Bayonetta 3Teszt

Egy barátom szokta mondani (kis túlzással) hogy a “nagyon japán” játékok (többnyire) az extravagáns csihi-puhiról szólnak, melyeknek a végén megölöd Istent. Bayonetta pedig már kétszer megtette ezt - mind Jubileus, a teremtő és Aesir, a káosz ura megszívta a vele való találkozást - harmadszorra egészen különleges felállással találja magát szemben. Egy önmagát csak Szingularitásnak nevező nagyhatalmú lény egyesével foglalja el és rombolja le a párhuzamos univerzumok világait, Bayonetta pedig csak úgy mentheti meg tőle kicsiny multiverzum-szegletét, ha különféle paralel univerzumokból összegyűjti az úgynevezett Káosz Fogaskerekeit, ezek által visszautazik az Alfaverzumba és gyökerénél kezeli a problémát. Ezúttal viszont nem lesz egyedül: régi barátja, Jeanne és egy fiatal umbra, Viola is segíti ebben a kissé hajmeresztő utazásban.

Természetesen, mint ahogy ezt a Platinum Games-től már megszokhattuk, főszerepben a villámgyors, stílusos, ezerféleképp játszható harcé a főszerep, és Bayonetta pedig ezen a téren hozza a megszokott formuláját. Ezen felül nagy hangsúly helyeződik a megidézhető démonokra, akik ezúttal nem csupán a harcok végi látványos kivégzésekért felelősek, hanem a harcok közben is megidézhetőek. Ilyenkor a démon irányítását magunkhoz vesszük, miközben Bayonetta csupán egy rituális táncot lejtve igyekszik biztosítani, hogy a kontroll nálunk is maradjon. Most akár azt is gondolhatnád: mi értelme akkor kombózni, megidézem Gommorah-t vagy Lady Butterfly-t, azok jól rendet csapnak, te meg csak egy sört kérsz. Node azért ez nem ennyire egyszerű: a démon addig szolgál, amíg el nem fogy a mana csíkja (vagy ki nem nyírják - ilyen is van) vagy ameddig Bayonettát egy jóízű pofánrúgással meg nem zavarják a tánci közben, szóval a játékmenet e tekintetben balanszban van.

És hát természetesen nem lenne Platinum Games játék, ha nem lenne dugig a játékmenetre nagy hatást gyakorló variációk halmazával, megidézhető démonokkal, fegyverekkel, melyek mind-mind különféle megközelítést igényelnek. Máshogy bánsz a pisztolyokkal és egész másként egy méretes buzogánnyal, más tempó, másak a kombók, minden egyes variáns új tanulást igényel, ha valóban szépen, stílusosan akarod játszani a játékot. Tényleg bátran állíthatom: nagyon rendesen meg van pakolva a produktum tartalommal, erre nem lehet panasz.

Csakhát van egy közismert mondás, hogy a kevesebb néha több, és sajnos azt kell mondjam: Béláink a Platinum Games-nél ezúttal kissé túltolták a kocsmát. Nem is Bayonettával van a gond: az ő mozgáskultúrájának alapjait még Hideki Kamiya tette le bő 10 éve és ezek azóta is szilárdan állnak a lábukon. A gond azzal van hogy csupán a játékidő kétharmadában játszunk kedvenc boszorkánkkal, a hátralevő időn osztozkodik Jeanne és Viola - természetesen teljesen eltérő mozgásokkal és fícsörökkel. És hát persze szépen felváltva, aminek az eredménye, hogy a játékmenet eléggé inkonzisztens. Viola például jól időzített védekezéssel tudja előhozni a Witch time-ot (ez a játékmechanika egyik központi eleme, ilyenkor belassul az idő és lehetőséged van biztonságosan (értsd: kóbor pofonoktól nem tartva) szétbüntetni az ellenséget) - és mivel nekem a parry sose ment annyira, a Violás részeken rendre alulteljesítettem. Jeanne kis különszáma, a Szupertitkos Ügynök Jeanne™ pedig egy visszatérő 2D lopakodós etap, ami szegényem nagyon esetlen - csakúgy mint a minijátékok nagy része.

A rossz szájízt tetézi, hogy a látvány a korai Xbox 360 időket idézi. Bár vannak a multiverzumnak olyan szegmensei, melyek nem annyira vészesek, némelyek viszont igencsak - gondolok itt a “jelenkor” urbánus környezetére főként. Ami a leginkább bántja a szemem, az az “átlátszóság” megoldása, azaz, hogy az alpha blending-et (ez esetben az átlátszó poligonok valóban átlátszóak) dithering-re (itt pedig csupán a texturák egy részét rendereli le az engine “pöttyökben”) cserélték - és emiatt képes sok helyen valami elképesztően ocsmány képeket elénk hányni a program. Értem én: a Switch erősen limitált hardver és hogy ez a játék jól fusson rajta, minden “spórolós” trükköt be kell vetni, de végeredmény szempontjából sajnos nem mentség. Ha például egy bazi nagy szörny elé be találunk táncolni, akkor konkrétan az egész képernyőn mást se látunk, mint dithering pöttyöket, ami sem látvány, sem a pontos bevitelek szempontjából nem hasznos. Az “operatőr” pedig minderre még rá tud tenni egy lapáttal: no akkor tényleg van, hogy semmit nem látsz és akkor aztán van baj.

Másrészt nemeziseink pofázmánya, egykaptafa dizájnja is hagy bőven kivetnivalót: legtöbbjük olyan, mintha a Resident Evil Revelations támadó-vizihulláit hasznosították volna újra a grafikusok. Mintha ezen a téren kifogyott volna a Team Little Angels az ötletekből.

Eltekintve a fentiektől azért még mindig úgy gondolom, hogy a Bayonetta 3 egy jó játék. Nem az a fenomenális agylerobbantó csoda, amit az első rész tudott, nem az a tükörre polírozott jeles folytatás, amit a második rész kínált, szimplán egy jó játék, jó és kevésbé jó ötletekkel, végeredményt tekintve itt-ott felemás kivitelezéssel. Ha nem kapsz szemrákot a tizenéves látványtól és ha tudsz olvasni a dithering pöttyök között, azt mondom: ezt a csajt érdemes elvinni egy harmadik menetre is.