Asterix & Obelix - Slap Them All!Teszt

Korábban az Asterix játékok is így sorolódtak. Szerettem a SNES-es/Game Boy-os részeket, de a SEGA-s megoldások annyira nem jöttek be. Jópofa volt az árkád beat 'em up, de a Playstation 1-es részek feledhetőek voltak. Értitek, ugye?

A Microids most a klasszikus vonalról közelít - a Mr. Nutz Stúdió által készített Slap Them All! a Konami-féle árkád játék leszármazottja, azaz egy kétfős, klasszikus üsd-vágd, nem apád!

Mit lehet egy ilyen játékban jól csinálni? Például a látványt. A Slap legfőbb erénye egyértelműen a gyönyörű, kézzel rajzolt, szépen animált vizuál, ami egy rajzfilm kellős közepébe dobnak minket. A hátterek, a hősök és a jellegzetes karakterek patent módon hozzák az Asterix-stílust, még ha egy kicsit egyedi módon is közelítik meg egyik-másik pofa ábrázolását. Az első teaserek alapján felépített összes félelmem is elillant - az animációk szuper módon áramlanak, bennük van az a gumibabás-rajzfilmes dinamika, ami elengedhetetlen, ha már ragaszkodtak ehhez a megvalósításhoz. Ha valahol elindul egy tasli, akkor gubózva pattannak hátra a fogukat is elhagyó helyőrök. Ha valahol elpattan egy uppercut, ott a saruból kiröpülve állnak föld körüli pályára a szerencsétlen rómaiak.

Ugyanígy jópofák a harci alapmozgások, és az extra mozdulatok. Szépen áramlik egyik támadás a másikba, a hitboxok és a minták is jól be vannak lőve. Ráadásul a kellemes látványt alapvetően vicces hangulat és a forrásokhoz hű, konkrét képregényes sztorikat feldolgozó chapterek támogatják. A Slap Them All! nem is rövid - sacc hat-hét óra a végigjátszás, ami egy ilyen műfajban fogant címtől több, mint meglepő. A nehézségi ív is kezelhető (nem is értem azokat a netes fanyalgókat, akik nehéznek találták a játékot), ráadásul minden epizód külön, klasszikus történet alapján készült. Megfogták volna a gall fejlesztők Toutatis lábát?

Sajnos az új Asterix & Obelix itt esik rá a nagy hordó hasára. Azzal, hogy kihúzták a játékidőt, az egész kaland baromira repetitívvé válik. Kevés az ellenfél, azok is ismétlődőek. A kalandok végén visszatérünk a faluba, de közbe jönnek a pöccre megegyező helyőrségek, és mindig-mindig visszatér a a jól ismert kalózhajó... Nem járunk a kaland felénél, de már unalomig szajkóztuk a formát, ami kezd bűzleni, mint Analfabetix halas pultja. Ráadásul kevés olyan dolog került a játékba, ami a legelemibb mechanikákon felül nyújt valamit. Harcolunk, de nincs fejlődés, nem nyílnak tovább a karakterek. Gyűjtjük a Szeszterciuszt, de a score-on túl nincs bolt, nincs valuta, amit bármire költhetnénk. Van pár minijáték-pálya, de ezek iszonyat rövidek, sekélyek és elvesznek a pofonofon sűrejében. Nincsenek fegyverek, vagy interaktív tereptárgyak. És sajnos ritka, hogy a pályadesignban is legyen bármi olyan variáció, ami feldobná a mókát ennyi időre kitolva.

Emellett technikai apróságok is borzolták a bajszunkat. Van egy gyakori aréna helyzet: amikor a képernyő nem áll be fix állásba (azaz tudunk jobbra-balra teret nyitni) és a kép mindkét irányáról áramlanak a mobok. Na, ha ilyenkor hősünk kombóba kerül és a képernyő mondjuk vízszintes harmadánál áll, a kombó elemek közötti váltásoknál a kamera a haladási irány fele döccen egyet, követve a hőst, de mindenféle átmenet nélkül. Esküszöm, nem értem, hogy ezt miért nem szúrta ki senki a tesztidőszak során. Az első órában megzeveredtem ettől az otromba megoldástól, aztán beleszoktam - valószínű így mehetett át a rostán ez a dolog. A másik gond, hogy a harci mechanikák addig jól adják a haladást, amíg el nem kezdünk kísérletezni. Ha leszokunk a jól bevált "jobbra-balra rusholunk, majd pofozunk orrvérzésig" kombóról, és elkezdenénk "játszani" a karakterekkel, sokszor azt veehetjük észre, hogy nehezebb dolgunk van, és pillanatok alatt leszadiznak az ellenfelek. Magyarul a játék akaratlanul is büntet, amikor próbálkozna a játékos - a legbutább, de bevált kombósorral meg gyakorlatilag csak ritkán szaladunk fejjel a kihívás-falba. Obi bácsinak is van egy jobbra-balra csapdosós tömegoszlató mozzanata, amiben annyi frame telik el a mob elkapása és a tényleges akció között, hogy abban az időablakban megint csak közrefognak és lelándzsáznak. Egyszerűen nincs értelme használni így azt a támadást.

Jól látszik a fentiekből, hogy a Mr Nutz csapata nem tudta kellő magabiztossággal súlyozni az egyes elemeket. Nagyon sok tekintetben jó a játék, és ha kooperatívan fogsz neki a küzdelemnek, még eskü rátesz a cool mivoltára egy lapáttal az élmény. De az ismétlődés, a jóféle pályadesign hiánya és a fenti gondok visszafogják az összképet. Az egésznek van egy hasonló rajongói szemlélete, mint a Bud Spencer-Terrence Hill féle babos őrületnek. Ott is érződött a forrásmű iránti Maxialázat (tudjátok, ő Hangjanix legnagyobb rajongója), de valahogy változatosabb és színesebb volt a Slaps & Beans, mint a Slap Them All! (Pedig az sem hibátlan darab.)

A mostani darab tehát a cikk elején emlegetett Asterix-hullám lefelé tartó lejtőjére csúszott. Nem menthetetlen a dolog, sőt, Asterix rajongóként beszerzed, majd jól beosztva végig is viszed a játékot. A Slap Them All! a jelenlegi formájában viszont inkább egy kiindulási pont, amire lehet majd a jövőben bővíteni, és amit lehet finomhangolni egy esetleges második részre. Változatosabb pályákkal, ellenfelekkel, pár extra mechanikát bevetve gall kakas lehetett volna a játék - így azonban csak egy kölyök a faluból, akit még nem engedtek oda a varázsitalos üsthöz.