Vampire: The Masquerade – SwansongTeszt

Voltam már kékeslila, állatlan és megtépázott szárnyú Raziel a Soul Reaver trilógiában, keresztes lovagból éles karrierváltással vámpírrá lett hősszerelmes a Vampire: The Masquerade – Redemption-ben, stop táblával veszekedő malkáv a Vampire: The Masquerade – Bloodlines-ban. Mindezen előzmények, de főleg a legendásan törött, mégis egyedülállóan zseniális Bloodlines után nagyon vártam már, hogy végre megint sápadt vámpírbőrbe bújva terrorizálhassam a halandókat, ráadásul egyből három éjszakai ragadozó között váltogatva. Elméletben nagyon jól hangzott, hogy három izgalmas vámpír klán képviselőjét terelgessem, noha a World of Darkness világáról és terminológiájáról nekem is csak annyi előismeretem van, amennyi a már említett korábbi két VtM játék során rám ragadt. Aki most kezdi az ismerkedést az asztali szerepjátékon alapuló miliővel, nem a Big Bad Wolf (The Council) videojátéka alapján fog szerelembe esni vele, a Swansong finoman szólva in media res kezdése ugyanis még engem is készületlenül ért.

A három játszható karaktert is bemutató bevezető jelenetek során elhangzik rengeteg név, csak úgy röpködnek az utalások, és összességében elég nehéz felvenni a fonalat, hogy ki kicsoda, mi történik, ki kivel milyen viszonyban van, és így tovább. A Camarilla vörös riadót hirdetve berángat a bostoni központba mindenkit, aki számít, hogy aztán a herceg sorra kiadja az ukázt Ememnek, Leyshának és Galebnek, hogy hová menjenek és mit csináljanak. Hármukkal egy időben különböző helyszíneken ténykedve rakhatjuk össze, valamint alakíthatjuk a történetet, amelyen a bostoni vámpírközösség jövője múlik. A vörös riadó oka egy fontos diplomáciai eredményt is veszélyeztető krízis: a bostoni és hartfordi vámpírok szövetségkötését ünneplő parti vérfürdőbe torkollik, ami minimum azt jelenti, hogy a vérszívók lelepleződtek, ráadásul az ismeretlen támadó feltűnően értette a dolgát. Az egészen váratlan fenyegetés felbukkanása mellett mindenki sütögeti a maga kis pecsenyéjét is, ezért a „ki az elkövető” főszálat több intrikus mellékszál egészíti ki, ideértve a három főszereplő személyes céljait is.

Elsőként a toreador klánba tartozó szépséges, de lobbanékony Ememet irányítjuk, akiről megtudjuk, hogy utálja az egész udvari politizálást, és legszívesebben csak a klubjaival foglalkozna. Őt követi a szanatóriumból frissen kirángatott malkáv, Leysha, aki a lehetséges jövőt sejtető látomásaiért memóriazavarokkal fizetett, és idegesítően sejpítő vámpír lánya, Halsey mindenhová elkíséri. A sort a hűvös ventrue, Galeb zárja, akinek az a személyisége, hogy nincs személyisége, de talán épp emiatt sokszor vele a legszórakoztatóbb mindenen semleges szemlélőként fintorogva téblábolni. Mert hogy vámpírjainkkal leginkább csak téblábolunk, beszélgetünk, bámészkodunk, olvasgatunk, kulcsokat, belépőkártyákat és egyéb tárgyakat gyűjtünk, illetve néha egy fura átvezető keretében random NPC-ket csapolunk meg, hogy legyen elég erőnk mindezt folytatni.

Ez a nem túl vámpíros játékmenet természetesen egyrészt a játék műfajából következik, ahol a harc párbeszédes konfrontációk formájában zajlik, másrészt a sótlan párbeszédek nem sokat tesznek annak érdekében, hogy antihőseink félelmetes vámpírnak, és ne éjszakai életet élő, flúgos és fontoskodó embereknek érződjenek. Vannak persze olyan rendkívüli képességeik, mint az emberfelettien éles érzékelés, láthatatlanná válás, alakváltás, vagy teleportálás, de sokszor ezek használata is inkább erőltetett, semmint szükséges vagy menő. A történet pályák, vagy ha úgy tetszik, jelenetek láncolatából áll: az átkötő jelenetek a bostoni herceg udvarában játszódnak, majd a következő fordulópontig eldönthetjük, milyen sorrendben teljesítjük Emem, Leysha és Galeb megbízásait. A jelenetek során mindegyikükkel felfedezzük az adott helyszínt és beszélgetünk a jelenlévőkkel, majd a játék kiértékeli a teljesítményünket, és alaposságtól függően több-kevesebb tapasztalati ponttal jutalmaz, illetve kilistázza, mit csináltunk jól, mit csinálhattunk volna másképp, és mit rontottunk vagy mulasztottunk el.

A gond csak az, hogy a Swansongot a sok ostoba lineáris megkötés miatt baromi nehéz jól játszani és nem csak a kiértékelés, de már a pályák végigjátszása során egyik kudarc éri a másikat. Hiába sejteti akár a karakterfejlesztés, akár a történetvezetés, hogy rád van bízva a stílus, valójában hacsak nem tudod fejből a pályákat, mert egyszer már láttad vagy egy végigjátszásból lepuskáztad őket, esélyed sincs mindent jól csinálni. Cserébe túl jó esélyed van mindent katasztrofálisan rosszul csinálni, a hibák halmozása egyre inkább ellehetetleníti a történet értelmes végigjátszását, a kimaradó jelenetek és lényeges információ miatt pedig a kedves játékos egy zavaros katyvaszt kap, és aligha fog késztetést érezni az újrázásra. Becsülendő, hogy a fontos döntéseinknek valóban messzemenő következményei vannak, az azonban lelohasztó, ha a korábbi, sok esetben előre nem láthatóan rossz döntéseink miatt meg van kötve a kezünk, és egy lehetséges megoldásba vagyunk belekényszerítve.

„Rossz” döntés lehet sajnos a nem megfelelő karakterfejlesztés is. Nekem fogalmam sem volt, melyik karaktert milyen irányba kellene elvinnem, mert a mindegyiküknél egyforma általános képességek mellett a klánspecifikus diszciplínákban is volt némi átfedés. Az általános képességek egy része csaknem teljesen felesleges, például a technológiai dolgokat le lehet tojni, mert alapos felfedezéssel a legtöbb kód, jelszó és egyéb megfejthető. A dedukció ellenben egy olyan képesség, ami nélkül a vámpírod néhány párbeszéd során egy szellemi sérült benyomását kelti. Erre kedvenc példám az amnéziás Leysha, akire a Red Salon bárban barátságosan ráköszön valaki, de ha nincs legalább egy pontja a dedukcióra rakva, magától nem tudja kikövetkeztetni, hogy az őt nevén szólító nő ismeri őt. Felfedezés során ugyanez van: dedukció nélkül vámpírjainknak sokszor egészen banális következtetésekhez sincs elég sütnivalója, márpedig ha rájövünk dolgokra, az a párbeszédek során további válaszlehetőségeket ad. A diszciplínák esetében nem árt egyet nagyon megtolni: így lett nálam Leysha az álcázás, Emem pedig a mozgás nagymestere, Galebbel meg ledomináltam mindenkit a… csudába.

Bár eleve csak ritkán éreztem rá, mit „vár” tőlem a játék, a legtöbb kudarcom szerencsétlen Galebhez kötődik, akinél már az első jelenetet teljesen elszúrtam pusztán azzal, hogy idő előtt beszélgettem valakivel, mire vége is lett a pályának, holott még sokfelé elnézhettem volna. A kiértékelésnél ezért alig kaptam tapasztalati pontot, így a második helyszínre elég csökevényes képességekkel érkeztem, és lássuk be, elég röhejes, amikor egy több száz éves és elvileg átkozottul karizmatikus ventrue egyszerű halandók meggyőzésével küszködik. Szintén Galebnél van egy olyan extrém megoldás, hogy egyetlen párbeszéd képesség-checket elbukva idő előtt elkapják, ezért a talán legszórakoztatóbb pálya kétharmada teljesen kimaradhat. Ugyanennek a pályának a legvégén csak akkor van esélyed a szorult helyzetéből a legjobbat kihozni, ha egy konkrét képességet kellőképpen magas szintre tornáztál. Ja hogy te másik irányba fejlesztetted? C’est la vie.

A tanulószakaszban bemutatott karakterfejlesztés legnagyobb hazugsága, hogy ha nincs kedved a pontok elosztásán agyalni, választhatsz profilokat, amelyek közt szerepel a mindenhez egy kicsit értő „jack of all trades” is. Ne! De tényleg, specializálódás nélkül esélyed sincs, és sokszor még úgy sem. Megint szerencsétlen Galebet veszem elő, akiből az egyik pálya végén minden igyekezetem ellenére teljesen inkompetens, komplett hülyét csináltam, csak mert nem láttam előre, hogy a befejezés egy hosszú átvezető lesz, amelynek során megállás nélkül kell majd durrogtatnia az agymosó képességeit. Ettől egy ponton úgy elhatalmasodott rajta az éhség, hogy kontrollt vesztve maga szabotálta a küldetést és nyírta ki, akit épp kimenekített. Semmi baj, újrajátszottam a komplett pályát, az ominózus megmérettetés előtt pedig gondoskodtam róla, hogy ne legyen szomjas, de végül ugyanez történt, csak mert nem nyitottam meg azt a konkrét diszciplínát, hogy a képességhasználat kevesebb éhséget generáljon. Hát jó.

Ha már újrajátszás, meg ne nyomjátok a főmenüben a Restart gombot, mert az tényleg elölről kezdi nem csak az adott pályát vagy checkpointot, hanem a teljes játékot (igen, ebbe is belefutottam, de ez már az én hülyeségem)! Az adott pálya újrajátszása a Load opció alatti egyetlen mentés betöltésével lehetséges, egyébként a játékban szándékosan nem lehet menteni, ami ilyen mértékű szivatás és ennyi buktató mellett átkozottul frusztráló, még ha értem is a miértjét. Mivel a karakterfejlesztés mellett a párbeszédek képesség-checkjeinél van egy jelentős mázlifaktor is, nem egyszer néztem végig jó sokszor ugyanazt a már elsőre is vontatott beszélgetést, mire minden akadályon átvergődve megnyertem az adott verbális konfrontációt, mert a tesztverzióban valamiért az átvezetők és beszélgetések átugrása sem működött.

Az a baj, hogy amikor a Swansong végre például egy kicsit vicces, akkor sem szándékos. Leyshával az egyik pályát úgy kell elhagyni, hogy egy katona állja el a kijáratot, de a marha az egész bagázsból egyedüliként nem viselve sisakot beáll egy forró gőzt eregető cső alá, még nyavalyog is miatta, de egy centit sem hajlandó arrébb mozdulni, és gyakorlatilag kirakja a kopasz fejére a céltáblát, hogy pörkölj ide, de nagyon dulván! Mindezt egyébként egy sor fejtörő megoldásával lehet kivitelezni, és itt muszáj megjegyeznem, hogy a jól felépített pályák mellett a fejtörők némelyike is kifejezetten jó, de általánosságban igaz, hogy a minőség itt is hullámzó, akárcsak az írás, a grafika, vagy a karakterek terén. A játék egyszerre tud baromi jól és röhejesen ocsmányul kinézni, mert a részletgazdag és érdekes helyszíneket lehúzzák a sokszor bődületesen rossz szinkronnal megszólaló, elnagyolt fejű NPC-k, akiknek hol egész értelmes, hol nevetségesen bugyuta dolgok hagyják el a száját.

A főszereplők orgánuma legalább rendben van, de esetükben is csalódás, hogy a messze legérdekesebb hátteret kapott Leysha és a trióból „legvámpírosabb” Galeb a fináléban méltatlanul háttérbe szorulnak a zavarbaejtően semmilyen Ememhez képest, akinek a tettei leginkább kihatnak a záró képsorokra. A küldetéseik tekintetében is hasonló egyenetlenség mutatkozik, mert míg Leysha és Galeb pályái kifejezetten összetettek és szórakoztatóak (például véres-hullás luxilakások sok sötét titokkal), Ememnél csak az anarchisták bázisa okoz maradandóbb élményt. A szerepjáték elemek kiegyensúlyozatlanságairól már épp eleget nyavalyogtam, de amellett sem tudok szó nélkül elmenni, mennyire nehézkesen indul be az egész kaland többek közt a legelső helyszínre pakolt rengeteg megugorhatatlan képesség-check miatt. Jó 15-20 órával később, mire kezdenéd magad épkézláb vámpírnak érezni és az eseményekbe is valamelyest belelendülni, véget is ér a történet. Kérdés, hogy a sok kudarc után újra akarod-e kezdeni?

Részemről egyelőre biztos nem, mert hiába az érdekes és felfedezést jutalmazó helyszínek, az olykor egészen fantáziadús fejtörők és a nagy horderejű döntések, végső soron minden erőfeszítésünk egy rakás elég unalmas – és a rossz játékdizájn miatt meglepően életképtelen – vámpír sorsáról dönt. A jellegtelen szereplők és párbeszédek mellett a Swansong a döntési szabadság illúzióját nyújtja, majd lépten-nyomom bünteti, ha nem egy egészen konkrét forgatókönyvet követsz. Ezek után nem sok kedvem van újra nekiugrani, bár egy szándékosan elrontott, rövid újrajátszást talán még tartogat a jövő.