerencsére itt már térben tudunk mozogni, és mivel a távolságokat nem annyira könnyű gyorsan áthidalni, nagy szerepe van annak, hogy mikor és hol szállunk be. Na persze főleg a legmagasabb nehézségi szinten, mert normalon alapvetően a csukott szemes haladás sem kizárt. Összességében a harcrendszer az a pontja a játéknak, amelyen a legerősebben érződik, hogy próbálnak vele részről részre kísérletezni és akár meg is újítani néhány elemét (alapvetően sikerrel).

Sokat gondolkodtam, hogy a Tales-veteránok, akiknek a Berseria már esetleg a sokadik részük, foglalkoznak-e egyáltalán azzal, hogy túl szűk a bejárható tér, vagy hogy fantáziátlanok a mellékküldetések. Mert simán el tudom képzelni, hogy legtöbbjük számára sokkal fontosabbak a karakterek és a történetmesélés, és ebben a sorozatban helyet cserél a mechanika és a körítés, itt-ott kiegészítő elemmé degradálva a játékmenetet. Bár ez nyilván erősen sarkított kijelentés, az tény, hogy a Tales of Berseria egy negyven órás anime, amiben helyenként játszani is kell. Na nem csak a mozgóképeket tekintve, hanem úgy általában mindent. A szereplők egy az egyben rajzfilmes ideáltípusok, de az alapkonfliktus, a történet építkezése, a kapcsolatrendszerek, a párbeszédek, valamint a világ felépítése és bemutatása mind a jobb animéket idézi (nyilván lesz, aki nem tud azonosulni a szereplőkkel, de az eleve teljesen mellényúlt a széria bármely darabjával).

És bár anime-vonalon nehéz akár a történetet, akár a szereplőket frissnek és újszerűnek titulálni, videojátékos viszonylatban a Berseria mindenképpen jól, helyenként kimagaslóan teljesít. Eleve az a felállás, hogy nem pozitív szereplőket, hanem megkeseredett, gyakran negatív érzelmek által vezérelt antihősöket irányítunk, kimondottan érdekes szituációkat szül, a karakterek kidolgozása pedig az első pillanattól az utolsó óráig tart. Hirtelenjében nem is tudnék más példát említeni, ahol gyakorlatilag folyamatosan, tíz percenként gazdagodik valamely szereplőnek a háttere, személyisége vagy előtörténete.

Macko berzenkedik

Feri kiváló tesztjének minden egyes szavával egyetértek. Az ember kellemesen eljátszogat a Berseriával, de semmi olyat nem lát majd a tökös harcrendszeren felül, ami 2017-ben korszerűnek számít. Egyvalamire érdemes még figyelnetek: a játék jó japán szokásokhoz hűen durván nekimegy a nyugati egyházaknak, nem rejti véka alá a szervezett vallásokkal szembeni véleményét. Ha valaki érzékeny az ilyenekre, az jobban teszi, ha elkerüli az eddigi (talán) legdarkosabb Tales epizódot.

Ráadásul a párbeszédek is egész jó minőségűek, az anime-sablonok pedig meglepően érdekes karaktereket rejtenek. A történet egyszerre tartogat váratlan és kiszámítható csavarokat, de megállás abban sincs, minden fél órában történik valami új. Szokás a sorozat kapcsán a szinkronról külön szót ejteni - talán szentségtörésnek hangzik, de az angol szerintem nagyságrendekkel jobb lett, mint a japán (valahogy annyira mérgesen beszél mindenki, hogy eltűnnek a szereplők közötti finom különbségek a hangokban), Magilou egyenesen kiemelkedő lett, de a többiek is kitettek magukért. Ha valaki esetleg aggódna, hogy a Zestiriához mennyire kapcsolódnak a szálak, az megnyugodhat, bár a háttérvilág ugyanaz, sem időben, sem térben nem metszik egymást a két játék történései (egészen a legvégéig).

Ahogy említettem, a Tales of Berseriában számomra kifordult a megszokott világ a sarkaiból, azért tűrtem el a helyenként unalmas kalandozást, hogy újabb és újabb lendületet kaphasson a történet, nem pedig fordítva, ahogy az gyakrabban lenni szokott. Kegyelemből megkapja a hetest, de szükség lenne már egy alaposabb ráncfelvarrásra és az alapdesign újragondolására.Már nem fog sokáig működni az a sok korlátozás, ami korábban tán kényszerű volt, mostanra azonban védhetetlenné vált. Akinek menetrendszerűen becsusszan kétévente az aktuális Tales epizód, az teljesen otthon fogja magát érezni . Aki ezzel kezdené a sorozatot, az is jó helyen jár. Aki viszont csak úgy kipróbálna egy japán szerepjátékot 2017-ben, az jó eséllyel egy erős gyomrost is kaphat a Berseria mellé. Tessék alaposan megfontolni a vásárlást!