Brass BrigadeIdőkibővítő

[Időkibővítő] rovatunkban megidézzük MZ/X kütyüjét, amivel a tér-idő vonatkoztatási rendszere új értelmet nyer, mi pedig visszatekintünk olyan játékokra, amikkel a mai napig játszogatunk. Fogadjátok sok szeretettel JohnBart cikkét, aki annak idején a PC Guru írója volt, de más fronton is kolléga. Most egy botdarálós indie-háborúsdit hozott el nekünk.

Henry Kucab első játéka a második világháború legismertebb csatái előtt tiszteleg, és noha a Brass Brigade tömegütközetei felettébb intenzívek, a rézdandár világégése mégsem való mindenkinek.

Tény persze, hogy a programozói aspirációi mellett zeneszerzői babérokra is törő független fejlesztő nem árul zsákbamacskát az első beárazott játéka Steam oldalán. A Brass Brigade leírása ugyanis már az első sorban öles betűkkel adja tudatunkra, hogy magányos farkasoknak készült. Bár eme tény az online-orientált ihletforrások (avagy a Battlefield 1942 és a rajzfilmesebb hangulatú, mostanra leszerelt free-to-play Heroes) tükrében meglepő lehet, a koncepció mégsem példátlan, Kucab ugyanis a sorozat online ütközetei helyett inkább az első Battlefield offline botmeccseit kívánta megidézni.

A Brass Brigade így egy single player háborús TPS/FPS (a két nézőpont között bármikor egy gombnyomással válthatunk), amely vérbeli bothentelést kínál az online csörtékben megfáradt virtuálbakáknak. Teszi mindezt bármiféle felesleges sallang (pl. egy épkézláb karriermód) nélkül. Az elérhető pályák mindegyike ehelyett külön-külön konfigurálható és indítható a menüből, hogy aztán a győzelmi (vagy rosszabb esetben a fehér) zászló kibontását és a ponttáblázat gyors megstírölését követően oda is kerüljünk vissza. Harctérből egyébként 20 darab került a játékba, amelyek a második világháború összes ismertebb csatáját lefedik: a nyugati front Franciaországa (Arras, Omaha Beach vagy Caen), a Market Garden hadművelet kulcsmomentumai (Arnhem), az ardenneki offenzíva, az ismert afrikai hadmozdulatok (El Alamein, Tobruk), vagy épp az olasz partraszállás (Anzio) így éppúgy helyt kapott a repertoárban, mint a sztálingrádi és a kurszki csata, a japán szigetvilágért vívott öldöklő küzdelmek (Guadalcanal, Iwo Jima), és persze Berlin eleste is. Érdekességként talán csak a háború korai szakaszait feldolgozó, a francia Maginot-vonalra és a norvég hadműveletekre fókuszáló térképek hatnak (bár ezek közül az utóbbi sem teljesen szűz terep, ugye a Battlefield V is jegyez olyan pályákat, amiken az elesett harcosok Osloban vannak).

Maga a botdarálás szintén ismerős lehet, az ugyanis a Battlefield-sorozat Conquest módjára épül: a cél ennek megfelelően vagy a pálya összes kontrollpontjának elfoglalása, vagy pedig az ellenfél respawn ticketjeinek leapasztása (azaz a konkurencia bedarálása). A rendelkezésre álló frakciók listáját nem érheti panasz: a szövetséges oldalon amerikai talpasok, brit ejtőernyősök, valamint francia és szovjet honvédők küldhetők harcba, míg a tengelyhatalmakat a náci Németország alakulatai mellett olasz segédcsapatok és a Japán Birodalom fanatikusai erősítik. Mindegyik oldal 6-8 különböző kasztot (karabélyos lövészeket, géppisztolyos támadókat, géppuskás támogatókat, tiszteket, tankelhárító specialistákat, vagy épp mesterlövészeket) vihet harcba, melyek mindegyike egyedi fegyverzettel, valamint aktív és passzív képességekkel veszi ki a részét az ütésváltásból. A tisztekkel pl. tüzérségi vagy légicsapásokat hívhatunk be, a géppisztolyos bokorugrók gyorsabban mozognak, a géppuskások lőszert oszthatnak másoknak és önmaguknak, a japán talpasok banzájt üvöltve rohanhatnak a jenkiháziak közé, a többi osztály pedig elsősegélycsomaggal vágtat a zárótűzbe, ha már dedikált felcser osztályra nem telt egyik zászlóaljban sem. A változatossággal tehát nincs gond, a fejlődési rendszert viszont elfelejthetjük: a Brass Brigade-ben nincsenek kioldható fegyverek és képességek, szóval a huszadik órában is ugyanazon flintákkal és skillekkel megyünk neki a kontrollpontoknak, mint a legelsőben.

Mondanom sem kell, hogy a győzelem egyrészt a jól játszott kasztokban rejlik (avagy utca- és épületharcot inkább ne orvlövész karakterrel próbáljunk megnyerni), másrészt pedig a kontrollpontok állapotának állandó tanulmányozásában: az ellenséges erők hátba- és oldalba támadása kulcsfontosságú a sikerhez. Ne legyünk hát restek olykor-olykor magunkkal vinni pár embert, és lerusholni a kevésbé védett ellenséges szárnyakat (vagy épp az őrizetlenül hagyott hátországot). Ebben egy egyszerű parancsmenü segít: a közelünkben harcoló szövetséges bokorugrókat egy klikkeléssel betoborozhatjuk (ezt egyébként a tisztek nagyobb hatókörben tehetik meg), akiket aztán egyszerű utasításokkal kommandírozhatunk (pl. kövess, támadd azt a pontot, védd ezt a pozíciót, stb.). Szimpla és korrekt rendszer ez, bár tény, hogy egy, a Battlefield 2 Commander módjához hasonló taktikai térképen azért hatékonyabban lehetne megszervezni a hadmozdulatokat, mint pár, a harctéren gyorsba' betoborzott hullajelölttel.

Erre pedig főleg azért lenne szükség, mert a Brass Brigade alapjáraton nehéz játék, és sajnos nem a harcok adta kihívás, hanem a számtalan játékmenetbeli és technikai probléma miatt. Kezdjük ott, hogy az alap respawn és AI beállítások mellett az európai és afrikai hadszíntereken a német, míg a csendes-óceáni mapokon az amerikai oldal bizony érezhető előnnyel indul: alap meccsbeállítások mellett a játékos teljesítményétől függetlenül 5-10 perc alatt simán bedarálják a konkurenciát. A testreszabás tehát ér, a Brass Brigade ütközetei pedig szerencsére részletesen módosíthatók: a botok száma mellett (aminek csak a PC-nk ereje szab határt) az AI harcosok pontosságát, látóterét és agresszivitását, a respawn ticketek számát, a fegyverek sebzését, de akár még a mapokon egymásnak ugró frakciókat is módosíthatjuk - szóval ha valaki kíváncsi rá, hogy hogyan brillírozott volna egy seregnyi izzadt homlokú japán fanatikus El Alameinnél az Afrika Korps helyett, ebben a játékban simán meglesheti. Ugyanakkor részletes testreszabás ide, tömeghent oda, a Brass Brigade egyéb területeken is gyengélkedik. Ott van pl. a foghíjas géppark is: frakciónként ugyanis csak 1-2 tank és önjáró löveg támogatja a gyalogságot. A gyors rajtaütéseket és hátbatámadásokat elősegítő teherautóknak és dzsipeknek bizony nyoma sincs (szóval ha távolabbi pontokra akarunk rusholni, akkor készülhetünk a hosszú sprintekre), ahogy nem irányítható repülőgépeket is csak bizonyos kasztok hívhatnak be egy gyors bombázás erejéig. Mindez persze egy egyszemélyes indie projektnél bocsánatos hiányosság, de ha már kevés vezethető vas van, akkor azokat azért illett volna jobban integrálni a játékmenetbe (kezdve pl. azzal, hogy a javítóállomásokon kívül is lehessen csavarhúzózni őket, csak hogy fél percnél tovább bírják egy átlagos ütközetben).

Nem vagyok ugyanakkor kibékülve az irányítással sem: mind TPS, mind FPS módban kissé darabosnak és tehetetlennek érződik a bakánk mozgáskultúrája, srégen haladva nem lehet sprintelni, a célkereszt pedig mindkét perspektívában "csal": jellemzően az irányzék felé kell célozni már középtávon is, ha el akarjuk találni a gaz ellent (főleg külső nézetben, ahol nem egyszer az előttem lévő tereptárgyakat találtam telibe a célkeresztben lévő pont helyett). Lényeg a lényeg: a Brass Brigadeben nem annyira élvezetes a mozgás és a gunplay, ami egy hentközpontú játékban nem jó hír - emiatt viszont az olykor előforduló showstopperek különösen fájnak. Néha például megesett, hogy az ellenség talpasai egyszerűen nem éledtek újra (holott még bőven volt respawn ticketjük), a játék pedig "beragadt", és az összes pont elfoglalása után sem ért véget a meccs. Hasonlóképpen zavaró viszont az is, hogy amennyiben elfogy a frakciónk összes respawn tickete, akkor a halálunkat követően nem tudjuk átvenni az irányítást a még élő szövetséges katonáink felett, hogy a meccs végéig játékban tudjunk maradni. Ehelyett spectator módban malmozva leshetjük a hátralévő (és az egymást sokszor nem találó ellenséges botok miatt olykor eléggé elnyúló) perceket, ami főleg azért kellemetlen, mert a botok irányításának átvételét már a lassan tízéves CS:GO is támogatja, ráadásul úgy, hogy a Valve nehézsúlyú esport-címében az offline botmeccsek tényleg nem többek kósza utógondolatnál.

Bár szegény Brass Brigade-et a cikk második felében elég sokat savaztam, fontos tisztázni, hogy a játék így is kiérdemli a figyelmet: egy karakteres indie single player lövölde lett, amivel személy szerint minden hibája, hiányossága és fapadossága ellenére is rendszeresen letolok 1-2 kört egy fárasztó nap végén. Fontos azonban kiemelni, hogy a program a botmeccsekre fókuszáló játékmenete, az épkézláb karriermód és fejlődési rendszer hiánya, illetve a technikai-játékmenetbeli problémái okán nem való mindenkinek. Ha hozzám hasonlóan Te is imádtad botok tucatjait kilyuggatni a kilencvenes és kora kétezresévek online FPS-eiben, valamint nem riaszt el a tudat, hogy egy single player tömegháborúnak ugyanolyan (kevés) eséllyel vágsz neki, mint bármelyik AI talpas, akkor mindenképp adj esélyt a Brass Brigade-nek!