Castlevania Dominus CollectionTeszt

A helyzet felemás, úgy, mint Drakula élőhalott státusza; a Castlevania: Dominus Collection ugyanis szőröstől-bőröstől szerepelteti a három DS-re megjelent epizódot (név szerint a Dawn of Sorrow, a Portarit of Ruin és az Order of Ecclesia részeket), és ez a holdvilágos éjszaka felől nézve fantasztikus csoda! Miért? Mert például a Dawn of Sorrow a legjobb metroidvania játékok között tanyázik, és bármeyik címet kezded el, biztos vagyok benne, hogy gyorsan bele fogsz habarodni a játékmenetbe. A DS-korszakra ért el a Konami odáig, hogy az IGAvaniákat közel tökéletesre hangolja, tükörsimára áramvonalasítsa. Egyszerűen fantasztikus a látvány mindegyik címnél, ütős a gameplay építkezése, húz a zene és látod azt a törekvést, ami a DS-képességeit legyőzve kortalanná teszi ezeket a játékokat. A hátterek mélysége és a pixel-art megoldások sora csodálatos összképet kínál, és akkor sincs baj, ha a szokásos egybefüggő labirintust egy világtérkép színesít egyszerűbb térképekkel.

A Konami egy furcsa megoldást követve félig emulációval, félig natív portolási munkával érte el, hogy a képernyőn látható játékmenet polír módon működjön. Funkciójában közel hibátlan a Dominus Kollekció: a képernyődre teszi a DS játékot anélkül, hogy Retroarch opciókat kellene túrnod, meg hasonlókkal vacakolnod. Tud visszatekerést, amivel a gázos helyzetekből menekülhetsz. A két képernyőt több konfigurációban is megjelenítheted, és emulálhatod a ceruzás inputot is egy kurzorral. Ám ezeken, és a kötelező galéria módon túl kevés az érdemi újítás.

A pixel-art képre nem tudsz pl. LCD overlayt vagy shadert állítani, csak az éles megjelenítéssel tudsz nyomulni. Baj? Annyira nem, mert mind a három epizód gyönyörűszép. Kicsit azért mégiscsak az, mert a dithering hatás kikönyököl ott, ahol korábban, mondjuk a DS képernyőjén nem vetted észre. Manapság indie kiadók is többféle hatást kínálnak egy-egy újrakiadásnál az eredeti képernyő hatásainak utánzására. És a plusz képernyők megjelenítése is macerás, nem túl kényelmes a használatuk. Más szempont is van, mégepdig az OLED tévén játszók számára. Bizony, ha órákon keresztül nyomatod a játékot, akkor a DS statikus menüképe (és a harmadik kis ablak, amit külön ehhez a játékkiadványhoz alkottak) megkerülhetetlen tényező lesz. És itt hasított a fejembe az egész kollekció árnyoldala, azaz, hogy a Konami gyakorlatilag felülethez és nem felhasználási szempontból polírozott élményhez igazította a dolgokat. A DS-es Castlevania játékok nem azért voltak jók, mert beleerőltették az érintőképernyőt, vagy a mindig orrunk előtt tanyázó térképpel szolgáltak, hanem azért, mert zsigerében kiváló, évtizedes tapasztalatot összegző játékokként szórakoztattak.