A Tűzhegy varázslója és a ViharkristályKönyvek

A Tűzhegy varázslója kapcsán két emlék maradt meg bennem. Az egyik, hogy a szó legszigorúbb értelmében vett dungeon crawler az egész kötet: nem igazán hangsúlyos se a főhős személyisége, se a végső ellenfél és motivációi ("azért gonosz, mert...gonosz!"), de maga a setting is kalapáccsal és vésővel lett kidolgozva. De ez akkoriban senkit se érdekelt, a korabeli kalandmodulok és könyvek is inkább arra az élményre koncentráltak, hogy milyen lehet bekerülni egy olyan fantasy világba, amiben a játékos/olvasó pillanatok alatt óriási veszélyekkel néz szembe, de olyan hatalomra tesz szert, amivel bárkit képes legyőzni. Vagy ennek az ellenkezője, pillanatok alatt meghalni egy-egy rossz döntés következtében, de ez mellékes, hozzátartozik a rendelt menühöz, pont annyira szilárd igény volt a gyakásra, mint annak elszenvedésére. És a "Tűzhegy" kifogástalan formában elégíti ki ezeket az igényeket, a bejárt terület tényleg egy klasszikus dungeon a maga logikátlanságaival együtt is, bár hozzáteszem, a termek elrendezése és az azt benépesítő lények társadalma és közösségi élete még így is sokkal észszerűbben felépített és átgondoltabb, mint a Halállabirintus esetében.

A másik maradandó élményem az volt, hogy a labirintuson belül is volt egy még labirintusosabb rész, aminél gyerekként mindenki elakadt. Próbáltunk fejben térképezni, tízszer újraolvasni, figyelni minden részletre, mindhiába. Na most nagy pofával mentem neki ennek a résznek, hogy 30+ évvel később azért csak nem okozhat ez már problémát...aztán de. Ugyanúgy, ugyanott elakadtam. Pedig csak egy apró figyelmetlenségről van szó, egy olyan járatról, amit senki nem vesz észre, és ami miatt tényleg érdemes részletes térképet rajzolni (van is egy nagyszerű megoldás a zagor.hu-n, ha valaki ki szeretné hagyni a saját térképezés élményét). De mindent összevetve - és a fentiek ellenére is - a Tűzhegy meglepően könnyű. Az ellenfelek értékei jól vannak belőve, szinte minden csata után jutalom jár, a felfedezést sokkal inkább díjazza a játék, mintsem bünteti (későbbi könyveknél ez nem volt következetesen így), szóval teljesen jól van belőve a nehézsége. Aztán az utolsó helyszínen természetesen kiderül, hogy valójában csakis egyetlen jó útvonal van, ha nem azt jártuk be, akkor hiába volt könnyed az utazás maga, a kaland bizony gyors véget ér. De nincs ezzel semmi gond, a lapozgatós könyveknél az újraolvasás teljesen reális elvárás mind a szerzők, mind a játékosok oldaláról. A Tűzhegy pedig a mai napig nagyszerűen működik, hiába az elnagyolt, ma már kevésbé korszerűnek ható megoldások, a maga módján tökéletes.

Rhianna Pratchett könyve egészen más hangulatú. Már maga a környezet, amiben elhelyezi a történetet, kicsit olyan, mintha apja, Terry Pratchett valamely regényét olvasnánk, a helyszínen alig érződik, hogy itt is Titan világán járunk. Az égen lebegő szigetek központjában robbanás történik, a hatalmas földdarab pedig a tengerbe zuhan. Kezdetben szigetről szigetre repkedünk, később a víz alá merülünk, hogy kinyomozzuk a rejtélyes katasztrófa hátterét. És bár a szabályrendszer természetesen ugyanaz, mint bármely más Fighting Fantasy kötetben, erőteljesen érződik, hogy a szerző a folyamatos szivatások mellett legalább akkora figyelmet fordított arra, hogy kidolgozza a szereplőket, a szigetek eltérő karakterisztikáját (az egyiken termelnek, a másikon a levegőben tartás technológiai hátterét teremtik meg, de a többinek is megvan a maga funkciója). Sokak szerint a Viharkristály az egyik legjobban megírt Fighting Fantasy kötet, stilisztikailag és kidolgozottságát tekintve minden a helyén van benne. Külön öröm, hogy a kötet fordítása fantasztikusan jól sikerült, az ötletes kifejezésekre és ellenfelekre is kiváló magyar alternatívák születtek (röppencs, Korongóc, bizgencs, Cápolip, Csapka, hogy csak néhányat említsünk, de az elejétől a végéig pazar Kemenes Iván munkája). Nem kevésbé magas színvonalúak az illusztrációk is, amelyek Lakatos István keze munkáját dícsérik, az ő vizuális humora tökéletesen illik a történet könnyed, kedvesen agyament hangvételéhez.

Érdekes, hogy míg a legtöbb játékkönyv rengeteg elágazással operál, addig a Viharkristályban elég nagy eséllyel bejárhatjuk szinte az összes szálat különösebb akadályok nélkül. Ebből is érződik, hogy a szerző inkább a történetmesélést tartotta fontosnak, de elakadásra szinte egyáltalán nincs lehetőség, hacsak nem a csatákban és a tulajdonságpróbáknál. Aki tehát szabályosan, kockákkal játszik, az meg fogja így is találni a maga kihívását, de soha sehol egy pillanatra sem érződik unfairnek a könyv. Kidolgozottabb világ, életszerűbb szereplők, logikus felépítés, minimális fáradozás? Igen, ha eltekintünk a játékkönyves szerkezettől, a Viharkristály szinte egy regényre emlékeztet. A fenti pozitívumok mellett ebből az is következik, hogy sokkal alacsonyabb az újrajátszás valószínűsége - mindenki eldöntheti, hogy tetszik-e neki ez a modernebb irányvonal, vagy marad a klasszikusoknál.

Az előkészületben álló kötetek alapján úgy tűnik, hogy a kiadó a régi és új könyvekre párhuzamosan fókuszáló megjelenésekben gondolkozik, és ennél jobb megközelítést el sem tudok képzelni akkor, ha negyven évnyi tartalomból lehet meríteni. Az én szívem is hiába húz a fenti lehetőségek közül inkább a Tűzhegyhez, el kell ismerni, hogy sokkal igényesebben van megírva a Viharkristály, bár ehhez nyilván kellett a Pratchett-lány nagyon jellegzetes stílusa is. Mindjárt egymásnak eresztem a Veszett Kukorickányfalkát és a Minotauruszt, döntsék el ők, melyik a jobb. Ja, és ne feledjétek: Ekil Erif, Ekam Erif, Erif Erif, Di Maggio.