Yars Rising - dörren a Zordon ágyú!Teszt

A Howard Scott Warshaw által életre hívott Yars Revenge az Atari 2600 valaha volt legjobban fogyó 1st party címe. Alapvetően egy logikai-ügyességi shooter, amelyből az utóbbi két évtizedben több remake is készült, közülük talán a 2022-es Yars: Recharged volt említésre méltó, amely a kritikusok és a játékosok szemében is elnyerte a tetszett plecsnit. Két évvel később aztán az Atari gondolt egyet és a franciák újhullámos vezetése egy merőben új játék elkészítésére kérte fel a retró stílusban már elismerést szerzett WayForward (Aliens: Infestation, Shantae, Double Dragon Neon, Duck Tales: Remastered, River City Girls, stb.) csapatát, hogy egy meghökkentő irányzékkal vesse újra rajztáblára minden idők egyik legjobb Atari játékát.

Nos, annyi biztos, hogy a kaliforniai csapat nem sokszorosította a korábbi ötleteit és tényleg egy a korábbiaktól eltérő játékot tett le az asztalra. A Yars Rising ugyanis egy Metroidvania DNS-sel beoltott akció-platformer játékként látta meg a napvilágot, amelynek fő mozgatórugója - a Yars faj Qotile ellen vívott ádáz csatája - ugyan szingularitásban van az ősjáték történetével, de a valóságban inkább a felfedezésre és a történetmesélésre helyezi a hangsúlyt. Az anime-szálakkal erősítő, hangulatában és stílusában neopunk-jellegű 2D akciójátékban egy Emi Kimura nevű fiatal hacker bőrébe bújhatunk, aki egy misztikus megbízó hatására ipari kémkedésbe kezd a rejtélyes QoTech megavállalat falai közt. Ám ahogy az efféle tervekből sejthető, semmi sem úgy történik, ahogy kellene, így Emit leleplezik, ezzel együtt pedig megszaporodik a menekülést övező ugrabugra és kicsúcsosodik a tartalmasabb akciójátékokra jellemző lopakodás, kémkedés, valamint a játék savát-borsát adó hack-műveletek sokasága. Ahogy Emi egyre mélyebbre csúszik az útvesztő-szerű mega-komplexum belsejében, úgy derül fény a vállalat misztikummal kevert kísérleti titkaira, illetve az egész cselekményt mozgató szálakra is, amelyben segítőinknek hála, arra is megleljük a választ, hogy miféle kötődése van főhősünknek egy távoli idegen fajhoz, azok ősi ellenségéhez, illetve a két tűz közé szorult emberiséghez… nem beszélve a telepatikus úton elsajátítható képességek tárházáról, melyek idővel igazi pusztítóvá változtatják szegény leányzót.

Emi eszköztára ugyanis minden egyes komolyabb küzdelem, hack vagy felfedezés alkalmával újabb és újabb képességekkel gyarapszik, amellyel az addig elérhetetlen helyszínekre és tartalmukra is fényt deríthet sőt! A minijátékok során szükséges feladatokat is képes megoldani. És itt következik be a Yars Rising központi szála, ugyanis a különböző biomechanikus fémlényekkel, vagy mechanoid szerkezetekkel vívott harcok mellett ezen hack-minijátékok jelentik a fő kapcsolódást az ős-Yars univerzum felé. A szoftveres betörések ugyanis néhány kivételtől eltekintve mind valamiféle logikai-ügyességi csavarral átszőtt korai Yars (és más Atari játékokból származó!) kihívások, ahol egyre furfangosabb módosításokkal és remek ügyességi csavarokkal operáló feladatokat kell teljesítenünk, mintha csak egy feltuningolt, XXI. századi Atari 2600-as videójátékba csöppentünk volna. Újra előkerül a végső fegyvernek titulált Zordon Cannon, aktiválódik a határpajzs és ismét kezdetét veszi a Yars-ok bosszúja a Qotile főgonosz aruájával szemben. A minijátékok variációira abszolút nem lehet panasz - néhol egyképernyős, de akár top-down-szerű kihívásokkal is szembe kell nézni, mi több: kitalálni, hogy vajon mi a megoldás kulcsa, mert ez nem mindig magától értetődő (ahogy nem volt az régen sem). Homage? Az. Ugyanakkor kiváló ötlet is, ráadásul az egész játék tömve van itt-ott elszórt Ataris relikviákkal, kincsekkel vagy épp a nagy múltra visszatekintő utalásokkal: Már a város és az évszám is beszédes [Syzygy, 2084], de a Space Invaders automaták, vagy a korábbi játékokból odapottyant ellenfelek igazán jól állnak ennek a kis kalandozásnak. [A teljesített minijátékok gyűjtemény formájában ráadásul bármikor újrajátszhatóak a főmenüből, ahol akár az idő ellen is versenybe indulhatunk a rekordjaink megdöntése érdekében].

Játékmenetét tekintve a labirintus-szerű jump-run-shoot mesterhármast itt-ott ismerős logikai akadályokkal próbálták szabotálni, sőt: előfordul, hogy lopakodni vagy épp elbújni szükséges az idegen teremtmények és robotok elől, amelyre további ügyesséi szakaszokat fűztek fel a WayForward srácai. A játék előrehaladtával persze a kibővült repertorá miatt ez is kezelhető lesz másképp, de mindig akad majd másik megoldandó probléma. A játéktér idővel egy nagy összefüggő, liftekkel és különböző szerkezetekkel (vagy épp események hatására bekövetkező változásokkal) bejárható labirintussá válik, amely egész jól fest a modern kijelzőkön, már amennyiben zsánerünk ez a neonkék-lila színekben pompázó, egyébként 3d-ben renderelt összkép. Különösen tetszett, hogy képesek voltak elrugaszkodni az ilyenkor megszokott formulától és zeneileg, valamint látványügyileg is bevállaltak olyan képi- és hangi szituációkat, amelyek igazán meglepetésként képesek hatni a gyanútlan játékos számára. Mindettől függetlenül a játék képi világát kissé sterilnek találtam - elég csak fellapozni egy kurrens manga képregényt, egy ilyen megapolisz épületről már egyetlen epizódban is több hangulatos ábrázolást találhatnánk, mint amit ebben a játékban start-to-end láthatunk - bár a kültéri helyszínek azért elég üdítőek, de nincs túl sok belőlük.

A fentiek után bizonyára furcsa olvasni, hogy az ötletek ellenére nem mindig áll össze egésszé a képernyőn futó játékmenet: a legnagyobb probléma még nem is az egyszerűnek ható mozgás-és lövöldözéssel van, hanem azzal, hogy számtalan olyan ziccert hagytak ki a srácok, amelyekkel jobbá tehették volna az idővel kicsit monotonná és repetitívvé avanzsáló játékmenetet. Gondolj csak bele, hogy egy Castlevania-ban, vagy egy Metroid játékban mennyi minden történik a játék során: átalakul a korábbi bejárt helyszín, új ellenféltípusok jelennek meg eltérő taktikát igénylő harcstílussal és egy-egy logikai akadálynak egész szektorokon átívelő struktúrája is létezhet, melyek a többi építőkockával együtt strófolják felfelé a csúcspontig a játékmenetet (és akkor a közben zajló történetmesélés csavarjairól még nem is beszéltünk). Ellenben itt, a végeláthatatlan labirintus- és pokoli torony szintek idővel demotiválóvá válnak és a játék első etapjában elpuffogtatott képességek kicsit önismétlőnek tűnnek, még ha akad is egy-egy variációs lehetőség. A játéknak nincs egy konkrét mechanikai íve, ami mentén eléri a tetőfokát így abszolút szerencse, hogy ezt a "hiányosságot" szekvenciális stage bossokkal és animés történetmeséléssel igyekszik ellensúlyozni - hol több, hol kevesebb sikerrel.

A Yars minijátékok eleinte valóban üdítőek, de a csavarok hatására is látszik rajtuk, hogy ami 1982-ben orbitális királyság volt, az 2024-ben már nem biztos, hogy mindenkinél működik még akkor sem, ha egyébként tényleg vannak benne jópofa és élvezetes pillanatok. Mindenesetre, a kihívások során felfedezhető némi integráció a játékkal, ugyanis a Yars hajó alapvető lövedéktípusa köszön vissza Emi fegyverzeténél is, amellyel akár szét is robbanthatóak a kurrens ellenfelek. Minél több ilyen bővítményt felkutatsz és teljesíted a hozzájuk tartozó kihívást, annál jobban bővül a repertoár, persze a legdurvábbakat nem teszi nyíltan ki a játék eléd, fel kell kutatni őket. A desszert eztán lesz csak finom, mert ezekből az Atari-inspirálta motyókból ún. BioHack-okat fabrikálhatunk egy Tetris-szerű inventory managerben, amelyek különböző kombinációi további buffokat adnak a karakternek. A különböző képességek eltérő formájú és méretű blokkokat fogyasztanak - ezek átvariálása a karakter felszerelését is megváltoztatja, így az energia-elszívó lövedékektől kezdve a letérítő pajzson át a földről irányítható villámcsapásig szinte mindent össze lehet építeni, szóval érdemes bátran kísérletezni. A Yars Risingben egyébként negyvennél is több BioHack gyűjthető, amelyek a harc, a vitalitás- és a hack feladatokra vannak hatással, így a hangzatos fantázianevek, mint pl. a Zorlon Impact (a lövedék további sérülést okoz), vagy a ZTurbo.exe (a Z-Cannon gyorsabban lő) tényleg hatékonynak bizonyulnak (és kellenek is, az utolsó szegmensben már nem elegendő az alap szettel puffogtatni). Az inventory manager emiatt egyfajta kohéziós keretet ad a játékos és a tulajdonságfa között, amit azért érdemes alkalmasint variálni, ha elsőre nem tűnik egyértelműnek a továbbhaladás - és ez mindenképp pozitív dolog.

A Yars Rising zenei felhozatala egyébként nagyon szerethető: tipikusan az a soundtrack, amit egy Hotline Miami / Paradise Killer után bármikor felcsapnék a lemezlejátszómra: van, hogy együtt rezeg a játékkal az olyan pattogós, pörgős anime-stílusú elektróval, mint amilyen a “Hacking by Brain”, máshol pedig a másik végtelenbe csúszik az ambient melankóliával, így ad egyfajta atmoszférikus zenei reakciót, ami végigkíséri Emi-t a kalandjai során, keretet adva a cselekménynek. [Pro tipp: ha teljesíted és beaktiválod az EarBud biohack-ot, a játék mutatja az adott track információit is].

Mindent összevetve, ha a Yars Rising nem is váltja meg a formulát, van néhány olyan nagyon szerethető villanása, amiért üde színfolt lesz a kurrens generáció felhozatalában. A WayForward kitalált egy jó mixtúrát, amellyel egy kicsit bánhatott volna bátrabban is, hiszen ha képesek voltak fúzióba fűzni egy teljesen egyedi stick-shootert a múltból egy merőben más zsánerrel, akkor megcsavargathatták volna jobban is “yarsvania” stílusgombját. Ettől eltekintve azonban kudos a merész és bátor lépésért az Atarinak - gyanítom, nem ez volt az utolsó alkalom, hogy Miss Kimurával találkoztunk. Micsoda idők!

PLATFORM Atari VCS, PC (Steam/Epic), Switch, Xbox, PlayStation | KIADÓ ATARI FEJLESZTŐ WayForward | MEGJELENÉS 2024. szept. 10. ÁR ~29$ / EUR