„Fú, öregem, ez bitang jó volt!” - gondoltam magamban, miután Blacksad az utolsó jelenetben áttörte a negyedik falat. A fekete párduc kikacsintott és az ő cinikus stílusában kérdezett tőlem egyet. Olyasvalamire gondoljatok amit a hasonló, döntésvezérelt kalandjátékokban még nem pipáltatok. Csak ültem némán, keserű mosolyra húzva a számat, Blacksad pedig eldobta a cigijét és elsétált a sötét sikátor irányába.
Csípem ezt a műfajt. Nehezen tudom visszavezetni, hogy a Telltale, vagy más volt-e az, aki a narratívára, a döntésekre helyezte át a tárgykeresgélés-kombinálás párosának hangsúlyát. Abban viszont biztos vagyok, hogy a konvenciók leváltása után a saját válaszainkból adódó feszültségek újszerű megvilágításba helyezték az adventure műfajt. A Blacksad is ebbe az szorosabb kategóriába sorolhatja magát. Mechanikái szinte teljesen a dialógusokra és a felfedezésre fókuszálnak. A rendezés, a sztori, a karakterek részletes kidolgozása pedig egy megelevenedett noir-képregényt festenek elénk. Ezek önmagukban is nagy fegyvertények volnának, de a Blacksad azzal is remekel, hogy ezeket a pontokat összefűzi, és egy erős egészként tudja kezelni.
Az egyik kedves olvasónk nem kímélt, amikor a játék első trailerének hírezése után kiderült rólam: nem ismerem az alapanyagot. Ez a mai napig így van, Juanjo Guarnido és Juan Diaz Canales képregénye eddig elkerült engem, így nem mondhatom, hogy rajongóként vetettem bele magam a történetbe. A játék kipörgetése után viszont kijelenthetem, tényleg nagy geek hiányosság nem ismerni a spanyol-francia koprodukciót. A Blacksad világa tipikus noir-látomás, ahol a valóság józanító tökéletlensége keveredik az emberi alkattal bíró állatok meseszerű, kevert társadalmával. Az ötvenes évek New York-jában ott a második világháború traumája, a gengszterek állandó befolyása, a rasszok közötti feszültségek ártó hatása. A média újszerűsége és a maffia konszolidálási kísérletei mellett megmaradtak a klasszikus alvilági játszmák is, ahol egy magándetektívnek élet és halál között kell lavíroznia. (Még jó, hogy Blacksadnek kilenc jutott, macska mivolta miatt.) Az aktuális afférunk során például egy boksz-edzőterem köztiszteletben álló tulajának halála borzolja fel a sportfogadások és reklámszereplések között vergődő atléták világát. Ráadásul ahol fogadások vannak, ott shotgunokkal és rugós bicskákkal felszerelt marconák, kérlelhetetlen verőlegények, ravasz bukik, és erős „üzletemberek” is ólálkodnak. Blacksad számára adott a feladat: a nyilvánvaló gyilkossági kísérlet bűntényét alulról kell felgöngyölíteni, miközben barátok, ellenségek és semleges játékosok között kell lavíroznunk, kérlelhetetlen fekete párducként.
A játékmenet abból áll tehát, hogy helyszínről-helyszínre járunk, mindenkivel beszélgetünk, nyomokat gyűjtünk, amelyek újabb dialóguslehetőségeket, és dedukciós kapcsolatokat tárnak fel. A következtetések külön ablakban állnak össze, mint a Sherlock játékokban. A dialógusok során zajló válaszok kiválasztásának egy része időre megy, ilyenkor akár csendben is maradhatunk, vagy valamilyen jellgezetes attitűdöt erősítünk meg a válaszaink függvényében. Blacksad lehet javíthatatlan romantikus alkat, máskor makacs, pragmatikus nyomozó. Előtérbe helyezhetjük az anyagiasságot, esetleg az igazság bajnokaként, minden empátia nélkül önthetjük rá a valóságot a velünk szemben álló személyekre. Van akinél ez működik, van akinél más hozzáállással járunk jól. Az biztos, hogy a történet fő szálát minimálisan sem befolyásolhatjuk. Viszont minden egyes szereplő sorsára, Blacksaddel betöltött viszonyára így vagy úgy, de hatással lehetünk - ezek vezetnek a hatféle valós befejezéshez is. A Pendulo fejlesztőcsapata ráadásul egy érdekes újdonsággal tetézte a választási lehetőségek hatását. Egy külön ablakban visszajelzést kaphatunk Blacksad jelleméről. Ezt sajnos nem lehet közösségi döntésekkel, vagy online összehasonlítással tovább elemezni, mindenesetre érdekes adalék egy olyan játékhoz, ahol a hősünk jelleme ilyen szinten előtérben van.
Mit sem érne a karakterek közötti dráma, ha a Blacksad: Under the Skin erőtlen megvalósítást tenne a narráció mögé. Szerencsére a Pendulo tudta, hogy a hősünkre nagy hangsúlyt kell fektetni. Blacksad arcmimikája hihetetlenül rokonszenves és megkapó, az egész virtuális mesefigura önmagában képes elvinni a sztorit. A többiek nem kaptak ilyen részletes kidolgozottságot, de a parádés szinkronhangok, és a jól megírt szövegkönyv feledtetik a felemás karaktermodellek miatti esetleges hiányérzetet. A hátterek sem egységesen jók - van, ahol a Unity által hajtott prevgen kalandjátékokat idézik a spanyol fejlesztők (pl. Raven), máskor viszont olyan szín- és formatanulmány áll össze a háttérben, amivel az eredeti képregényművészek is garantáltan elégedettek lehetnek. A zene is parádés - szól a jazz, ha kell klasszikus muzsika csendül fel. Az OST tényleg minden dicséretet megérdemel.
Sajnos valószínű a korlátozott erőforrások és a konzolokon sokszor makacskodó Unity motor áll annak a hátterében, hogy a Blacksad eléggé bugos állapotban látott napvilágot. Ezért húzódott ennyi ideig a teszt is. Hiába jött egy nagy patch a megjelenés után nem sokkal, a nagyító alá berakott Xbox One változat így is változatos bugokat tudott produkálni. Volt egy-két OS szintű lefagyásom, heteket álltam a kritikával amiatt, hogy egy dialógus végén történt autosave után a játék egy használhatatlan kameraállásban ragadt, és szkripthibák is akadtak a fentiek mellé. A parkolópályára tett elemzést az sem segítette, hogy bár kapcsolatban voltam a fejlesztőkkel, csak hetek után bökték ki, hogy a „Progress” menü képregényes összefoglalója gyakorlatilag visszarepít minket a kívánt jelenethez. (Ez nem volt nyilvánvaló, a HUD nem jelzi, hogy pl. az „A” gombra nyomva a megrajzolt fejezetet betölti a program.) A kiskapunak köszönhetően játékot megtörő, véglegesen elrontó buggal szerencsére nem találkoztam - ez mentette meg a Blacksadet és a kritikát a gyenge pontszámtól. Sajnos az Unity töltögetései, akadozásai, olykor be nem töltő textúrái is nehezítették az összkép jó megítélését. A tizenpár főből álló fejlesztőcsapatnak ez az első valóban 3D-s projektje. Könyörgöm, Microids, adjátok meg a srácoknak a fejlődés-bővülés lehetőségét és az ehhez szükséges tisztességes büdzsét. Komoly tehetséget árnyékolnak be a Blacksad produkciós gyengeségei!
Gondolom kitaláltad, nem véletlenül vagyok elnéző a fenti dolgokkal kapcsolatban. A Blacksad: Under the Skin végre egy eredeti történetet adott, egy nem éppen elcsépelt ábrázolásmóddal. Penduloék nem érnek fel a Dontnod szintjére, de közel vannak hozzájuk. A játék több pontjából árad az európai szemlélet. A rutinszerű fordulatok helyett kisebb-nagyobb meglepetéseket kapunk, olykor igen húsbavágó kérdésekkel megtoldva. A kedves, szinte rajzfilmesen bájos pillanatok mellé olykor besikerül egy-egy sokkoló jelenet is, de nem csak ettől lesz felnőttes, érett Blacksad macskalandja. A rasszizmus és a faji, társadalmi különbözőségek kérdése, a gyerekprostitúció, a tiltott tudomány gyümölcsei… ezek mind-mind megjelennek a játékban. Ráadásul olyan jeleneteket kapunk sorra, amelyek zsáner-szinten is emlékezetesek tudnak lenni. Legyen szó a borbélynál való bevágódásról, az időben előre-hátra ugráló póker játszmáról, a nejét csaló orrszarvú mosdatásáról, vagy a főfelügyelővel való barátságunkat megerősítő jelenetekről,… A Blacksad tud valamit, amihez kellett a fejlesztők-írók részéről egyfajta érett gondolkodásmód, és szociális érzékenység.
Ezért is kár, hogy a Blacksad ennyire esendő, ennyire tökéletlen. Az eseti kalandor számára nehéz lesz az első egy-két óra, az ismétlődő helyszínekkel, és a következményekkel kapcsolatos bizonytalanságok miatt. Hősünk lassan cammog, és pont a felvezető órákban kell a legtöbbet sétafikálnunk. A narráció ívét az sem erősíti, hogy a konklúzió felé vezető útra csak órákkal később lépünk rá, addig inkább csak ismerkedünk a világgal. A program mögé rakott trófeák-acsik is esendőek. Már-már lehetetlen feladatokkal és erőfeszítéssel felsorakozva. Gyűjtögethetünk sportmatricákat egy lutra-albumba, amely lapocskákat ördögi helyekre rejtettek a készítők, ráadásul az időre zajló jeleneteknél könnyedén el is hagyhatjuk őket. Nem néztem segítséget, és jó felderítőnek tartom magam - itt örültem, ha a collectible cuccok felét megtaláltam. Az is sokat elmond a kihívások nehézségéről, hogy a megjelenés után két hónappal van globálisan nulla százalékos (azaz nulla fő által megnyitott) acsi. A Blacksad amúgy nem két este alatt végigtolható cím. 10-12 órát lazán beletettem a nyomozásba, úgy, hogy szerintem a döntéseim átgondolatlansága miatt újrakezdett felvonásokat, bugokkal való hadakozást ebbe nem is számoltam bele.
Mindent összevetve komolyan beleszerelmesedtem a Blacksad világába. A Pendulo ráérzett a forrásmű erejére, ráadásul a lassan kaland-veteránokká érő csapat egy bevált formát formált át az egyedi szájízük szerint. A végeredmény pedig ígéretes, szórakoztató, több ponton újszerű - de ahogy fentebb is megjegyeztem, esendő és tökéletlen is egyben. Reméljük a Microids és a közönség is ad majd lehetőséget folytatásra.