ElexTeszt

Ha valaki nem ismerné, a Piranha Bytes 2001 óta bűnös (?) élvezetekben utazik. Már hajdanán is megosztó volt a német fejlesztőcsapat debüt alkotása, a Gothic, de hála az akkori kínálatnak, egyedi mivoltának, illetve a szorgalmas rajongói bázisnak nem tűnt el a süllyesztőben, sőt. A lendület egészen a Risen 1-ig tartott, ami után lejtmenet következett: a gerincét jelentő karizmája egyre halványodott. Ezen hivatott most változtatni a teljesen új univerzumba ágyazott Elex, ami a váltástól függetlenül minden porcikájában magában hordozza a felmenők „génjeit”.

Ami a korábbi címek ismerőinek egyszerre jó és rossz hír. Jó, mert kipipálhatjuk a gondosan összerakott, poszt-apokaliptikus, fantasyt a sci-fi-vel keverő világot (értsd: érdekes bejárható terepet), ami az öregedő technológiai alapok ellenére a legtöbbször egész pofásan fest. Ezért is legerősebb aspektusa a kötetlen felfedezés és kalandozás lehetősége, amit négyzetre emeltek egy egyszerű, de annál jobb ötlettel, a jetpackkel. Ezzel egyrészt vége a bakkecske korszaknak, hiszen - jó szokásához híven - a földrajzi, vagy éppen mesterséges akadályok továbbra sem láthatatlan falak, sokkal inkább jutalmakkal tűzdelt kihívások... az ugrás gomb legnagyobb kárára. Másrészt pedig nem csak egy belehajított funkcióról van szó, hanem egy valódi vertikális lehetőségről, amit szerencsére a pályatervezők nem voltak restek körbeépíteni. A rossz hír viszont, hogy amit anno az ezredforduló tájékán még jóindulatúan gyermekbetegségnek lehetett nevezni a Gothic szériában, az ma már krónikusnak mondható. De elég az általánosságokból, térjünk a részletekre.

Hősünk, Jax, a jellegtelen főhős iskolapéldája. Az Alb névre hallgató elitista, és meglehetősen sápadt társulat kitaszított tagja, aki egy sikertelen küldetés után halálos ítélet szerencsés címzettje lesz. A végrehajtó fej helyett hasba lövi, ami később nagy hibának bizonyul, Jax kimunkált hasizomzata ugyanis elejét veszi a tragédiának. Azon túl, hogy főszereplőnk az ebből adódó egzisztenciális krízis keretein belül oda-vissza pattog a konteo áldozat és az apatikus obsitos paraszt identitása között, beüt az elvonási tünet is: a bolygóba csapódó meteorit ugyanis egy rejtélyes anyagot hozott magával, az elex-szet, ami a megmaradt lakosság szabadon interpretálható doppingja, így többek között Jax-é is. Hősünk tehát remegő végtagokkal és zavaros fejjel vág neki, hogy a válaszok mellett a napi adagját is megkaparintsa.

És itt kezdődnek a gondok. Az Elex egyik legnagyobb hibája, hogy borzalmasan rossz első benyomást kelt. Aztán másodikat. Mondom ezt úgy, hogy anno a Gothic-ban én is kitartóan hadakoztam OP vaddisznókkal (immáron mutáns rohadásdisznó), rohangáltam és húztam be a veszélyt (sárkányreptetés) a városba úgy, hogy azt még Benjamin Franklin is megirigyelné. De ez 2017-ben már egy finoman szólva is merész tervezési elv. Mert az egy dolog, hogy a folyamat közben fontos NPC-k is elhalálozhatnak (ez a szabadság fair ára), de érdemben, egy az egy csatákban egészen a 12. karakterszintig (sacc per kábé 15 óra játékidő után) egy-két drogos patkányt és varangyot leszámítva teljesen tehetetlen voltam. És még ezután sem volt épp diadalmenet egészen addig, amíg egy frakciónál alaposan be nem nyaltam magam. Addig a harcmodorom lényegében kimerült a Benny Hill-féle kergetőzésben, ami bár komikus, de ennyi belefektetett idő után csöppet frusztráló. A fegyverek jellemzően túl nagy élőkövetelményeket támasztanak, amire még a célirányos karakterfejlesztés sem elég. Sok képesség ugyanebben a cipőben jár, plusz használhatóságukban is hatalmas eltérések vannak, grafikailag és animációk tekintetében pedig a többségük kiábrándítóan erőtlen. Plusz ezek többsége a három választható frakcióhoz vannak kötve, melyek kivétel nélkül antipatikusak: a Vidám Vasárnap gyülekezetére hajazó, mégis technológiailag fejlett Clerics, a Mad Max mostohagyerekei, az Outlaws, valamint a nevükkel disszonáns, mágikus hippiként operáló Berserkerek. Mindhárman a maguk módján értelmezik az elexet, de az közös nevező, hogy mindannyian a saját túltolt nézeteiket erőltetik bele. Bolondokháza, na. Visszatérve a harcrendszerre: ismerem a rajongók összes kioktató és leereszkedő magyarázatát, de ami sok, az sok. Ha hozzájutsz egy fegyverhez / képességhez, ami képes felborítani (értsd: egy esés-kelés animációba kényszeríteni) egy ellenséget, onnantól már minden csak türelem és idő kérdése. Tehát a fejlődési ív kaotikus, és kb. annyira finom, mint egy smirgli papír. Mindezt tetézi a már megszokott és mit sem csiszolt, életidegenül darabos karakteranimáció, ami bár szokatlan, mégis elsajátítható harcot hoz magával, cserébe a vizuális illúziót is porig rombolja.

A minitérkép funkcionalitásában egy lengyelpiaci kvarcórával vetekszik, a kezelőfelület kényelmetlen. A zenei aláfestés felejthető, a hangeffektek keverésért felelős embert pedig inkább bárpult mögé kéne küldeni mixelni. Az egyik párbeszédben például épp komoly dolgokról volt szó, amikor NPC#1 leállt a háttérben vizelni. Amint végzett, jött NPC#2, hogy csorgasson egyet ugyanoda, aminek az audio vonzata kis túlzással elnyomta a partner szavait. Értem én, hogy a szükség nagy úr, de azért némi szégyenérzet nem ártana. Ahogy az sem gond, ha a kidobóval arcoskodsz, mert miután leüt, féláron beenged. Német humor.

A küldetések színvonala hullámzó. Találni tipikus gyűjtögetős, A-be B-be irányító, érdektelen párbeszédekkel terhelteket, ahogy egész érdekes, a felfedezést és kreatív problémamegoldást favorizáló darabokat is. Nem egységes a kép ilyen téren (sem), és bár a dialógusok felkínálnak opciókat, néha ezek is csak a helyet töltik ki, néhol viszont a Coldness értéket befolyásoló válaszoknak ad teret, ami a végkimenetelt is alakítja. Az, hogy éppen egyikről vagy a másikról van szó, azt előre nem lehet tudni, érezni is csak ritkán. Vagyis lutri, ami hozzáállástól függően lehet épp izgalmas, vagy bosszantóan kiszámíthatatlan.

És még sorolhatnám a furcsaságait, vagy épp konkrét hibáit. De. Az a helyzet, hogy a kopottas prezentációból fakadóan, aminek legtöbb elemét tényleg napestig lehetne ekézni, az Elex az első bő tíz órában konkrétan az arcodba nyomja a negatívumokat. Ha viszont ezt túléled, elkezd kibontakozni egy egész szórakoztató játék (itt most meg kellett állnom egy gyors önanalízisre, miszerint nem csak a Stockholm-szindróma beszél-e belőlem), és valljuk be, ez manapság minimum furcsa filozófia. Szemmel láthatóan a fejlesztők a rajongókra építettek, új játékosok hódításával pedig nem fáradoztak. Ez tetten érhető a kiadott média anyagokban, a első pár(tucat) órában, meg a számtalan jogosan kritizálható összetevőben, melyeken kis túlzással immáron bő 15 éve nem hajlandóak változtatni.

Nem győzöm eléxer (hehe) hangsúlyozni, hogy az Elex nem való mindenkinek. Viszont abban is biztos vagyok, hogy akinek a Risen 1-gyel bezárólag bejött a Piranha Bytes sajátos stílusa, az most sem fog csalódni. Csak várjon egy kicsit, amíg a fejlesztők és rajongók helyreteszik azt, amit lehet… és nem utolsósorban várjon addig, mire reálisabb áron lesz elérhető a program.