A Little to the LeftTeszt

A tavaly megalakult Max Inferno indie duó küldetése, hogy a saját életükből és hétköznapjaikból merítve fejlesszenek egyszerű, mégis szokatlan és szórakoztató, bárki számára fogyasztható játékokat. Bemutatkozó címük a távolról talán az Unpacking-re hasonlító, és már letisztult látványával és a kellemes pasztell színeivel is nyugtató hatású A Little to the Left, amelyben a tematikus fejezetekre bontott végigjátszás során egy pálya egy fejtörőnek felel meg. A fejtörők során részben saját otthonuk, részben bármely háztartás mindennapi tárgyait kell szortíroznunk, sorba rendeznünk, elpakolnunk, egymásra raknunk, és így tovább, miközben a valóságban is létező rosszcsont cicájuk igyekszik néha szembemenni rendrakó törekvéseinkkel.

A fali képek megigazításától kezdve a konyhai eszközök fiókban elrendezésén át a növényeink leveleinek szimmetrikus megtépkedéséig van minden, ami furcsa elégedettséget vált ki a legtöbbünkből akkor is, ha nem különösebben vagyunk kényszeresek vagy rendmániások, de az elmebaj egy különös formája, ami nálam például adott, kifejezetten előny. A feladványok egy része logikus és már-már szokványos házimunkának is elmegy, ha eltekintünk attól, hogy nem mindenki szokta fajta szerint egymásra stócolva tárolni a konzervdobozokat, vagy szín és flakon forma alapján elrendezni a takarítószereket a polcon. Olykor a CDO-nkat (OCD, csak ABC sorrendben) kiélve egyszerűen csak színeket és mintákat követve kell új alakzatba rendezni a hűtőmágneseket, megigazítani a ferdén lógó képeket, vagy sajátos logikát követve teleragasztani jópofa matricákkal a falinaptárunkat. Bevallom, én itt-ott megtörtem, ugyanakkor megkönnyebbülve jöttem rá, hogy a perfekcionizmusomnak még van hová elfajulnia.

Bár némelyik pályának állítólag több lehetséges helyes megoldása is van, nekem egy-egy esetben halvány lila segédfogalmam sem volt, mit kell csinálni. Ilyenkor szerencsére van némi audiovizuális segítség, mert az egérrel húzkodott tárgyak a megfelelő helyre kerülve olykor szuggesztíven összetapadnak („nézd, ezek összeillenek!”), vagy hang jelzi, ha valami jó helyre került. Ha végképp nem boldogulunk, stresszelni akkor sem érdemes, mert bármelyik pályához lekérhetjük a Hint menüponttal a megoldást, vagy akár csak egy részét, illetve a képbe néha-néha benyúló, tárgyakat lesöprő vagy arrébb húzkodó cica ármánykodása révén sem válik a játék soha egy rendrakós Dark Soulssá. Komoly játékidőt és újrajátszhatóságot ne várjunk, de nekem nagyon tetszett a gyakorlatban is jól működő és enyhe függőséget okozó rendezgetős-rakosgatós koncepció, amit az alap pályák teljesítése után is lehet folytatni a napi rendrakásnak (Daily Tidy) köszönhetően.

Az A Little to the Left az az intuitív, ötletes és teljesen ártalmatlan játék, amit bátran odaadhatunk bárkinek attól függetlenül, hogy gamer-e az illető, de kétségkívül rétegjáték, amelynek élvezetéhez kell egyfajta elvetemültség, elvégre nem mindenki élvezi a zoknik párosítását és a könyvek szín vagy gerincminta szerinti sorba rendezését sem. Úgy érzem, manapság egyre nagyobb szükség van ezekre az agyat egyszerre kikapcsoló és megmozgató egyszerű, mégis sajátosan terapeutikus címekre, pláne, hát még ha macska is van benne!