Valószínűleg kevesen kapják fel a fejük, amikor meghallják, hogy az Anodyne második része idén konzolokra költözik. Sőt, a nagy többség értetlenül néz maga elé, hogy tulajdonképpen miről van szó? Az valami gyógyszer? - gondolja az egyszeri játékos (mint jómagam). Habár nagyot nem tévednénk, mivel Melos Han-Tani és Marina Kittaka alkotása 2013-ból bizony gyógyszer, egyfajta balzsam a léleknek. Ránézésre meg sem mondanánk.
Tagadhatatlan, hogy az Anodyne 2 „ronda“, de vajon finom? Míg az első rész teljes egészében az ősi Zeldákra hasonlított (és ez egy kiváló recept, mivel a megjelenítésen túl a játékmechanikák okos átvétele is otthonossá varázsolja a programot az olyan véne... sokat látott ínyencek számára, mint amilyen én is vagyok), az utód első blikkre a korai 3d-s korszakot idézi. A bizonyos körökben divatos low-poly, de egyben alacsony felbontású textúrákkal operáló külcsíny itt ugyancsak nosztalgikus ízű játékmenettel párosul - az első PlayStation, a Nintendo 64, de leginkább számomra a Sega csodálatos Saturn-jának emlékeit idézi. Az teljesen lényegtelen, hogy utóbbiról személyes emlékeimet inkább másodkézből (értsd: magazinok képei), majd jóval később emulátorok útján szereztem, mert a korszak maga az, ami sikeresen beleégett a tudatalattimba. Az Anodyne 2 ezt is képes előhívni, és még sok más, valóban klasszikus darab előtt is lerója tiszteletét, a története mellett pusztán audiovizuális kellékeket használva visszapörgeti az idő rozsdás fogaskerekeit. Olyan játék, ami pár perc erejéig kipróbálva ellentmondást nem tűrően órákra behúz sajátos álomvilágába. Örömteli ráadásként a sztori, bár kezdetben furcsa, nagyon ügyesen megírt, és tele van apró finomságokkal, utalásokkal, hogy az egészet selyemkönnyű fátyolként fedő meta-humort ne is említsem. Parádés.
A bevezető percek a főszereplő Nova „megszületésével“ telnek, ez egyben a játék tutorialja is. Rögtön érezhetjük, hogy itt valami különlegessel van dolgunk, annyira éteri és metaforikus az egész, ahogyan hősnőnk legelső feladata kikelni a tojásból, a két szülő-figura pedig közben elmagyarázza az alapvető szabályokat és irányítást. Ők végigkísérnek majd utunk során, hasznos tanácsokkal látnak el, kiegészítik a történések homályosabb pontjait. Na nem arról van szó, hogy bonyolult, vagy túlontúl szövevényes lenne az Anodyne 2. Sokkal inkább a művészien kaotikus jelzőt aggatnám rá. Egy félálomban megélt hektikus kaland, ahol a formák, színek és szavak a véletlen folytán mégis koherens egészet alkotnak. Már ezen a ponton találkozunk a játék másik felét képező szelettel: miniatürizált alakban, kétdimenziós térben mozogva oldunk meg apróbb feladványokat, kb, mint az ősi Zeldákban... Ami természetesen az első rész továbbfejlesztése, picit agyafúrtabb fejtörőkkel elődjénél, ámde aggodalomra semmi ok, ezek a részek még mindig tökéletesen átadják az inspirációs forrás könnyedségét és leleményes megoldásait. Keverve a zseniálisan rétegelt, kikacsintós humorral, hiszen az alkotópáros remek érzékkel eltalálja, hogyan és mikor lehet megbillenteni kicsit azt a bizonyos negyedik falat. Leginkább a két GameBoy-os Oracle epizód jutott az eszembe (~of Seasons, ~of Ages, GameBoy Color, 2001), miközben felfedeztem a terepet, kulcsokat kajtatva, tűzlabdacsokat köpködő ellenfeleket kerülgetve, felporszívózva, majd kilőve a gyengébb ellenfeleket, köveket. Apropó!
Az első rész ismerete nem feltétele a második epizódnak, ahogy fentebb említettem, én sem tudtam, eszik-e vagy isszák a címet, de utánanézve (vagy akár játszva, hiszen cirka ötórás kalandról van szó), olyan utalások tűnhetnek fel, mint például a porszívó, ami most az alap eszközünk. Ott volt a boltban régen, csak nem tudtunk pénzt szerezni sem keveset, sem sokat. Na de nem ragozom tovább, inkább összefoglalom:
Az Anodyne 2 rondának tűnik, de nagyon finom! A feladatunk, sőt, születésünk, egész létünk célja a szürrealisztikus New Theland többségében antropomorf lakosságának megtisztítása az egyre terjedő kosztól. A 3d-s területet felfedezve, ezekkel a lényekkel beszélgetve, a betegeket megtisztítva juthatunk tovább a történetben. Amint viszont egy ilyen szereplővel találkozunk, a bájcsevelyt követően egy rövid ritmusjáték-szerű szekvencia után, parányivá zsugorodunk és egy másik dimenzióba kerülünk. Itt felülnézetes labirintusban kutatjuk fel a betegséget okozó koszpamacsot, közben fifikás puzzle-öket oldunk meg, kisebb ellenfeleket és egy nagyobb főellenfelet ártalmatlanítunk. Jutalmunk egy kártya, amiből négyet összegyűjtve újabb szintet nyitunk meg a külvilág közepén tornyosodó üvegcsőben, ahova a porzsákunkban felhalmozódott koszt raktározzuk, míg fel nem jutunk a lifttel a New Theland-et beborító kupolán kívülre... És bár nincsenek sosem látott újítások, a nosztalgia csak úgy működhet, ha mindez zökkenőmentesen játszható - és itt az! De mindez nem lenne elég ahhoz, hogy a játékot különlegesnek érezzem, ahhoz kell a telitalálat szöveg és a kiemelkedő muzsika! Az Anodyne 2 pedig mindkettőben remekel! A zenék tökéletesen kiegészítik a -nincs rá jobb szó- zseniális írást, együtt olyan atmoszférikus hangulatot teremtve, amely végig egyre jobban és jobban fokozza ezt a látomás-szerű kalandot.
Ami leginkább meglepett, hogy nemcsak a kollektív emlékezetet alkotó utalásoknak köszönhető a jóleső érzés, amit kelt (rengeteg régi és új játék emlékére reflektál, az Undertale-től kezdve a kommersz Mario-n és Zeldán át egészen a Master Blasterig!). Sok esetben azon kaptam magam, hogy olyasmin vigyorgok, ami személyes élmény, valahogy mégis sikerült neki előhívnia azt, agyam kútmély-sötét rejtekéből. És most ismét előbukkan az indie rétegjátékok rákfenéje, hiszen számomra kifogástalan mesterművet ajándékozott az Analgesic Productions párosa, mégsem adhatok rá objektíven maximális pontszámot (ilyenkor szokott előfordulni, hogy meghajlítom kicsit a ki nem mondott szabályokat, vagy elég kiszámítható módon nincs számszerű érték a teszt végén). De tudjátok mit? Aki eddig kitartott az olvasásban, annak nem okozhatok csalódást.