A játék szelleme

Gyakran szembesülök azzal, hogy azok, akik nem játszanak, bolondnak tartanak. Sőt még rosszabb, mikor a régi közhelyeket vágják fejemhez, hogy nyilván kiégett emberi roncs vagyok, magányos és a bennem felgyülemlett dühömet vezethetem le a játékokon. Csúnya-furcsán sandítanak, és oktatólag jegyzik meg sóhajtozva: " na ezért tartunk itt, meg ezek mai fiatalok, nem is olvasnak, csak a tévé, meg a számítógépes játékok, az bezzeg megy ! "

Szinte kivétel nélkül ezt gondolják, de szintén kivétel nélkül totális zavarban mennek tovább, mert valahogy a megfogalmazott elképzelésük rajtam valahogy mégse ül. Tudják ugyanis, hogy sokat olvasom, és hogy gyakorlatilag egyáltalán nem nézek tévét.

Zavarukban utolsó mentsvárukba szaladnak, és ekkor érezhetően lesajnálóan közlik: "gyerek vagy felnőtt létedre!"

No ez igaz, és erre büszke is vagyok - bár nem is videó játékoztam kölökként - , de ezidáig nem is vesződtem azzal, hogy egyáltalán felvegyem a kesztyűt, és elmondjam nekik, hogy tulajdonképpen a játék miért jó, mire jó.

De változott a világ. Egy játéknak, de legfőképp rajongóinak köszönhetően.

Nem csak a mi , gamerek fülébe jutott el az a hír, hogy egy videó játék mekkora sikert ért el, és hogy milyen reklámkampányban részesült.

A HALO 3 a legnagyobb csodát azzal tette, hogy ezek az emberek, akikről beszéltem, megkérdeznek mi is ez az egész. Mert elgondolkodtak, hogy valami lehet ebben a játékban, sőt talán úgy általában a játékokban?

S mikor röviden elmondom a játék történetét, érdeklődve hallgatnak és nem egy közülük saját maga mondja ki azt amit magam is határozottan gondolok erről az egészről: " Egy játék mindenkinek mást jelenthet. Kinek csak kikapcsolódást, kinek egy meseszép történetet, amibe elmerülhet, kinek sporthoz hasonló kihívást. A lényeg, hogy örömet okoz. "

S lám ugyanezek az emberek vallják be, hogy irigyelnek, hogy magam választhatom meg örömöm forrását, nekik csak a kényszerhelyzetek jutnak, néha egy jobb film a tévében, de nagyrészt a szappanoperák és a talkshow-k.

Nem győzöm őket szembesíteni ekkor a régebben a gamerekre tett ";kultúrszörny";-megjegyzésükkel, mire morogva néznek az általam tartott képzeletbeli tükörbe.

Ilyenek az emberek, nincs is ezen semmi meglepő.

De a lényeg, hogy kezdik azért kapizsgálni, hogy egy játék lehet ugyanazért jó, mint egy film, vagy egy könyv. Csak kapizsgálják, mert nem lehet elmondani nekik, hogy milyen egy olyan játék, mint pl.: a Shadow of the Colossus, vagy a Bioschock. Egy filmet se lehet elmondani, hogy miért jó, látni kell.

Egyre több olyan játék van mely több a puszta szórakoztatásnál, némelyikük megkockázatom a művészet határait súrolják, hiszen olyan komplex impulzust adnak történettel, látványvilággal, zenével, hangokkal, amely igenis bőven túlmutat a szimpla gyilkolászáson.

A sors iróniája, hogy egy tulajdonképpen lövöldözős játék hozta el a pozitív figyelmet a környezetemben.

Pedig - és ezt úgy mondom, hogy a HALO sorozat a szívem csücske - mi tudjuk, hogy ettől jóval nagyobb figyelmet érdemelt volna a "civilektől " nem egy játék.

És talán hamarosan eljön az az idő, mikor nem úgy néznek majd ránk, mikor egy-egy élményünkről beszélünk, hogy megkergültünk, hanem természetesnek veszik, hogy mindez bírhat akkora értékkel, mint egy klassz könyv vagy egy film.

Mert bizony egy játéknak is lehet szelleme, vagy hívhatjuk bárhogy másképp is azt az érzést, ami nagy részünkkel megesett már tán nem is egyszer. Hogy képesek vagyunk beleszeretni egy-egy progiba, és hetek múlva, évek múlva is elővenni, ízlelgetni, magunkba szívni, beszélni róla, emlékezni rá, anekdotázni, és játszani, játszani, játszani....