Death Stranding 2: On the BeachTeszt

Feltűnő és egyedi jelenségekben igazán nem szűkölködik a játékipar, de olyat csak a legritkább esetben láthatunk, hogy egy nagyszabású AAA produkció minden ízében excentrikus kiállást, illetve kontroll nélküli, karakteres szerzői víziókat (sokak szerint erős és öncélú túlkapásokat) engedhessen meg magának. Mivel az első sokkon már túl vagyunk, mostanra mindenkinek jó támpontjai lehetnek, hogy belekóstol-e a Death Stranding folytatásába, de vizsgáljuk meg közelebbről, hogy Kodzsima Hideo a széles közönség számára is befogadhatóbb élményt álmodott-e meg.

Sam Bridges sztorija 11 hónappal az első epizód után folytatódik, és bár úgy tűnik, hogy ő és Lou zavartalanul élhetik az életüket, Fragile új megbízással érkezik, melyre szűkszavú főhősünk vonakodva, de igent mond. Míg Sam a mexikói pusztában tevékenykedik (ahol az esők, a tektonikus mozgások és a kísértetek is sokkal vadabbak a megszokottnál), Fragile bevállalja a bébiszitterkedést, egy ismeretlen alakulat azonban kíméletlen rajtaütést rendez a búvóhelyükön. Egy kellemetlen találkozás után Sam valószínűsíti, hogy a támadás mögött Higgs állhat (Higgs mögött pedig az elképesztő alakítást nyújtó Troy Baker), aki továbbra sem mondott le a teljes kihalás előmozdításáról, céljaihoz pedig úgy tűnik, hogy félelmetes hadsereget, illetve tetemes nagyságú fegyverkészletet is sikerült összeverbuválnia. Miután hősünk is betársul a DHV Magellan legénységéhez (egy spéci hajó, mely a kátrányban közlekedik), egy térkapu segítségével Ausztrália összeköttetése is kezdetét veszi, ezzel párhuzamosan pedig előtérbe kerül Lou rejtélyes eredete, illetve a többi Beach Baby sorsáról és rendeltetéséről is egyre többet tudunk meg. Később a száműzött Rainy is csatlakozik hozzánk, akinek kültéri jelenléte mindig esőzést idéz elő, de a hajó egy másik különös képességű lánynak, Tomorrow-nak is menedéket ad, akinek szintén kulcsszerepe lesz a továbbiakban.

Régi ismerősök is sorra feltűnnek (pl. Deadman és Heartman), de Sam ezúttal egy állandó útitársat is maga mellett tudhat, aki nem más, mint a bábutestben rekedt lélek, Dollman (mozgása természetesen stop-motion-szerűen animálódik). Dollmannek sok mindenhez lesz majd hozzáfűznivalója, de a küldetéseken kívül a szálláson is elbeszélgethetünk vele, és ha ezt kellőképpen sokáig csináljuk, akkor előbb-utóbb biztos, hogy szóba hozza, mennyire jót tenne Sam számára egy frissítő zuhany. Számomra a karakterek bemutatkozása, illetve a hozzájuk kötődő fordulatok is tetszettek, de az első részhez hasonlóan az is előfordult, hogy a szállítmányozások sűrűjében leült (vagy egyenesen eltűnt) a történetmesélés, emellett pedig arra is fel kell készülni, hogy a Magellan “menetrendszerinti” lerobbanása többször belekényszerít majd minket, hogy a játékba ölt időt extra barangolással gyarapítsuk. Azzal is érdemes számolni, hogyha Kodzsima átvezetőit eleve a szabadidő ellen elkövetett merényletként éled meg, akkor továbbra is nehéz dolgod lesz. Ezek a szekvenciák engem nem csak a páratlan mocap (és ezen keresztül a színészek alakítása) miatt nyűgöztek le, személy szerint nekem a rendezésben is sikerült megtalálnom a lebilincselő részleteket (hogy csak a játék elejéről hozzak néhány példát: Fragile és Lou menekülése, Rainy háttértörténete, vagy a Luca Marinelli által alakított Neil bemutatkozása egyaránt felvonultat érdekes helyszíneket, nézőpontokat, vagy egyéb történetmesélési megoldásokat).

A játékmechanika törzse ugyanaz, mint eddig, de a kézbesítési módszereink és eszközeink sokkal dinamikusabban fejlődnek. Ezúttal nem kell órák hosszat cammognunk, hogy lecsaphassunk első járművünkre, emellett pedig a hatékonyabb fegyverekért és felszerelésekért sem kell beláthatatlan ideig cipekednünk. Ha a fő megbízásokon kívül arra is vesszük a fáradtságot, hogy kicsit az ismerős csomópontok között ingázzunk (bevállalva a különféle fuvarokat, BT-tisztogatásokat, banditáktól való kimenekítést, vagy elhagyott csomagok kézbesítését), rezidens kapcsolattartóink egyre jobban megkedvelnek minket, tevékenységünket pedig egyre több és több felszereléssel hálálják meg. Az elégedettséget egy ötcsillagos skálán maxolhatjuk, de ha valakihez egyszer-egyszer visszatérünk, nem szükséges a legmagasabb szinteket ostromolni, a sikeres szállítmányozásokért szinte mindig valamilyen jutalom üti majd a markunkat. A járművek felszereltsége is szépen gyarapodik, a szállítóeszközök például nagyobb akkukapacitással, illetve csomagokat begyűjtő apparátussal is tuningolhatók, ennek pedig egyenes következménye, hogy akik zsigerből elutasítanák a körülményes gyalogtúrákat, azok sokkal nagyobb mozgásteret - és talán nagyobb motivációs löketet is - kapnak.

Számomra viszont pont, hogy a gyalogos szekvenciák adják a hangulat sava-borsát (egyéni perverzió), a pazar technikai prezentációhoz pedig nem csak a grafika és a zene, hanem a DualSense kontroller páratlan kiaknázása is szervesen hozzátartozik. Egyrészt, legyen ismét leírva, hogy vajon miért nem használja ki sokkal, de sokkal több játék a vezérlőben rejlő elképesztő lehetőségeket, másrészt egészen hihetetlen, hogy a talpunk alatt ropogó sziklás talaj, a kezelőfelület különféle visszajelzései, illetve az esőcseppek érzete milyen sokat hozzá tudnak adni a teljes bevonódáshoz. Természetesen nem csupán a kontroller miatt, de amikor csak tehettem, a magam részéről gyalogosan terveztem meg a túrákat, egész egyszerűen azért, mert úgy éreztem, hogy a játék érzésvilágát ez a nézőpont reprezentálja leginkább, és a hangulatból akkor tudom kivenni a legtöbbet, ha a képernyőn a magányos ember és a kietlen táj kompozíciója érvényesül (visszaidézve a karantén által beárnyékolt éveket, melyre az első rész fájdalmas és könyörtelenül beigazolódó predikciót tett). Bűnnek érezném, ha a gyönyörű térkép megannyi kidolgozott részlete az esetek többségében csak úgy elsuhanna (emellett a soundtrack és az abból összeállítható playlist is a sétálós hangulathoz illik a leginkább), de persze azokat is megértem, akik a meditatív impressziók helyett a haladás érzését részesítik előnyben.

A játék tehát többféle habitusnak is kedvez, így, ha nincs hangulatod a belső lelassuláshoz, kis szerencsével akár el is kerülheted a teljes magadba fordulást. A sokrétű és emészthetőbb megközelítés viszont azt a mellékhatást is a felszínre hozza, hogy a kihívást keresőknek nem sok babér terem (eltekintve attól, ha maxolni szeretnéd Sam áldásos és építő tevékenységét - de ez inkább monotonitástűrő képességeidet teszi majd próbára). Bár a küldetések útvonala aprólékosan megtervezhető, tehát figyelembe veheted a terepviszonyokat, az időjárás-előrejelzést, vagy épp az utadat álló veszélyeket, de igazából akkor sem történik semmi, ha menet közben megváltoztatod a stratégiádat, a rizikós harcot (vagy a meredek sziklafalakat) pedig jó messzire elkerülöd. Az öregedést okozó csapadékkal és a csomagok épségével sem kell sokat taktikázni, hiszen a helyreállító spray-ből tisztességesen bepakolhatsz (vagy eleve fedett járművet választasz), de arra is jó esély van, hogy a többi játékos már gondoskodott a gyakran használt útvonalakról, és telis-tele rakodták őket behúzódó helyekkel, menedékekkel. Akár azt is megteheted, hogy egy-egy főküldetéstől eltekintve teljesen elszigeteled magad a harcoktól, de valószínűleg az óriás BT-k és egyéb kötelező főellenségek sem fognak megizzasztani - a helyzetet nem csak az erős arzenál, de a folyamatos fegyverutánpótlás is lényegesen egyszerűbbé teszi.

Magam is azok közé tartozom, akik a Death Stranding békésebb oldalát preferálják, de nem csupán azért, mert a pozitív mondanivaló közelebb áll hozzám. Sajnos az akciók és az összecsapások ritmusát nemigen kaptam el, az irányítás pedig sok esetben nem nagyon akar a kezemre állni - főleg a közelharccá eszkalálódó lövöldözéseknél szoktam zavarba jönni. Azt viszont mindenképp a program mentségére írhatom, hogy rengeteg lőgyakorlaton és harci kiképzésen vehetünk részt, így aki tréningelni és finomhangolni szeretné saját harcmodorát, a “munkaidő” után számtalan VR tutorialt találhat a szállásokon. Az interaktív felkészítők mellett vaskos leiratokat is böngészhetünk, melyben a történetről, a karakterekről, a világról, illetve a különböző eszközökről kaphatunk információkat. Ezek az adatbázisok azoknak is nagy segítséget fognak jelenteni, akiknek az első rész történései már a múlt ködébe vesznek, de a részletes ismertetők akkor is jól jöhetnek, ha teljesen ismeretlenül csöppennénk a játék univerzumába (a frissen bekapcsolódók az előzményekről készült összefoglalót is megtekinthetik). A kontinuitásban csupán a fordítás hiánya okoz szakadást: míg az előző részben a szövegeket magyarul olvashattuk, a Playstation-ös lokalizációról ezúttal le kell mondanunk.

Mivel az alaptörténet és a háttérvilág mágnesként vonzzák a figyelmemet, a legnagyobb élményt egyértelműen az jelentette, hogy visszatérhetek és újra belerázódhatok a lore finomságaiba. A témafelvetés és a megoldásokra fókuszáló (az építkezést előtérbe helyező) szemlélet jól rezonál velem, mert végre egy olyan posztapokaliptikus helyzettel ismerkedhetünk meg, melyben nem kizárólag az emberi ostobaság, tehetetlenség és szűklátókörűség kapja a központi szerepet. Minden, amit a világ működéséről tudunk (vagy tudni vélünk), a kozmikus időskálán sohasem méretetett meg, így simán lehet, hogy a röpke évezredek alatt felgyűlt tapasztalataink egyszer csak zárójelbe kerülnek, eddigi életünk pedig gyökeresen más alapokra helyeződik. A Death Stranding jövőképéről is így gondolkodom, de a furcsa és kétségbeejtő helyzet kitűnő alkalom arra, hogy legjobb emberi értékeinket helyezhessük előtérbe - ha csak egy szokatlan fikció keretein belül is. A gyakorlatban ez továbbra is azt jelenti, hogy széthasadt, magára maradt közösségeket kell összekapcsolnunk. A játékmenet szépségét most is a többi játékos hozzájárulása, építő tevékenysége emelheti a hatványra, de a közösség lelkesedésének ugyanúgy meglehetnek az árnyoldalai, mint az előnyei: míg a megfelelő helyre telepített generátorok, létrák vagy mászókötelek felemelő érzést kelthetnek, a közvetlenül egymás mellé épített kilátótornyok, vagy a mindenfelé széthagyott járművek kiábrándító hatással is bírhatnak.

Egy 120+ órát felemésztő utazás, maximumra fejlesztett út, valamint monorail hálózat, 1282 virtuális kilométer és 36 tonnányi, összesen 2416 db leszállított csomag van a hátam mögött. Bár az idei év első fele egyébként sem szűkölködött felejthetetlen kalandokban (Split Fiction, Clair Obscur: Expedition 33), ilyen hosszú időre és ennyire intenzíven csak rendkívül ritkán ránt be egy játék világa. A Death Stranding 2 letaglózóan gyönyörű, a zenei anyaga elképesztő precizitással lett összeválogatva, az átvezetők rendezése egyedülálló ezen a médiumon, a történet ismét fordulatos, szívbemarkoló és rétegelt, a játékmenete tele van innovatív megoldásokkal, az eszköztára pedig hatalmasat bővült és ezúttal sokkal csiszoltabb.

Bár a folytatás ezen a területen is képes volt fejlődni, szerintem továbbra is egyetlen pont ver éket a perfekcionizmusába: egy megbízható író(i gárda) hiánya, aki méltó formát adna egy nárcisztikus alkotó tagadhatatlan kreativitásának. Segítene elmélyíteni a karaktereket, helyretenni a sutább sorokat, kevésbé érezné szükségesnek megrágni helyettünk a mondanivalóját és hagyná lélegezni az érzelmileg súlyos jeleneteket. Panaszra azért így sem lehet komolyabb okom ennek a monumentális kalandnak a végéhez érve. Sőt. Hirtelen a sokáig PTSD tüneteket okozó és rendkívül feleslegesnek érződő alcím is a helyére került nálam! Az “on the beach” Nevil Shute-hez köthető kulturális vonatkozásában ugyanis a szorongó tétlenség vagy tehetetlen várakozás állapotára utal az elkerülhetetlenül bekövetkező eseményekkel szemben. Akinél legördül a stáblista, az érteni fogja hogy hány ponton és milyen zseniálisan kapaszkodik ez a kifejezés a történetbe. A fenébe is. Imádva gyűlöllek és gyűlölve imádlak Kojima!

Ami biztos: a Death Stranding 2: On the Beach audiovizuális oldalról kifogásolhatatlan, egyértelműen napjaink legnívósabb és legigényesebben elkészített videojátékai közé tartozik. A teljesítmény az “alap” PS5-ön is reccenésmentes és folyékony, a látvány pedig performance módban is lélegzetelállító. Bármit is gondoljunk Kodzsimáról és a rendezői attitűdjéről, az ilyen kaliberű bevilágítás és fényképezés mellett egyszerűen nem mehetünk el szó nélkül, de a mocap-es átvezetők, illetve az in-game látványvilág is a legmagasabb minőséget képviselik. (Egyébként Sam outfitje a cutscene-ekben is ugyanaz, mint amibe játék közben öltöztetjük, a drámai pillanatok így hatékonyan meg is hekkelhetők, ha lehetőség szerint a legidétlenebb napszemüvegeket és sapkákat próbáljuk ráadni.) A környezet önmagában is egy csoda - bár szó se róla, a kietlen tájakhoz egész biztosan nem kell akkora számítási teljesítmény, mint mondjuk egy zsúfolt metropoliszhoz. Az On the Beach-nek a dinamikus, nyitott világú játékok között sincs szégyellni valója, hiszen a napszakok és az időjárás váltakozása mellett a kiáradó folyókkal, a bozóttüzekkel, a földrengésekkel, valamint a sziklaomlásokkal is meg kell birkóznunk, de az időjárás a felépített infrastruktúrát is kikezdheti - ehhez mondjuk már az előző részben is hozzászokhattunk.

Akárcsak az első rész, a Death Stranding 2: On the Beach is többrétű entitás, ebből kifolyólag számos ponton nyerheti el a szimpátiádat, vagy éppen vívhatja ki az ellenérzésedet. Van, aki szívesen belevetné magát egy filozofikus és fordulatokkal teli, teljesen unikális posztapokaliptikus narratívába, ugyanakkor a háta közepére sem kívánja, hogy csomagokat kelljen kézbesítenie - ami óhatatlanul a logisztikai mikromenedzsment, illetve a sziklák közötti botladozás rémképével fenyeget. Olyanok is akadnak, akik előszeretettel futárkodnának (ne feledjük, sokan a hosszútávú virtuális kamionozásban, vagy épp a real-time repülőszimulátorozásban találják meg lelki nyugalmukat), de egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a játék művészeti hátterével, valamint a bő lére eresztett, sajátos stílusú történetmeséléssel. Ha valamelyik kategóriában magadra ismersz, akkor rossz hír lehet, hogy az On the Beach most is ezekből a komponensekből építkezik, viszont, ha az eddigi elutasításod nem kategorikus, elképzelhető, hogy neked is van mit keresned Ausztráliában, némi hangsúlyeltolódás ugyanis mind a tempóban (főleg a kezdőkörök egyszerűsödésében), mind pedig az akcióban és a harci eszköztárban tetten érhető - arról nem is beszélve, hogy a séta is jelentősen redukálható.

PLATFORM PlayStation 5 / Pro KIADÓ Sony Interactive Entertainment FEJLESZTŐ Kojima Productions MEGJELENÉS 2025. június 26. ÁR 69.99 USD