Alfred Hitchcock - VertigoTeszt

A Vertigo kicsit szakít a korábbi point and click stílustól, és még csak annyi kalandozást sem kínál, mint legutóbb a Blacksad. A fókusz teljesen a narratív elbeszélésen van, a játék pedig inkább áll közelebb egy visual novel-hez, mint bármi más tradicionális kalandjátékhoz. Igazából olyasmire kell gondolni, mint amit az elmúlt évtizedben jellemző epizodikus narratív adventure címek esetében láthattunk. Lassan hömpölygő drámai, filmszerű jelenetek követik egymást, dialógusokkal, olykor QTE feladványokkal, máskor elágazó döntésekkel. Persze ne legyenek kétségeink, sem a QTE-knek, sem a döntéseknek nincs valódi tétje. A Quantic Dream iskola, a Telltale-vonal, na meg Dontnod egyszerűbb stílusa keveredik itt a klasszikus nyomozással és a beteg elme feltárásának folyamatával. Láttunk már ilyet, sőt, sikeres címeket is tudunk mutatni, amelyek nem tudtak ettől sokkal többet, így a fentieket csak azért érdemes tisztázni, hogy ne várjunk mást vagy többet a játéktól.

Mit várhatunk akkor? Egy megfontolt, de mindenképp jóféle történetmesélést. Érdekes helyszíneket. Karakteres szereplőket. Képregényes rajzstílust. Tudom, a technológia inkább az X360-PS3 kort idézi, de az egész játékot körbelengi egyfajta európai szatirikus ábrázolásmód, ami nem a popkult erőlködésből, sokkal inkább egy karakán művészeti vízióból fakad. Euro-comic? Euro-art? Valami ilyesmi. Ez nem menti fel mondjuk a karaktermodellezők és az animátorok olykor suta kollaborációját, de a - mondjuk úgy - hálivúdi tökéletességhez szokott szemünknek furcsa karakterek mögött megfontolás és érzékenység van. A hátterek beállítása mesteri. A kameraman és a rendező munkája pedig nyíltan Hitchcock munkáit követi. Van technikai elmaradottság, és a narráció is egyenetlen. De valahogy mégis működik a dolog. És óráról órára húz tovább a szédülés közepébe.

Mint a pszicho-trillerek általában, a játék nem is való gyerekeknek. Vannak benne sötét témák, a főhős maga is egy szuper-ellentmondásos jelenség. Akit amúgy időnként terápia során kell múltbéli zavaros útján végigkísérni. A Vertigo egyik nagy ötlete, hogy a pszichológussal történő beszélgetések során átélt múltat új kontextusba helyezzük a hipnózis során. Ilyenkor az előzőleg végigjátszott események kulcs-momentumait újra átéljük, és a furcsa részletek, elhanyagolt mozzanatok, vagy addig ártatlannak tűnő apróságok felfedése feje tetejére állítja azt, amivel a játék egészen odáig félrevezetett minket. Szerettem ezeket, bár tény, hogy néhány pillanatban azt is éreztem: feszesebbre húzva az egészet kiemelkedően jó lehetne a mechanika és a narratíva összjátéka.

Az egész játék amúgy is egy szűk közönségnek szól. Ami mögé egyébként egy kicsit nagyobb ismertséget és sikert is simán el lehetne képzelni, de valahogy a Pendulo/Microids munkája nem tud, vagy direkte nem is akar arra a pályára lépni, amin mondjuk David Cage játszik. Pedig innen kis erőfeszítés lett volna a fejlesztők, grafikusok és kiadói háttér oldaláról is, hogy midnden szempontból egy polccal magasabbra kerüljön a Vertigo. A nap végén azt mondom, még így is örülhetünk annak, hogy egy ilyen projekt napvilágot lát. A Vertigo sok szempontból egy piaci anomália, de én tudom, hogy létezik egy réteg, akiknek egy-egy ilyen kaland többet jelent, mint sok más élvonalas hypevonat. Tudom, mert magam is ebbe a csoportba tartozom.