Turbo OverkillTeszt

Mivel tényleg nem ez az első eset, hogy pixeles megapoliszokat láthatunk, a lehengerlő eredetiség helyett a gyors és precíz mozgás, valamint a teljesen elborult harci készségek teszik majd meg az első benyomást. Főhősünk Johnny Turbo, akinek a kézifegyverek mellett egy láncfűrészes lábimplantátum is hozzátartozik az alapfelszereltségéhez, a bravúros lábmunka pedig szerves részét képezi utcai tevékenységének. A becsúszó ártalmatlanítást félcsövekben, illetve egyéb alkalmas helyszíneken is gyakorolhatjuk, ez a feature pedig kellőképpen reprezentálja, hogy a program milyen praktikákkal próbálja majd megnyerni és fenntartani az érdeklődésünket. Bizony, a Turbo Overkill egy minden ízében túltolt, harsány, ironikus, szántszándékkal klisés és tökéletesen komolyanvehetetlen káosz, ami ezernyi popkulturális utalással, illetve a 80-as és 90-es évekből származó tömény egysorossal fűszerezi majd a retrónak tűnő, de nagyon is korszerű és kicsiszolt játékmenetet.

Mitől korszerű? A sokoldalú fejlesztési lehetőségek minden esetben látványos, szórakoztató, jó helyen bizsergető, azonnal jutalmazó boldogságérzettel járnak, a lehetőségek tárháza pedig sosem veszi el a fókuszt a lendületes és fékevesztett akcióról - vagyis sokféleképpen harcolhatunk, de a kelléktár megannyi kombinációja mégsem kelti azt az érzést, hogy nyomasztóan sok dologra kellene odafigyelnünk. A fegyverek és az implantok menedzselése a sűrűn elhelyezett automatákban történik (amik külön “egyéniséggel” is rendelkeznek), a történet előrehaladtával pedig kulcsfontosságú képességekre is szert teszünk, amik cooldown után egyfajta belső powerupként (turbo time – vagyis időlassítás), kibővített fegyvertárként (mikrorakéták), vagy mozgási hatósugarunk kiterjesztéseként (grappling hook) hasznosulhatnak. Néhány fegyver önmagában is vicces és ötletes (a mesterlövészpuskával például bele tudunk teleportálni az áldozatunkba), a másodlagos tüzelési módokkal pedig még sokoldalúbbá és hatékonyabbá tehetjük az arzenált. A készítők néhány helyen rávezetnek minket az optimális megoldásokra (pl. gyengepontok, környezeti adottságok), de a specifikus módszerek egyike sincs ránk erőltetve, a pusztítás szabadsága mindvégig a kezünkben marad.

Nyilvánvaló, hogy a leírt mechanizmus egérrel és billentyűzettel működik a legjobban, de a kezelhetőség és a dinamika tekintetében a konzolos átirat is becsülettel helytáll. A mozgás és a célzásrásegítés kitűnően elősegítik a kontrollt, vagyis az esetek túlnyomó részében tényleg az történik, amit eltervezünk. Észrevehető hátrányunk akkor keletkezik, amikor fegyverváltásra, vagy néhány bossharcra kerül a sor. Míg előbbi esetben a D-pades váltás a sok fegyver miatt érezhetően körülményes (az időt lelassító weapon wheel pedig jelentősen kivesz a küzdelem lendületéből), utóbbi esetben pedig akkor kezdődnek a problémák, amikor fejvadászokkal találkozunk: ezek a párbajok inkább klasszikus deathmatch-re hasonlítanak, ez a műfaj pedig továbbra sem kontrollerbarát. Bár a pályatervezést lenyűgözőnek tartom, a sűrűn előforduló vertikalitás sokaknak fog bosszúságot okozni: az ugrálást, a centizést már a Doom Eternalban is sokan megsínylették, ez a frusztráció pedig meg inkább teret nyerhet, ha a precíz mozdulatoknál a konzolos irányítás okozza majd a szűk keresztmetszetet.