Astor: Blade of the MonolithTeszt

Helyszínünk a Gliese planéta, mely változatos tájaknak és biomoknak ad otthont, a vidéket pedig egy ősi faj, a diokek népesíti be. Nyilván a gonosz erők is gyülekeznek, hiszen a goromba hiltsikek egyre többeket sanyargatnak, de az ifjú Astornak nemcsak az lesz a dolga, hogy szétcsapjon az ördögfajzatok között, hanem hogy rátaláljon a diokekek alkotójára, akiket több ezer éve senki sem látott. A történet leginkább a feliratozott dialógusokban bontakozik ki (néha egy narrátor is megjelenik), Astor viszont szavak nélkül veszi ki a részét a párbeszédekből, mondandóját ugyanis sohasem jelenítik meg - legalább nem lesznek útban holmi előre megírt mondatok (ki tudja, lehet, hogy valakinek ez kell a teljes beleéléshez). A premissza alapján már sejthetjük, hogy érzelmi hullámvasútra nemigen kell felkészülnünk, bár esetenként felütheti a fejét néhány fordulat, ami a maga léptékében szívszorító és azonosulható pillanatokkal is járhat. Ettől függetlenül a lelki átszellemülést mégis inkább az elragadó tájak, a térképek beutazása, valamint az ehhez járó zenei aláfestés jelenthetik.

Szó se róla, amikor először kijutunk a szabadba, a fejlesztők impozáns és hangulatos környezetet raknak elénk. Kár, hogy ez az összkép nem marad egységes színvonalú, bizonyos terepek például sokkal kopárabbak és üresebbek, a vizualitás tekintetében tehát vegyes impressziókat szereztem. A mutatósabb és kevésbé izgalmas helyszínek folyamatosan váltják egymást, ez pedig a térképek benépesítésére is vonatkozik: míg az egyes települések hemzsegnek az érdekes kis lényecskéktől (legyenek azok maszkokat viselő diokekek, vagy épp elbűvölő gólemek), a felfedezés nagy részében jóformán csak a hiltsikek hordáival fogunk összefutni. A kis közösségek és az útitársak viszont elég karaktert és jellegzetességet adnak a bemutatott világnak - ha személyiségben nem is annyira, de megjelenésükben mindenképp. Ez a felismerhetőség sokat számít a kötődés kialakulásában, hiszen pont ez az a markáns ismertetőjegy, amit a Bang-On Balls: Chronicles esetében például hiányoltam.

Bár bizonyos pontokon a játék a nyitottság érzetét kelti, nem fogunk elveszni a tennivalók sűrűjében. Itt-ott mellékküldetésekbe is belefuthatunk, de mivel a történeti motiváció elég halvány, a jutalmazás pedig kimerül a még több valuta bezsebelésében (amiből amúgy sem fogunk hiányt szenvedni), egy idő után eljutottam arra a pontra, hogy szegény diokekek hiába várták a megmentő Astort, segélykiáltásuk süket fülekre talált. A bejárható területek kiterjedtebbek, mintha egyszerű csőben mozognánk, egy idő után pedig visszaugorhatunk az egyes pályákra, hogy összeszedjük a hátrahagyott cuccokat. A fizetőeszközként használható holmikon túl fejlesztésekre is bukkanhattunk, melyek az életerőt, a staminát vagy épp a spirit-csúszkát növelik, arénakihívások teljesítésével pedig új harci képességekre (constructsokra) tehetünk szert (ezek az események mondjuk mindig útba esnek, amikor haladunk a sztorival). Jóllehet, a térképen már látni fogjuk, hogy mit lehetne még begyűjteni, és hogy érdemes-e újabb köröket futni, sajnos legtöbb esetben azt tapasztaltam, hogy az extra bóklászás többnyire nem fizetődik ki - sem élményben, sem pedig továbbhaladásban.

A maximalista hozzáállást, a proaktív energiabefektetést leginkább a játék nehézsége töri le. Mivel normál fokozaton semmilyen kihívással nem találkoztam, hosszú ideje először fordult elő, hogy a nehézséget inkább hardra állítottam. Pedig a harci fejlesztések elég jó struktúrát kaptak: a négyféle fegyvert fokozatosan kapjuk meg, azokat pedig egyenként erősíthetjük, illetve mindegyiknél változatos kombókat alkalmazhatunk. A fejlesztések kellőképpen változatosak, ugyanakkor nem lépik át az átláthatóság és az őrült mikromenedzsment határát. Az új képességek és combo finisherek kipróbálása viszont hamar elveszíti vonzerejét, a nehézség mellett ugyanis a kevés számú ellenfél, illetve a harcok egysíkúsága, repetitív jellege sem ösztönöz arra, hogy a végletekig kicsiszoljuk az Astorban rejlő kvalitásokat. Ugyanez a felfedezésre is igaz: a játék egyszerűen nem hagyja, hogy önmagunktól találjunk rá az átléphető falakra, hiszen amint megközelítünk egy rejtett helyiséget, a kezelőfelület minden alkalommal felvillan, hogy használjuk Astor ide vonatkozó képességét.

Egy idő után azon kaptam magam, hogy hiába szereztem meg többféle fegyvert is, változatlanul a kardot suhogtatom, ami a játék eleje óta Astornál van (még akkor is, ha a többi fegyvert is tisztességesen feltuningoltam). Mintha a fejlesztők adresszálták volna ennek az eshetőségét, vannak ugyanis olyan pályaelemek, illetve olyan bossok, akiknél kötelező másik harcnemre váltani (csakúgy, mint pl. a God of Warban). A harcrendszeren egyébként látszik, hogy átgondolt alapokon nyugszik, a gyakorlatban viszont sokszor előfordul, hogy nem minden működik gördülékenyen. Az ellenfelek lockolása például nagyon esetleges, a legtöbb esetben sikertelenül próbálkozom (rosszabb esetben a kamera is megbolondul), ebből kifolyólag úgy alakult, hogy ösztönszerűen le is szoktam ennek alkalmazásáról (így persze előfordul, hogy nem jó helyre mennek az ütések). Itt mondjuk jól jön, hogy a játék megengedő, és közel sem okoz kilátástalan helyzeteket, hogyha nem jelöljük ki az ellenfeleket, viszont mégiscsak jó lenne, ha nem maradna kihasználatlanul ez a funkció, ahogyan az is megvalósításért ordít, hogy pókháton lovagolva is harcba bocsátkozhassunk.