JRPG rajongónak lenni nem kifejezetten hálátlan dolog mostanság. Pláne ha mostanában kaptál rá erre a zsánerre: egymás kezébe adják a kilincset a finomabbnál-finomabb újrahangszerelt klasszikusok, elég csak a Final Fantasy VII Remake-re, a Dragon Quest XI S-re vagy a Persona 5 Royal-ra gondolnunk. Holnap pedig napvilágot lát az előző évtized egyik legnagyszerűbb japán szerepjátékának definitív kiadása, és mivel már egy ideje koptatom a Monado-t a kicsinosított mechon-okon, lássuk, mit jelent esetünkben az hogy “definitív”.
A Xenoblade minden szempontból egy átlagon felüli játék. Már a plot-tól meglazul az ékszíj az agyon: mert hát ágyaztak már setting-eket különféle királyságokba, lepukkant gettókba, iskolákba - olyan helyszínekbe, amik nem sok fantázia mocorgatással előidézetőek. Ezzel szemben a Xenoblade szép nagyot rugaszkodik a földtől: az események helyszínéül két gigantikus titán kihűlt teste szolgál. Két titán, akik a maguk idejében halálos küzdelmet vívtak egymással, de aztán valami történt, ami miatt a harc félbemaradt és az ezt követő évmilliók során kialakult rajtuk az élet. Hogy mi is történt a titánokkal, miért hagyták abba egymás gyepálását, miért gyilkolják a két “kontinens” létformái egymást azóta is: minden kiderül a kissé csavaros történetből. Addig is egy laza mozdulattal belebújunk Shulk, a roppant kedves és segítőkész labor-munkatárs bőrébe és egy igen nyomós indok okán elindulunk a Nagy Felfedezésre. Ennél többet pedig nem szívesen mondanék a történetről.
A másik terület ahol a Xenoblade igazán remekel, az a fejlődési -és harcrendszer. A csaták valós időben folynak, de minden karakternek vannak speciális képességei/támadásai, amelyeket csak bizonyos időközönként egyszer süthetsz el. És az se mindegy hol sütöd el, melyiket melyik után - szóval bőven van taktikai mozgástered. A fejlődés is többlépcsős: fejlesztheted a karakteredet, a karaktereid közötti kapcsolatot ápolhatod, (mivel a harc csapatmunka, nagyon nem mindegy, milyen kapcsolatban állnak egymással a hősied) a fegyvereidet, páncéljaidat erősítheted különféle kraftolható gemekkel. Másfelől pedig egy teljesen egészséges tanulási és nehézségi görbe mentén halad a játék: a kurrens képességeiddel és szinteddel hasonló súlycsoportú ellenségek állják az utadat, nincs az, hogy a továbbjutás okán le kell állnod nyuszikat pofozni.
A játék eredeti verziója a maga idejében kiemelkedő teljesítményt nyújtott (társaihoz viszonyítva) kissé elmaradott platformján. Gigantikus, lélegzetelállító helyszínek, változatos ellenség felhozatal (na jó, azért volt újrahasznosítás is bőven), de mindettől függetlenül közel sem lehetett tökéletesnek nevezni. Egyes sokszereplős helyszíneken olyanokat esett a framerate, mint pár hete az olaj ára. (Na, jó visszafelé azért nem játszotta le magát a program, rossz a példa...) Bár a karaktermodellekel nem volt különösebb gond, a játék motorjával készült átvezetők animációi, mind kamera és mind a karakterek mozgatásában elég kezdetlegesek voltak. És bár a tutorial-ok elmagyarázták azt, amit el lehetett, azért a program nem fogta túl szorosan a kezed: egy ilyen komplex rendszerben azért elviselt volna a játékos picit több segítséget.
A Definitív verzió szerencsére a legtöbb problémát orvosolja: a Monolith Soft gyakorlatilag átrántotta az egész játékot a Xenoblade 2 motorjára, aminek vannak jó és kevésbé jó oldalai. A jó hír, hogy a képfrissítés szép stabilan hozza a 30 képkockát másodpercenként, cserébe mindezt úgy éri el, hogy ha az erőforrások kezdenek kiapadni a terhelés alatt, akkor szépen elkezdi leskálázni a felbontást és kikapcsolgatni az effekteket. Bár dokkolt módban ebből sokat nem veszel észre, a kezedben azonnal szembeötlik a különbség. Ami a látványt illeti, Monolith-ék igencsak kitettek magukért: a karaktereken át a helyszínekig, szinte minden és mindenki kapott egy jó nagy adag botox-ot: a fő karakterek új modelleket, a jelentéktelenebbek legalább új textúrákat, a helyszínek pedig új bevilágításban pompáznak.
Persze a FFVIIR-en edződött szemeid ne várjanak csodát: ez nem egy remake, csak egy Wii játék definitív, igényesen ráncfelvarrott kiadása, egy erősen limitált képességekkel rendelkező hibrid konzolon. Szóval mindent összevetve körülbelül egy jobban sikerült Xbox 360 játék szintjén mozog a látvány - amivel természetesen mindenki tisztában van, aki Switch tulaj. A legszembeötlőbb visszamaradottság az animációban érhető tetten, ott is leginkább az átvezetőkben látottak emlékeztetnek arra, hogy a játék eredetije egy kicsit megbütykölt hatodik generációs masinán futott. Nyilván jó lett volna ezeket a jeleneteket újrakonstruálni pár mocap színésszel, dehát sajnos erre nem jutott erőforrás.
Ezzel szemben jópár extra tartalom kisgazdái is lehetünk. Elsősorban a Future Connected alcímet viselő extra sztoriszálat emelném ki, ami a Xenoblade eseményei után játszódik. Ez mondjuk ki: egy DLC-nek megfelelő tartalmi bővítés, körülbelül 10-20 órával (attól függ, mennyire bonyolódsz bele a mellékküldetésekbe) duzzasztja fel az amúgy sem túl rövid alapjátékot. Másrészt, az alapjátékba épült egy challenge szoba, amibe több ponton is beléphetünk és különféle extra kihívásokra tehetünk pontot némi pénzért, XP-ért és tárgyért cserébe. A kicsi nyilacskát, ami folyton az arcunkba villogott felváltotta egy opcionális mini map, valamint a teljes menürendszert lecserélték egy jóval barátságosabb, átláthatóbb formára, ami ráadásul az eredeti töltési idők töredékével operál. Mindent összevetve: a Xenoblade sokkal felhasználóbarátabb és átláthatóbb ebben a formában.
Bár gyanítom, lesznek akik többet vártak volna, a Xenoblade Chronicles: Definitive Edition azt hozza amit a címében is ígér: 100%-ig Xenoblade, abból pedig a legcsinosabb, legtartalmasabb és legjobb. Mivel számomra ez a játék nagy kedvenc, egy percig se bánom, hogy ez a verzió elkészült: boldogan ugrottam bele a negyedik végigjátszásomba és mondanom sem kell: még mindig piszkosul élvezem.