Xenoblade Chronicles 3Teszt

Harcolunk, hogy túléljük - élünk, hogy harcolhassunk. Ezzel a kommutatívnak látszó frázissal indul a Xenoblade sorozat harmadik (az X-et beleszámítva a negyedik) része. A világ, Aionios két nemzete, a mechanikus Keves és a természetközeli Agnus népei vívják egymással véget nem érő háborújukat - ám a felállás ennyire azért nem egyszerű. Mindkét oldalon, minden egyes katona azzal a céllal “születik”, hogy az ellenség ellen harcoljon. Erre teremtettek, erre készülnek egész életükben. Ami csupán napra pontosan 10 év, de _keves_en élik meg. Azon kevesek akik megélik, azokat a királynő személyesen vezeti át a túlvilágra, melyet szimplán “hazatérésnek” aposztrofálnak.

Ennyi? Ennyi volna az élet? Ez a tragikus felütés hamar diszhamónikusra hangolja fel a Xenoblade 3-at. Egy jRPG-ben igazán fontosak a motiváció-források, ami okán elindulunk a nagy kalandra, ezúttal ez nem más, mint a régi, rossz sémákból való kitörés, egy kis Shakespear-i csavarral megbolondítva - mindez annyira jól sikerült, hogy az első pillanattól kezdve beránt, magára szegezi a figyelmet. Kicsiny csapatunk a Keves oldalát erősítik, némelyünkek már nincs sok hátra a “hazatérésig”, amikor is egy bevetés során belesodródnak egy elég lehetetlen szituációba, melyből egyetlen kiút az ősi ellenséggel való összefogás. És hát mivel a friss csapat így mindkét oldalon árulónak számít, nincs más hátra, mint tovább mélyíteni ezt a furcsa kollaborációt.

A történet persze nem áll meg itt - mint ahogy azt egy Xenoblade játéktól megszokhattuk - csakúgy mint a játékmenet folyamatos fejlődése. Ez utóbbi bátran állíthatom, talán a legjobb, legintuitívebb és legsokoldalúbb, ami valaha befészkelte magát jRPG-be. Az alapjait szigorúan az elődök ihlették, szóval továbbra is valós időben folynak a harcok, a helyezkedések, különféle art-ok jó időben történő elsütése továbbra is alapvető fontosságú. Ezúttal viszont akár harc közben is válthatunk csapattagjaink között, hogy kit szeretnénk irányítani, tehát teljes kontroll alatt tartjuk az egész csapatot ha úgy tetszik, minden arttal és képességgel. Alapvetően 3 fő karakterosztály van: támadó, védekező és gyógyító, de szerencsére semmi sincs kőbe vésve: karaktereink bármit megtanulhatnak, ötvözhetnek artokat, szóval rajtad áll, milyen stratégiák és vezérelvek mentén építed a csapatod. Amelynek létszáma egyébként minimum hat fő, szóval bőven van kit és mit menedzselni.

Ebből adódóan pedig el tudod képzelni, hogy ha egy hat fős csapattal letámadsz például egy 6 fős farkasfalkát, akkor már legalább egy tucat szereplőt mozgat az engine, aminek egy alapvetően mobil hardveren bizony súlyos ára van. Bár a belassulások viszonylag ritkák, ilyenkor a motor bizony erőteljesen elkezdi az erőforrások átcsoportosítását, melynek az eredménye nem ritkán a 2000-es évek elejére repíti vissza az időutazásra nem feltétlenül ily módon vágyó játékost. Ilyenkor pedig úgy érzem, hogy tényleg nagyon ideje volna már egy Switch 2/Pro/U-nak. Másrészről bár annak a ténye, hogy egy ilyen kaliberű játék egy ennyire - mondjuk ki: idejét múlt vason is így meg tud jelenni, hatalmas teljesítmény - de engem igazából nem kifejezetten hat meg. Pláne, ha elindítom az első rész Definitív kiadását vagy akár a második részt az összehasonlítás kedvéért, és látom, hogy ezeknél mennyivel tisztább a kép, mennyivel szebb az összhatás. Apropó, ha már szóba került a második rész: ha emlékeztek még, ott a handheld mód volt kritikus, szóval tévére kötve még úgy kinézett valahogy a játék, de kézben rengeteget butult. A harmadik rész esetében ez egy picit jobban balanszban van, bár hozzáteszem: az hogy mind kézben, mind dokkolva ramatyul néz ki, az nem az az eredmény, amire vártunk.

Ezzel szöges ellentétben a zenék még mindig a legjobbak között emlegethetőek csak, de mi mást is várhatnánk ilyen nevektől mint Yasunori Mitsuda (Chrono Trigger/Cross Xenogears), az ACE duo vagy Manami Kiyota (akik az előző Xenoblade játékok nagyszerű zeneszerzői).

A Xenoblade Chronicles 3-at értékelni nem egyszerű dolog, mert a játék, a harc, az (átvezetőkkel rendesen megtarkított) története, a kikacsintgatásai, a stílusa mind-mind tökéletesek. Egyszerűen úgy be tud rántani a játék, hogy nehezemre esik letenni. Az, hogy ezt a csodát lehetetlenség lehozni méltóképp egy idejét múlt platformra, bocsánatos bűn. Addig is marad a remény, hogy a következő Switch variáns mellé járni fog bánatpénzként egy patch, ami helyre teszi a fentieket és retrospektíve egy kétszámjegyű pontszámmal fogom tudni megilletni a harmadik - és eddig talán legjobb - Xenobicskát.