Sniper Elite 4Teszt

Az elmúlt években valahogy mindig úgy alakult, hogy a Sniper Elite különböző részei egyszerűen elkerülték a figyelmemet. Amikor néha feltűnt belőle pár kép, vagy videó (akár nálunk, akár más gaming oldalakon) mindig megállapítottam, hogy ez nem is lehet annyira rossz móka. Viszont a kicsit B kategóriás megvalósítása mindig elvette a kedvemet attól, hogy komolyabban foglalkozzak a sorozattal. Na, ez megváltozott most a negyedik résszel, méghozzá azért, mert a játék jobbnál jobb értékeléseket kapott. Én is kaptam az alkalmon, és gyorsan lenyúltam mackó elől a tesztet :). Amit hallottam a játékról korábban az annyi volt, hogy egy igazi kis „guilty pleasure” a cucc, tipikusan a ronda, de finom kategóriában. Utánaolvasva a széria történetének, meglepően tapasztaltam, hogy milyen kis aktív, élő rajongótáborral rendelkezik a sorozat az egykori rajta óta.

Aki ismeri már a sorozatot annak ebben a negyedik részben sem lesz túl sok meglepetés. Adott Karl „jólfésült” hadnagyunk, aki nem csak nagyon szereti a hosszú puskákat, hanem még bánni is tud velük. A kor ismételten a jó öreg II.VH, viszont a helyszín ugrott egy kisebbet Afrikából, egészen Mario szülőhazájáig, Olaszországig repítve a kedves céllövöldözésre vágyó játékost. A helyszín amúgy szinte tökéletes, Mario Land-nek rengeteg gyönyörű helyszíne van, kezdve a hangulatos kis falvakkal, át a tengerpartokig, egészen a magasabb erdős hegyvidékekig. És a remek Rebellion csapat ezt szépen ki is használja; a látvány ugrott egy nagyobbacskát a 2014-es harmadik rész óta és elképesztően hangulatos vidékeken csúzlizhatjuk le a nácikat.

Aki esetleg pont ugyanabban a cipőben járt eddig, mint én, azaz pár képen kívül semmit sem tudott a sorozatról, annak pár szóban leírom, hogy mire is számíthat. Első körben garantáltan hatalmas nagy meglepetés éri majd az embert, aki megvett egy Sniper Elite felirattal rendelkező játékot: itt bizony tényleg mesterlövészkedni kell. És bár tudjuk, hogy Rambo majdnem olyan jól lőtt, célzott, meg dobott, mint Ray Tango, itt főleg arra lesz szükségünk, hogy feküdjünk a földön és ne lélegezzünk. A játék ilyen "csaló" nyitott világgal operál, azaz a különböző helyszínek általában nagyon nagyok, viszont minden oldalról rendelkeznek egy vagy láthatatlan, vagy természetes akadályokból felépített fallal. Ami persze egyáltalán nem baj, mert így is hatalmas játszótereket járhatunk be és hála a remekül felépített küldetés struktúráknak, illetve jobban mondva, a másodlagos és elsődleges küldetések remek elhelyezésének a pályákon, sosem éreztem azt, hogy elvesztem volna, vagy esetleg a fene nagy szabadság a játékélmény rovására ment volna.

Az alap mechanikák nagyon egyszerűek, szépen osonunk ide-oda és a nyájtól elvándorolt náci báránykákat szépen lepötyögtetjük, lehetőleg jó messziről. A legtöbb pályán vagy van egy ciklikus zajforrás (repülő köröz a sziget fölött, és ha pont akkor nyesünk egy fejest ha fölöttünk van, akkor a lövés hangja szépen elbújik a zümmögő légcsavarok dallamában) vagy mi magunk csinálhatunk egyet (pl. beindított gépekkel), ami nagyban megkönnyíti a dolgunkat. Ha közelharcra kerülne a sor, akkor sem kell félni, hentesKarl(TM) remekül bánik a késsel és szépen kifilézi a német csődöröket, ha túl közel merészkednek. Ha forró lesz a szitu, bármikor előkaphatjuk a jó kis gépfegyverünket és oszthatjuk az áldást. Mindig van egy fő küldetésünk és jó pár mellékmisszió, amik csak a pálya végi értékelésünket és természetesen a fejlődésünkhöz szükséges xp mennyiségét befolyásolják. Van sok gyűjtögetni való is, illetve ilyen jópofa pálya specifikus kihívások, amiknek a teljesítéséhez fel kell azért kötni a nadrágot. Sajnos a karakterfejlődéstől nem kell túl sokat várni: ahogy lépdeljük a szinteket, úgy nyithatjuk meg a különböző képességeket a skill vonalzón. Viszont annyi beleszólásunk van a dologba, hogy az adott szinten megnyílt két perk közül egyet kiválaszthatunk. Nem sok vizet fog ez zavarni, inkább ilyen plusz kényelmi funkciónak tekinthető.

A pályák elején van lehetőségünk kiválasztani a fegyvereket és harci eszközöket, hogy mit szeretnénk magunkkal vinni az adott küldetésre. Nem vagyunk Battlefield szinten eleresztve, de bőven elég az arzenál így is. Jópofa ötlet, hogy a fegyverek is tudnak fejlődni méghozzá a rájuk vonatkozó kihívások teljesítésével. Olyanokra kell gondolni, mint, hogy lőj ki 20 gránátot a katonák övéről, vagy ölj ötvenet csípőből, célzás nélkül. A grafika mint ahogyan azt már említettem remek, no persze nem váltja meg a világot vagy fektet le egy új alapszintet, viszont a célnak tökéletesen megfelel és néhány pálya kimondottan csodálatosan néz ki. A hangok is a helyükön vannak, ami nem is csoda hiszen a már fentebb is említett „hangos” példa miatt, nagy szükség van rá, hogy tökéletesen működjön.

Az egyetlen főbb dolog, amibe bele tudnék kötni az a mesterséges intelligencia. Sajnos az nem lett az igazi. Értem én, hogy nem hallotta a lövést a másik katona, de nem igaz, hogy legalább a periférikus látásában nem tűnt fel, ahogy a kolléga feje darabokra toccsan, és a sisakja repül vagy 4 métert hátrafelé. Valamint itt is működik, a libasorban belefutnak a halálba módszer, ami elég illúzióromboló tud lenni. Sokszor voltam úgy, hogy inkább halomra lőttem a katonákat, nem törődve az erősítéssel mivel egyszerűen gyorsabb és célravezetőbb volt a rambózás, mint a domboldalon feküdni még hosszú perceket. Természetesen sokszor ez az utóbbi (szinte) az egyetlen jó taktika, de talán egy picit több realitás még elfért volna abban az AI kódban.

Muszáj kiemelni, hogy a játék végigjátszható online co-op módban is, amiért jár a hatalmas piros pont, valamint abban is remekül teljesítettek, hogy megjelenéskor is volt elegendő játékmód a többjátékos gyilokmódok kedvelőinek. Az egyetlen negatívum ezzel kapcsolatban, hogy sajnos egyszer sem sikerült úgy játszanom, hogy ne lett volna legalább egy 2 másodperces lagom meccs közben. Ami meg ugye, egy precíz célzást és időzítést igénylő játéknál felettébb bosszantó. A horda mód, illetve ahogy itt hívják a Survivor, teljesen élvezhető csak egy kicsit kevésnek éreztem a változatosságot benne. A rendes csapat-csapat ellenes meccsek meg pont olyanok, mint amit az ember egy Sniperes játékról gondol, jó kis „fekszünkafűbenFest”. Nem a gyors és pörgős multi szerelmesinek szánták ezt a játékot, de ez talán nem is baj.

Minden apró sirámtól eltekintve a játék működőképes. Az egyszerűségében van a nagyszerűsége, nem szeretne több lenni, mint ami. Véleményem szerint a Rebbelion remekül ismerte fel azt, hogy melyek azok az aspektusok, amiken tudnak a saját korlátaikon belül dolgozni és csiszolgatni, úgy, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki a végső produktumból. Igen, maradtak benne bugok, sem a története sem pedig a főhős nem fogja megváltani a világot, de ettől függetlenül nagyon régen volt olyan, hogy valamivel teljesen önfeledten tudtam egyszerre akár 2-3 órát úgy játszani, hogy fel sem tűnt, hogy más lassan az éjszaka közepe van. Az elődök ismerete nélkül nagyon óvatosan tudnám csak ajánlani a játékot azoknak, akik már bucira játszották magukat a harmadik résszel, hiszen nem biztos, hogy lesz nekik akkora nagy ugrás, hogy ne unják meg hamar ezt a mókát. Viszont ha valaki még sznájper szűz, akkor soha nem volt még alkalmasabb idő arra, hogy beleugorjon a buliba és az ikonikus X-Ray kamerán át nézze végig, ahogy szétrobbannak azok a bizonyos koponyák.