Kingdom Hearts IIITeszt

Az újdonság jó, a változatosság nem az ellenségünk, az ismeretlen lehet barát. Ilyen és hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor macko előzetes ajnározása után elvállaltam a Kingdom Hearts III tesztelését.

Mindenképpen érdekes vállalkozás volt, hiszen a széria egyik korábbi felvonásához sem volt szerencsém, azonban kíváncsi voltam rá, mit is tud a franchise, elvégre ha egy széria ennyi epizódot megélt, akkor bizony kell, hogy legyen benne valami. Nem kizárt, hogy még mindig nem találtam meg ezt a bizonyos valamit, de egy biztos: mindenképpen kimagasló élmény volt a játékkal eltöltött idő.

Az első pillanatokban még tartottam tőle, hogy mennyire is lesz nehéz követni vagy egyáltalán csak értelmezni a játék eseményeit. Nos, úgy tűnik, hogy a Kingdom Hearts III mindent elkövetett, hogy a lehető leghamarabb elhessegesse ezeket az aggodalmakat, hiszen az első pár percben annyi esemény, helyszín és név kerül elő, mintha a játék pont azt akarta volna, hogy mindenki elveszítse a fonalat. Bevallom, megpróbáltam tisztesen helyt állni és kihámozni az előzményeket, a kapcsolati pontokat és a motivációkat a karakterek mögött, néhány óra után azonban végleg föladtam ezen irányú eltökéltségemet, ugyanis rá kellett jönnöm, hogy ezt majdnem képtelenség követni. El sem tudom képzelni, hogy Nomura miképp képes lépést tartani a történettel, de van egy olyan érzésem, hogy egy ponton túl már ő is csak lendületből érne végig rajta és nem azért, mert pontosan tudja, mik és miért történnek. Emiatt előre is elnézést kérek, de aki azt várta, hogy részletes elemzést kap róla, hogy a III-as számú rész miként és hogyan kapcsolódik az események láncolatába, annak sajnos csalódást kell okoznom. A játékot magát azonban sokkal könnyebb értékelni.

Hiszen ezen a téren a Kingdom Hearts harmadik része frenetikusan teljesít. Már az első pillanatoktól kezdve olyan érzésünk lehet, mintha egy Disney mesét követnénk végig és ez a játék végéig elkísér majd minket. Az Unreal Engine használatával szinte milliméter pontosan rekonstruálták a feldolgozott mozik világát, képi világát és nem egy esetben a történetet is. Persze bizonyos pontokon azért a kreatív szabadság kellően elszabadult, viszont ennek ellenére érdekes volt látni, hogy mennyire jól voltak képesek beleépíteni a már ismert mesékbe a játék szokatlan alapkoncepcióját és az egyes kis univerzumoktól teljesen idegen karaktereket. Az egyes világok felkeresése egyébként olyan hatást kelt, mintha egy party-játék részesei lennénk, ahol minden egyes Disney-világ egy-egy minijátékot testesít meg. Ennek következtében a játék folyamatosan dobálja be az újabb mechanikákat és ötleteket, hol kisebb, hol nagyobb mértékben építve ezekre. Ennek következtében bár az alapok végig megmaradnak, folyamatosan valami újdonságot is kapunk a játéktól, ami miatt még hosszú órák után is képes meglepni minket.

Maguk a világok egyébként nagyjából 4-5 órás etapokat biztosítanak, azonban tekintve, hogy a bennük való történeti szálak teljesítésén kívül még bőven szolgáltatnak tennivalóval, nem nehéz ezek többszörösét belerakni mindegyikbe, ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy aki teljesen ki akarja sajtolni a játék lehetőségeit, az bizony hosszú elfoglaltságra készüljön. Az alapfelütés minden világban megegyezik: Sora, Donald és Goofy megérkezik az éppen aktuális univerzumba, ahol a helyi hősöknek, hercegnőknek kell segítséget nyújtaniuk, hogy a saját problémáik mellett a trió ellenségei által generált extra nehézségeket is leküzdjék. Említettem már, hogy ez az elsőre szokatlannak hangzó fúzió mennyire jól tud működni a gyakorlatban, azonban még egyszer ki kell térnem rá. A játék központi, örök ellentétre építő története, melyben a fény és a sötétség harca kapja a főszerepet, remekül illeszkedik a Disney mesék szintén mondanivalóval bíró eseményeihez. Nem egyszer volt olyan érzésem, mintha az egyes mesék rendezői változatát nézném, ahol a kivágott jeleneteket is megtekinthetem.

A játékmenet két nagy részegységből épül fel, az első a különböző világok bejárása, amelynél az egyes pályákon való felderítés és harc váltogatja egymást, a másik pedig a szükségszerű átvezetők nézése. Előbbi ugye rögtön két egységre oszlik, a felfedezés még annak ellenére is érdekes, hogy a legtöbb esetben viszonylag lineáris területeken mozgunk, ugyanakkor annak köszönhetően, hogy nem tudjuk, pontosan merre is kell haladnunk, könnyen hagyhatunk ki leágazásokat és beugrókat, rejtett zugokat, ami csak ösztönöz arra ,hogy többször is visszatérjünk a már meglátogatott világokba. Ha pedig éppen nem bóklászunk, akkor harcolni fogunk, nem is keveset. A harcrendszer viszonylag egyszerű tematikára épül, a valós idejű harcokban sokszor nyílik lehetőségünk a taktikázásra is, ugyanakkor a sokszor érezhetjük a körökre osztott rendszer hiányát.

Az alaptámadásokért felelős méretes Keyblade a puszta hadonászásnál jóval több mindenre képes, így az esetek többségében mindig kezünkben lesz a megoldás kulcsa (pun intended). Az egyszerű fizikai támadáson felül különféle varázslatokat is elsüthetünk vele, amelyek esetén rendkívül jó használatot fog tenni a Shortcutok alkalmazása. Ennek lényege, hogy a harcok között lehetőségünk van különböző leosztásokat létrehozni, legyenek azok csak varázslatok vagy akár tárgyak vagy speciális képességek összeállítása. Ezeket aztán a harcok alatt egy gombnyomással elérhetünk és a nekünk szükséges támadást vagy eszközt vethetjük be. Ezek nélkül is elérhető a legtöbb támadás és képesség, azonban a köztük való matatás meglehetősen nehézkes lehet az összecsapások közben, ezért célszerű legalább egy loadoutot előre összeállítani, akár csak a legszükségesebbeket bedobálva.

Az előrehaladás során nem csak új képességeket és támadásokat sajátítunk el, hanem minden egyes világ végén egy új Keyblade kerül az arzenálunkba, melyek mindegyike vagy a fizikai támadásra vagy a varázslatra koncentrál, ráadásul mindegyikük rendelkezik több-kevesebb speciális mozdulattal és támadással is.

Nem pusztán a Shortcutoknál van lehetőségünk leosztásokat összerakni, hanem a karaktereinknél is. Háromfős csapatunk mindegyik tagjánál beállíthatjuk az éppen aktuális fegyvert, adhatunk rájuk különféle ruhákat és kiegészítőket, amik a különönöző passzív védelmi értékek és ellenállások mellet sokszor új támadásokat és képességekei s elérhetővé tesznek, amiket aztán a megfelelő menüben aktiválhatunk. A Kingdom Hearts III karakterfejlesztése nem mondható szokványosnak, hiszen az egyes szintek után kapott képességek vagy támadások abban az esetben érhetőek el, ha aktiváljuk őket, ugyanakkor ügyelnünk kell rá, hogy mindegyik rendelkezik egy aktivációs értékkel. Ha ezek összege meghaladja az aktuális maximumunkat, akkor mérlegelnünk kell, mit is akarunk használni.

Itt jön el az első pillanat, amikor egy negatívumot is fel kell írni a játék számlájára, ez pedig a tárgyhasználat korlátozottságán érhető tetten. Arról van szó, hogy a harcok alatt csak akkor tudunk a nálunk lévő különböző gyógyító vagy egyéb segítséget nyújtó cuccok közül bármit is használni, ha azt előtte a karakterünk loadoutjába betettük, azonban ilyenkor is csak annyit, amennyit a meglehetősen limitált szekcióba pakoltunk. Hiába van tehát nálunk például 10 élettöltő itóka, ha mi csak egyet raktunk be a használandó tárgyak közé, akkor bizony csak egyet tudunk használni a harc során. Ez még nem lenne hatalmas tragédia, ha legalább a harcok közben is elérhető lenne a tárgykezelő, sajnos azonban nem ez a helyzet. Így sok esetben csak reménykedhetünk, hogy társaink a segítségünkre sietnek egy jól időzített regeneráló varázslattal. Végszükség esetén pedig bevethetjük az úgynevezett Link mozdulatokat, amik egyszerre idéznek meg egy újabb Disney karaktert (a Final Fantasy hősök most távolmaradnak), hogy az segítsen nekünk egy speciális, időzített támadássorozattal és közben még maxra is töltik az életünket. Ennek aktiválásához azonban az összes manánkra szükségünk lesz.

Itt azonban még nem ér véget a harcokkal kapcsolatos apró neheztelések sora, hiszen még egy dologra ki kell térnem. Ez pedig a különböző fókusztámadások felhalmozása. Itt alapesetben egy pozitív dologról van szó, hiszen mind a nálunk lévő Keyblade, mind a társaink fegyverei a sikeres támadásokkal töltődnek és kellő szint elérése után vagy egy rögtönzött, területre ható támadást vethetünk be (Donald és Goofy segítségével) vagy a Keyblade-et alakíthatjuk át és érhetünk el új trükköket (Second Form).

Ráadásul itt még nem ér véget a lista, a leghatásosabb fókusztámadások egy újabb mérő feltöltésével érhető el, amik során olyan elsőre nevetségesen hatásos fegyvereket idézhetünk meg, mint egy körhinta, egy lézervetővel felszerelt dodzsem vagy egy hullámvasúti kocsi (a lista itt még nem ér véget).

A probléma ott kezdődik, hogy ezeket a különleges támadásokat könnyű felhalmozni, a köztük való váltásra azonban nincs lehetőség. Így ha egy fókusztámadást előbb töltünk be, minthogy Sora Keyblade-je elérné a Second Formhoz szükséges töltést, akkor annak aktiválása előtt vagy elpuffantjuk a nagy erejű csapatos csapásunkat vagy hagyjuk, hogy az aktiváláshoz elérhető idő lejárjon és ezzel veszni hagyjuk az előzőt, csak azért, hogy a Second Formot aktiválni tudjuk.

Ennél valamivel kisebb gond, ám néhány alkalommal bizony tetten érhető, hogy a nagy harcok során vagy az operatőr nem tud velünk lépést tartani, vagy mi nem tudunk az eseményekkel. A dolog nem tragikus helyzetű, ám előfordulhat, hogy azért kapunk be néhány kemény ütést, mert a holtterünkből érkezik a támadás és a tucatnyi ellenfelet nem tudjuk egyszerre kordában tartani.

Említettem, hogy a világok bejárása mellett melléktevékenységekre is lehetőségünk adódik. És hogy mik is ezek? Például videojátékozás a Buzz-zal és Woody-val, fesztiválos néptáncozás Rapunzellel, kötetlen hajózás és fosztogatás a Karib-tengeren Jack Sparrow kapitány(!) jóvoltából. De említhetném az Apróséffel való sütés-főzést is a Bistro-ban, aminek végén az elkészített finomságokat magunkkal is vihetjük, hogy a harcok előtt, alatt és után legyenek segítségünkre. A lista pedig itt még mindig nem ér véget. Az egyes univerzumok felkeresése előtt egy virtuális térben repkedhetünk űrhajónkkal, ahol Space Invaderre hajazó csatákba kerülhetünk és rejtett tárgyak után kutathatunk, a világokban pedig a rengeteg kincs keresése mellett emblémákra vadászhatunk és fényképeket készíthetünk különböző megbízások alapján. Természetesen a felsorolás nem teljes és talán ezt olvasva lehet leginkább megérteni, miért is próbáltam egy party-játékhoz hasonlítani a Kingdom Hearts III-at. Sajnos a társas játék teljesen hiányzik a 3-as Szívkirályságból (vagy Királyi Szívek III-ból), így legfeljebb úgy lehet többedmagunkkal is elszórakozni vele, ha az egyes minijátékokat egymás után ismételgetjük.

Vizuális oldalról már méltattam a játékot, harmadszor már nem tenném meg, ellenben technikai vonatkozásban is érdemes pár szót említeni a játékról. A készítők gondoltak azokra, akik még nem ugrottak be a 4K-s megjelenítők tengerébe, így a menüben lehetőségünk van választani a stabilabb és a szebb látvány között. Előbbi esetében a stabilt tényleg szó szerint kell érteni, ezt választva még a leglátványosabb összecsapások és jelenetek alatt sem esik a kritikus 30-as alá az FPS szám. A szépséges opció azonban már nem produkál ennyire betonbiztos eredményt, ezt választva ugyanis teljesen hullámzó teljesítményt kapunk a 40-es és a 60-as tartomány között. Ha esetleg minden álmunk lenne konzolon is a 60 FPS, megoldhatjuk a dolgot, mindössze a felbontást kell 1080p-re beállítani.

Zenék terén sem kell szégyenkeznie a játéknak, hiszen a legtöbb világban a népszerű betétek kerülnek feldolgozásra vagy egyszerű beágyazásra, így a Frozen agyvérzésig ismételgetett Let It Go-ja mellett például Hans Zimmer híres, He's a Pirate szerzeménye is felcsendül. Természetesen nem pusztán a Disney mesék zenei anyaga hallható, a teljesen eredeti szólamok legalább annyira illeszkednek a játékhoz, mint az átvett dalok. Annak pedig külön örültem, hogy nem vitték el a musical irányba a dolgokat, kivétel talán Elsa rögtönzött jeges szólója.

Bevallom, nem tudom, mit vártam a Kingdom Hearts III-tól a sorozat előzetes ismerete nélkül, az azonban meglepett, hogy az elsőre teljes agymenésnek tűnő alapkoncepció egy ponton túl meglehetősen koherens fúziót tud alkotni, már amennyiben az ember felül tud emelkedni a két, egymástól merőben különböző univerzum találkozásán. A részletesség, az aprólékosan megalkotott Disney világok és az összkép olyan érzést nyújtott, mintha a Disney a Marvel mintájára megalkotta volna a saját filmes univerzumát. Viszont mindezt történetvezetés szintjén a DC-hez lőtte be, így sokak legnagyobb bánata lehet, hogy a hosszú átvezetőkkel tarkított cselekményből aligha fog bármit is megérteni.